Ha utóbbi bejegyzésben azt tanácsoltam, ne viszonyítsuk életünket máséhoz, most azt állítom, minden relatív. Árnyalok: akkor viszonyíts, ha jobban akarod érezni magad adott helyzetedben, ne akkor, ha rosszabbul.

Pf, hagyjál már!

Szokásos év vége, szokásos hideg, szokásos reggeli csalódottság, amiért Hupi-bringa helyén pihen, szokásos konstatálás: ma megint 20 perces didergés munkába érésig. Gyalog. Minden évben ugyanaz a lemez. Ugyanaz a hiszti. A helyzetet rontja, hogy két  napja csendült fel az első karácsonyi dallam a rádióból. Minden évben ugyanaz a lemez.

Napi tipp: Lakást, munkahelyet úgy válassz, hogy legalább tömegközlekedni tudj!

Napi tipp: Ne hallgass rádiót!

Reggel hatalmas pelyhekben hullott a hó, amit még szépnek is tarthattam volna, ha szeretném a telet. Jó, jó, tényleg szép volt. Egy kicsit szép volt.

Miközben sétáltam, észrevettem a szokásos dugót, kígyózó sort a Boldogasszony sugárúton. Már-már környezetbe olvadóan, álmatag szemet gyönyörködtető látvány. A pillanat, mikor érzem a gyaloglás örömét. Mindig van, akinek szarabb. Arra a 8 percre, míg jobban haladtam náluk, épp nekem volt jobb, a többi 12 perc kárpótlásáért. Micsoda majdnem balansz. Bár ettől még melegem nem lett. Akkor mégis nekem szarabb?

Nincs különösebben bajom a szegedi városvezetéssel, megszoktuk, de talán ha befejezzük a nyáron elkezdett legforgalmasabb belvárosi útszakasz felújítását, azzal többet elérhetünk szavatgyűjtés során. Persze az óriáskerék sem rossz húzás, de öööö… iskolába, munkába beérni talán fontosabb lenne. Vagy nem?

Mielőtt még azt gondolnád, ismét túlhisztizem magam, mint a blog 5 éve alatt minden télen, és nem bírok ki 20 rohadt perc sétát befelé, jelzem: kutyám van, napi 3x sétál a kis nyamvadék. Az egészen pontosan 3*20+2*20=majdnem 2 óra fagyhalál. A lánynak, aki most indulna Egyiptomba egy szál bikinivel.

Napi tipp: Ne vegyél kutyát. Vagy hibernáld télire. Nem, amúgy ne, mert annyira cuki, hogy belehalok. Ruhácskája is van. Tamás kikészül tőle, de nem baj, elvett feleségül, szóval viselje el, ha hülyét csinálok belőle. Mármint a kutyából. Hah.

Nah, szóval ez szar, de itt is van ám balansz!

Voltam testösszetétel szűrésen kérem szépen, ahol azt mondta a doki, pályafutása során ilyet nőnek nem sűrűn mondott: hízzak! 5 kilót legalább, ha lehet, jó? Mondom, végül is jön a Karácsony, szóval jó. A testzsír tömegem kritikán aluli. Azt mondta. Mennyit sportolok? Hát, minden nap. Meg a napi séta. Túl sok lenne az izom? Nahát. Már az is baj? Nem tűnök alultápláltnak. Mondjuk szerinte sem.

Kiegészítő információ következik: Hétfőn este a Margarétában vacsoráztam. Aztán tegnap este is véletlenül azt ettem. Sőt spagettit főztem kedden és még ma is a maradékot eszem ebédre. Tény, cukrot, tejet, glutént letettem, a pizza a bűnözésem megtestesítője, mondjuk heti maximum 2x. You are my true love, Honey!

Minden más értékem viszont kiemelkedően jó, fehérje, ásványi anyag, testvíz, emésztés, szóval a makkegészség stimmel. Csak a fránya zsír, amin nem kívánok változtatni, hiszen energikusan vagyok még mindig tank.

/Ide kívánkozna a j betűs szó, amit nem mondok ki, nem írok le. Biztos nem ő a felelős. Nem, nem hiszem. Tespedni kellene, számítógépes játékozni, azonnal helyre állna a felesleges energia tárolásom. Azonnal nem áramolna úgy az életenergia. Félreértés ne essék, két naponta azért csak beszalad az a zacskó chips is. Elnézve a hetet, nem én leszek az egészség élharcosa./

Szóval sétálok. Minden nap. Nézem az autósort. Sajnálom őket. Aztán sajnálom magam.

Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek.

A sor végtelen. Tiszta haszon.

Apuka beteszi a sétához nem igazán szokott csöppségét a Lövölde utcában, nagyautóba, majd megindul, és stresszel a Hídon, miközben a gyerek a csipát még törölgeti a szeméből. Autóból belöki az iskolába és lohol tovább dolgozni. Aztán mindez délután négykor kezdődik elölről. Iskolából kiszedi, belöki az autóba majd pucol vele a 8 különóra valamelyikére, hogy aztán hulla fáradtan a kanapén ülve nézzék a tv2-t. A hét öt napján. Isteni, én is így akarok élni! Legalább nem fáznék.

Jaj, orzsoja már megint olyan sarkos vagy! Nem szimpatizálok veled.

Ítélkezem? Nem. Elmorfondírozok azon, miért is jósolnak világvégét az emberiség számára. Az indok egyetlen. Úgy hívják: kényelem.

Na már megint kezdi: Neked nem ájfónod van?  És sok szép ruhád a szekrényben? Mondjuk 8 éve bringázol munkába, és sétálsz télen. Egye fene, balansz. 

És most kérdezd meg, miért nem vettem még autót? Mennyivel lenne kényelmesebb, gyorsabb, nem? És mennyivel lenne környezetszennyezőbb. Majd bedobom én is a kölköt és viszem, és dudálok. Jó sokat! Sőt, lehetőleg a kocsiban is reggeliztetem. Elég! Köszi, értjük!

Vajon az iskolabusz, mint olyan segítene bármit a helyzeten?

Gyanítom, a kígyózó sorban veszteglő autót nem a Csillag téren élő, roskadásig megpakolt hátizsákot cipelő kisgyerek szülője vezeti. Nem, ezek a gyerekek, sokszor már apró koruktól kezdve felszállnak a trolira és besétálnak az iskolába. Egyedül. Miközben tapasztalják az életet. A hideget. Hogy azt a sapkát miért kell felvenni. És mit jelent másokkal érintkezni. Ha hozzánk szólnak. Milyen ha ránk néznek, fellöknek. Milyen, ha az arcunkra hullik a hó. Hogyan kell átmenni a zebrán. Hogyan adjuk át a helyet az idős néninek, aki pont a reggeli csúcsban siet a piacra. Pont akkor.

1. Ha megteheted, a kérdés, valóban megteszed-e? És ha megteszed, azzal jót teszel-e?
2. Ha viszont nem teheted meg, akkor nem is teszed. Akkor a gyerek elballag gyalog a közeli iskolába, mert pénzem menő suliba szállítani minden nap a város másik felére, hát az nincs.
3. Megtehetném, de nem teszem.

Hosszú távon, az egészségünkre, fejlődésünkre mégis csak a kevesebb pénz van kedvezőbb hatással? Vagy ez nem a pénzen múlik, hanem a szülői elveken? A kényelem értelmezésen? Azon, hogy milyen emberek is vagyunk mi? Olyanok, akiknek a tiszta levegő fontosabb? Vagy nem az a fontos? Mi a fontos? Relatív.

Egyben biztos vagyok. Az állam, a közigazgatás, az önkormányzat segíthet a kényelmünkön. Pl. mondjuk az említett iskolabusszal, vagy a Tisza Lajos körút befejezésével. Vagy hogy az óriáskereket nem a lombok közé teszik. A tél utálaton viszont nem segít az orbánviktor se. Mondjuk ő egyébként sem segítős típus.

Reggel olyan szépen megfogalmazódott bennem mindez, most viszont kissé talán tényleg sarkosnak érzem. Húsz perc séta? Tényleg? Pesten alsóhangon másfél órát is utaznak, hogy dolgozni mehessenek. Jó hülyék mondjuk.

Tudom mi lesz még a kényelem mellett az emberiség veszte! Az elégedetlenség! Az én vesztem meg a cinizmus.

Élvezzétek a telet kisbarátaim, mert aztán nyáron én jövök és hangosan fogok élvezkedni! S ez a balansz így csodás.

Mondtam már? Szombat munkanap, én meg vadul keresem a balanszt!

A tradícionális jóga 8 tagja - Patandzsali, i.e. 4. sz.

Egy meleg nyári nap. A terem ablakai kitárva. A beszűrődő utcazaj gyakorlás közben kizárható. Nem hallom. Nincs más, csak a szőnyeg és én. Idilli. Végre pihenek.

Nincs más csak a szőnyeg és én. Meg a szúnyog.

A jóga nyolc alapértéke közül első a jáma, vagyis a kerülendő cselekedetek. Ahimsza. Azt jelenti, ne árts. E nyári napig azt hittem, értem, de kiderült, nem tudok semmit.

Agyoncsaptam. Épp a matrac fölött szállt 5 centivel. Elterelte a figyelmem, elvesztettem az egyensúlyom. Az oktatóm a csend megtörése után jól megdorgál: Orsi! Ez nem jógikus!

Orsi-jógi, mormogom, van még hova fejlődni!

Ahimsza. A fogalom összetettebb a “ne ölj” parancsnál. Megtanulni, hogyan váljunk magunkkal és másokkal szemben nem ártóvá.

Kultúránk hitrendszerében meghatározó a másik véleményére való figyelés, megfelelés. A viszonyítási pont az individuumon kívül esik, így meghatározva érzést, gondolatot, cselekedetet. Ezen hitrendszer felülírja képességünket arra, hogy megfigyeljük: hol a határ. A határ, mely kijelöl: mi az, ami még belefér. Belefér fizikailag, mentálisan. Belefér szavakba, érintésekbe.

Ha hangosan kimondanánk, amit napi szinten magunkban, magunknak mormolunk, tele önítélkezéssel, önostorozással, elrettennénk. A teremtő nekem más fronton adott kevesebbet, az önbántás megáll az elemzésnél és megértésnél, majd elfogadásnál. Két éve gyakorlom a jógát, már egyre kevésbé érdekel a külső viszonyítás, ki mit gondol a csehóorsiról, a ruhájáról, a hajáról, a hobbijáról, a világlátásáról, házasságáról, értékrendjéről. Álomvilágáról. Nem tetszik a rövid hajam? Nem baj, rendben van. Szerintem meg moshatnál sűrűbben hajat, vagy lefogyhatnál, mert hosszútávon rossz lesz Neked. Ilyeneket nem mondunk. Gondoljuk. Ha önazonos vagy, élvezheted az elengedés szabadságát. Fellélegzel. Kifújod a megfelelést. Sőt, azt is leszarod, ki hogyan néz ki, vagy hogyan él.

Viszont nem mindenki ilyen szerencsés. A magunknak ártás a kifelé forduló viszonyítási pont folytonos keresése miatt sokkalta kegyetlenebb és kíméletlenebb.

Ez nekem nem megy, nem tudom megcsinálni. Nem érdemlem meg. Nem tetszem magamnak.

Belegondolva, mormogásainkat másoknak sosem mondanánk. Nem vagy elég jó! Nem tudod megcsinálni! Szarul nézel ki! Másokat máshogyan bántunk. Ítélkezünk a tetteik, döntéseik felett. Ritkán szemtől szemben. Nem vesszük észre, hogy a határt sokszor, sokan átlépik, mi pedig nem teszünk ez ellen semmit. Hiszen ezt a határt mi is átlépjük magunkkal szemben nap, mint nap.

Az intim zóna a bennünket körülvevő 45 cm sugarú kör. Vegyük észre az érintést, ami nem fér bele. Ne hagyjuk a szidalmazást, hogy megint nem vagyunk elég jók. Szerintük. Így persze szerintünk is. Nem kell a lelki terror, zsarolás.

Összerándult test. Diónyi gyomor. Megfeszült izmok. Kapkodó légzés. Hevesen verő szív. A tudatalatti veszélyt érzékel, a test intelligenciája pedig jelzi az agynak: üss vagy fuss.

Testünk rendszeres külső-belső negatív ingerek okozta összerándulása hosszútávon, nem meglepő módon fizikai tüneteket produkál. Beteg lettem, az okot mégsem magamban keresem. Túlsúlyos vagyok, de vajon miért?

Bizonyos állapotokat normálisnak gondolunk, pedig nagyon nem azok. Sűrűn megy a hasam, rendben van, ilyen típus vagyok. Nem igaz. Oka van. Megkeresed, megszünteted. Ha 100 évig akarsz élni.

Egészséges test, egészséges öntudat, önkép megszerzéséhez fel kell hagynunk magunk bántalmazásával és határokat kell szabnunk a külső ingereknek. A viszonyítási pontot magunkba kell visszahelyeznünk, és akkor indulhatunk el önmagunk elfogadása felé. Ha pedig a belső hang felébred, tudhatjuk, ezt kerestük, az irány jó! Onnantól tanulhatod, mi a jó Neked, hogyan kell ártás nélkül élned.

Ha nem ártasz, szent ember épp még nem leszel. Ugyanúgy lehetsz dühös, féltékeny vagy gyűlölködő. Csak épp képes leszel együttérzőbbé, tudatosabbá válni. Engem az ármánykodás, irigység, indokolatlan pálcatörés, és igazságtalanság még mindig fel tud bosszantani, de többször vagyok képes már uralkodni az érzéseimen. Észlelem és elfogadom a dühömet, negatív érzéseimet, a testem jelzéseit, olyannak amilyen és következtetek, mit szeretnék kerülni, kihagyni az életemből.

Magunkkal nem szembeszállni kell, hanem megtapasztalni, milyen ha igent mondok arra, ami és aki vagyok. Kihozni a lehető legjobbat.

Mások kérésének, iránymutatásainak követése közben figyeld tested jelzéseit, hiszen útmutató lehet, hogy egy mondat vagy tett rendben van-e. Aztán mondj nemet és óvd magad. Túl sok, túl fájdalmas, túl unalmas, kérlek, ne érints meg. #MeToo

Az ahimsa alapja az empátia, ami elfogadássá alakulhat. Ha megtanulsz magadnak nem ártani a mormolással, a kapcsolatokkal, a munkával, a testednek nem megfelelő étrenddel, a káros szenvedéllyel, a kevés pihenéssel, a mozgás hiányával, akkor megtanulod, hogyan ne légy ártó a körülötted lévő világgal szemben.

Gyakorlás a szőnyegen kirajzolja a határaid. A testtudatosságod, önfegyelmed, önfigyelmed mindenben segítségedre lesz.

A légzés minden nehézségen átsegít, hallottam életem első jógaóráján és mormolom is minden reggel a kemény fa padlón 6:30-kor.

A jóga etikája szerint tehát szúnyog zümmög, Orsi lélegzik…

Sokat gondolkodtam, mikor időm nem volt írni, hogy miről írnék, ha lenne. Gondolataim valahogy mindig a jógától indultak és oda is tértek vissza. Varázslat, ami ha elcsábít, nem tudsz többet élni nélküle, drog, ami beszövi az életed, mindenre hat, mindent eszerint teszel. Megígérem magamnak, legközelebb olyan posztom lesz, ahol még csak ki sem ejtem a számon a jé betűs szót...

Ennek a blog bejegyzésnek párszor nekiálltam fejben, de sosem jutottam el egyetlen sorig sem. Kinyitom a dokumentumot a gépen, ujjaim a billentyűzeten pihennek, merev tekintet a monitorra szegezve és síri csend. Várom, de nem jön. Pedig korábban jött magától. Betűhányó kisiparosként.

Éreztél már olyat, hogy az agyad tökéletesen csordultig van már mindenféle gondolattal, torkig vagy, de mikor a szokásos rituáléd kezdenéd és odatartanád a füledhez azt a bizonyos tölcsért, nem jön ki rajta egy hang sem. Egyetlen ártatlan, valamire való kis betűcske sem. Pedig tudod, hogy ott van, csak ki kellene csalogatni. Lehetőleg kulturáltan, pedig valójában ordítani kellene már.

Kietlen pusztaság keveredve a káosz és őrület hangjaival. Ez olyan nagyon nyami. Nyamm-nyamm. Mócsingos.

Két hónapja nem tudom lecsapolni az agyam, úgy ahogy szoktam. Szombaton lesz kettő kerek hónapja, hogy rakódik gondolatra gondolat. Csak gyűlnek-gyűlnek, de nincs idő és lehetőség rendszerezésre, csendre és nyugalomra. Némi egyedüllétre. Valahogy nem tudom megteremteni az alkalmat, hogy gatyába rázzam a dolgokat odabenn.

Az írás az én terápiám. Mindig is az volt. De most valahova elszaladt, elbújt az erre való képesség belőlem. Nincs igény. Nem jelenik meg szükségletként. Nincs hiányérzet. Csak káosz és nyugtalanság. Nem baj, ezt is elfogadom. 2 hónapja nem erőszakolom meg magam a „csakazértis” hozzáállással. Ma viszont máshogy kelt fel a Nap. Most próbát teszek, előbújik-e valami. Hátha mégis tudok öngyógyítani. Hátha mégis sikeres lesz a terápiám és rájövök, amire rá kell. Hátha megindul végre újra belőlem a szó és jobb lesz minden.

Korábban, mikor a napokba némi szépséghiba csúszott, lehet, hogy néhány pillanatra elvesztettem a fő csapásom, az „úgyis minden rendben lesz végül” fonalat, de aztán csak meg lett pár pillanat múlva, miután minden cifraság távozott a számból a környezetem füle hallatára. Pfuu, bye-bye problems. Már tudom is mit kell tennem!

Az emberi élet olyan fenséges, olyan gyönyörű. Az alkalmazkodásra való képességünk pedig utánozhatatlan. A ma sosem lesz olyan, mint amilyen a tegnap volt, a holnap pedig szintén megismételhetetlen.

Azért szeretem ezt a mai Orsit, mert tisztában van vele, mi van mögötte, már mondhatni van múltja, ami önálló, a korábban meghozott döntései alapján megtörtént, van jelene, amin dolgozik testével-lelkével és van egy elképzelt jövője, amit tervezget nap, nap után. Ez a holnap pedig a kis fejében sokszor máshogyan fest tegnap és máshogyan ma. 

Két hónapja, mikor a lakásunk felújításának első napja eljött, örömünk kifejezhetetlen volt. A kezdeti nehézségeket nem vettük túl komolyan, mondván, majd csak sínre kerülünk. Tudtuk mire vállalkozunk. Hahahahahhahahahah. Itt a visító röhögés helye. Oké, lépjünk is tovább. Szóval voltak rossz napok, még rosszabbak, és olyan rosszak is, melyre álmunkban nem gondoltunk volna. Nem csak fal omlott, remények is. Ha életünket 10 pillér tartotta, akkor abból 12 tökéletesen megadta magát, volt nincs alapon. Hát találd fel magad! Hisz ez az élet! Mócsingos!

Mondanám, hogy jól vettem az akadályokat, de nem. Egyiket sem sikerült jól venni. És szerintem a család és barátok sem nyilatkoznának másképp.

Jön egy aprócska bökkenő, majd még egy, majd még egy, majd még száz, egy napra egy, majd egy napra már három és csak gyűlik és és és és én feladom. Kész. Sírok és panaszkodok. És elegem van! Pedig azt hittem, én nem ilyen vagyok.

De. Pont ilyen vagyok.

Valaki új van a tükörben. Valaki, akit még eddig ilyen hosszan és ilyen formában sosem láttam azelőtt. Pedig az a valaki előtte is volt, hogy megélt sok szart. Sok rosszindulatot, sok baszakodást. Jövőelbaszást. Terveket. Amiért tanultál. Amiért dolgoztál. Aztán abból felálltunk, persze, hisz egyetemisták voltunk. Csalódtunk, rájöttünk, a világ gonosz, de aztán mentünk is tovább, tettük a dolgunk. Kerestük a szépet. Aztán egyszer csak nem fájt többet. Már nem érezted a megaláztatást többet.

Építjük az életünk. Mindenki teszi a tőle telhető legjobbat.

Nem várt nehézségek, kellemetlenségek és igazi problémák, vagy komoly tragédiák előtt a korábbi Orsi még abszolút optimistán állt mindenhez, bízva önmagában, bízva a környezetében és bízva abban, hogy a pozitív gondolkodás minden nehézségen átsegít. Pozitív gondolkodás, meg néha egy kis csapkodás, de aztán jóra fordult minden.

Persze, de az az Orsi nem tudta mi is az az igazi nehézség, mi is az a bürokrácia, mi is az a „nincs az a pénz” és „van az a pénz”. Az az Orsi nagy igazságérzettel pottyant a Földre, mint egy eltaposhatatlan sziklaszilárd képződmény. Az az Orsi úgy gondolta nem birka, nem áll be a sorba, és egy kicsit rendszerellenes is. Még épp annyira, hogy az oké legyen.  Ő nem hajtja meg a fejét bárki előtt, őt nem kötelezhetik, hogy egyetértsen. Az az Orsi próbálta érvényesíteni a jogait, szabadságát, a gondolatai kiteljesedését. Próbált egy életet építeni, ami a lehető legboldogabb. Aztán mikor jól megmarkolászták, földbe tiporták, hülyének, idiótának, fejős tehénnek nézték, és a szerencse fia is ágyőt intett, rájött ő tökre nem is olyan, mint aminek addig önmagát gondolta. Ő nem D.Tóth Kriszta. Haha.

Orsinak bizony, ha tetszik, ha nem, be kell állni a sorba. Beállni abba a sorba, amibe mindenki áll. Ezért tart ott ez az ország, ahol.

Magyarország sorainak száma végtelen. Sorban állsz, ha beteg vagy, ha tanulni akarsz, ha szolgáltatást vennél igénybe. Sorban állsz és hülyének néznek, mert nem tehetsz mást. Csak állsz és vársz meg fizetsz. Hátha történik végre valami jó is veled. Hátha valami logikus, produktív, konstruktív sül ki belőle. Valami jövőt építő. Hátha most az egyszer nem fognak kukacoskodni veled. Nem fognak váratni. Nem fognak elképesztő összegek fizetésére kötelezni a semmiért. Hátha lesz egy olyan szaki, aki érti a szakmáját és megdolgozik a pénzéért. Lehet az orvos, tanár, egy ügyélszolgálatos, vagy egy gázszerelő. Akarom mondani gáz-szolgáltató.

Hátha.

Sorban állok, 2 hónapja. Ha nem állnék, soha nem tudnék a lakásomban újra fűteni.

Majd sorban állok azért is, hogy a jogosítványom a mai magyar korrupt, undorító valóságban végre a magaménak tudhassam.

Sorban állsz új időpontért, mert az orvos elfelejtette felírni a műtéted, amit ígért. Hát bocsi, van ilyen is.

Itt minden megtörténhet. És meg is történik. Max nem nézel oda, most épp nem veled történt meg.

Mai magyar, undorító, korrupt, bürokratikus valóság. Tudom, hogy tudod miről beszélek.

Ahova mi gyermeket nemzünk majd hamarosan.

Van úgy, hogy már nem segít az, hogy üldögélsz és reménykedsz a szebb holnapban.

Van úgy, hogy minden leomlik és te a saját szemed láttára szűnsz meg embernek lenni.

És van úgy, hogy írogatsz arról, mi fáj minden olyan fórumon, amit még Viktorunk nem ért el, de már nem elég. Pusztán csak jól esik. Jobban érzed tőle magad és ennyi. 

Csalódni magadban elég szar. Pláne, ha ezt nem egyszer produkálod. Valójában a csalódottságod annak köszönhető, hogy azt hitted, sziklaszilárd hittel és meggyőződéssel, talpraesettséggel és nyíltszívűséggel előbbre viheted, mert ezek még értéknek minősülnek manapság.

De nem viszed.

Csak állj a sorban tovább!

Csak állj, úgyis kiégsz egyszer.

Úgyis.

Egyszer úgyis elfáradsz harcosnak lenni.

Elfáradsz.

Mert hardcore körülötted maga az élet.

Elfáradtam. Már az is elfáradt, akiről azt gondoltad mindenre képes. A Tokás is elfáradt. Meg bele is.

Biztos azért, mert nem alszunk hónapok óta normálisan. Biztos.

Az emberi élet olyan fenséges. Ha kialszod magad, újra megjelenik a szivárvány és az alkalmazkodásod segít szebbnek látnod a holnapot.

Tovább haladni csak így lehet.

Életet építeni csak harcosként lehet.

A harcosok is elbukhatnak, de fel is állnak. Az igazságérzetem meg úgy döntöttem csak nem adom.

Az életünket érintő problémákról ugyan beszélhetünk, elcseverészhetünk, sírhatunk is együtt, vagy toporzékolhatunk, verhetjük seggünket a kőkemény földhöz, de ez csak felesleges csevegés. Mintha az időjárásról beszélnénk. Felesleges időpazarlás. Mindenki leszarja a problémád. Mindenki.

Hát te most így jártál. Legközelebb majd ő jár így. Vagy a harmadik. Akkor majd te hallgatsz nagyokat, mert mást nagyon nem tehetsz. 

Mert a te problémád, csak te érezheted át teljes egészében, a te már amúgy is elcseszett napodra nyomja rá a bélyegét, a te szaros életed további napjait keseríti meg, ha nem próbálsz megoldást találni és végérvényesen téged fog súlytani. A végén úgyis te dőlsz bele az ágyba totál kiégve majd újra feltámadva.

És az utóbbin, mindig az utóbbin van a hangsúly.

Mert nem lehet olyan nehéz, hogy ne keljél fel reggel soha többet.

Na, hát ez kijött. És ne ítélkezz, hogy felesleges rinya ez az egész. Csináld utánunk, aztán hallgatlak. Mondd, mit érzel?

Nesze, a mócsing Magyar!

   Mostanság sűrűn előfordul velem, hogy a telefon valahogyan az előszoba szekrényen marad, indulás előtt elfelejtem eltenni. Egy ideig bosszankodtam miatta, milyen kis idétlen voltam már megint, hiszen Anya biztosan aggódik majd, ha nem ér el, hogy minden másról szót se ejtsek, amiről lemaradhatok a távollétem alatt. Húha. Aztán túl is lépek rajta, már nem fontos. Persze vissza eddig egyetlen esetben sem fordultam. Gyorsan megállapítom, valójában most nincs rá szükségem.

Mostanság az is sűrűn előfordul, hogy a telefon valahogyan teljesen tudatosan marad otthon. Eleinte jógára menet elintéztem néhány telefont mielőtt beléptem a stúdió kapuin. Ma már ez az egyik olyan program a napban, mikor a telefon szándékosan megpihen egy kis időre. Vele együtt pedig pihenek én is, kivonom magam kicsit. Arra a minimum 2 órára.

Mostanság nem tudom eldönteni, hogy a véletlenül otthon hagyott telefonok hány százaléka lehet abszolút tudat alatti döntés.

Miután tegnap egy baráti találkozásra igyekezve ismét megtörtént az állítólagos véletlen, rájöttem, erre van szükségem.

Jelen lenni.

A jóga észrevétlenül fűzte bele magát a napjaimba. S vele együtt érkezett az a felsorolhatatlanság, amiről csak pozitívan tudnék beszámolni. Ha egyetlen szóval akarnám összefoglalni, amit kapok nap, mint nap magamtól e mozgásforma által, csak annyit mondanék:

Igény.

Mire? Talán ez az igazán felsorolhatatlan, s bizonyára minden jóginál teljesen változó.

Az utóbbi hetekben kettő, a mindfulness témaköre kapcsán íródott könyvvel* ismerkedem az esti órákban. Rosé fröccsel a teraszon üldögélve. Madárcsicsergésben. Zöldben. Viszonylagos csendben. Amíg be nem sötétedik.

A mindfulness jelentése, tudatos jelenlét, éber önirányítás, figyelem. A meditáció és tudatos relaxáció gyakorlásából fakadó erények gyűjtőfogalma. Mikor figyelmünket ítélkezésmentesen a jelen pillanatra irányítjuk. Művészet, méghozzá a tudatosabb, letisztultabb, éberebb, együttérzőbb, elfogadóbb élet művészete. Mindez azonban nem lótuszülésben zajlik.

Tapasztalataim mondatják, hogy századunk legnagyobb kihívása és lehetősége is egyben, azonban e bejegyzés nem ismertető céllal készült, azt a sokkal okosabbak ismételten, már korábban csokorba fogták. Amennyiben érdekes számodra, kattints ide: http://www.mbsr.hu/index.html

Jó ideje olvasom régóta gyakorló jógik írásait a fejlődésük kapcsán, de valahogy úgy igazán jó cikkel még eddig nem találkoztam. Nem is értettem eleinte. Minden esetben olyan érzést keltettek az írások, hogy „jó-jó, oké, értem, de ennek a cikknek, blog bejegyzésnek úgy se füle-se farka”, hiányérzetet alakított ki bennem. Aztán éjjel, mikor épp a villámok után számoltam a dörgésig, rájöttem, mi a baj ezekkel az írásokkal. Nem én írtam őket.

Nem, nem vagyok nagyképű. Másról szól ez a sztori.

A jóga nem azt mondja mi az örök érvényű igazság, mi az, amit mindenkinek ugyanúgy kell csinálnia és ugyanazt tapasztalnia, ugyanúgy éreznie. A jóga egyéni fejlődési utat kínál, ahol saját magaddal ismerkedsz, olyan formában, ahogyan te szeretnéd, amit te kívánsz, amire lehetőséget nyújt a tested, lelked.

Fél éve jógázom, része a mindennapjaimnak, szünet nélkül, a nap valamely része mindig erről szól ilyen vagy olyan formában, lehetőségekhez, mentális és fizikai igényekhez mérten. S most én is írtam egy bejegyzést, ami rajtam kívül mindenki másnak valószínűleg semmit mondó. Hiszen a tapasztalás egyéni és valahogy a legnagyobb igény, ami kialakulhat ezzel kapcsolatban az, hogy ezt a tapasztalást úgy isten igazából, szíved szerint megtartanád magadnak.

Hiszen vannak dolgok, amiket meg kell tapasztalni, beszélni róla viszont kár lenne. Mert nehéz és talán felesleges is. Ha elindultál az utadon, tudni fogod, miről beszélek én most, s nekem az a sok-sok jógi, aki megosztotta velem is az ő kis - valójában akkor számomra még semmit mondó, azóta viszont a világot jelentő - szösszenetét.

Egy belső energia, létezés, mely tartalmazza személyiségünk összes titkához megfelelő kulcsot. Hiszen míg önmagad meg nem látod, csak felszínesen élhetsz a világodban, ez okozza a zavarodottságod, békétlenséged. Megtapasztalni, mi folyik a saját világodban, megérteni érzelmi megnyilvánulásaid, felszínre hozni személyiséged erőforrásait. Nekem mindez erről szól és gyanítom pont egy életnyi lesz a munka.

Nem érted? Nem baj!

Egy életnyi gyakorlás. Addigra talán kinyílik a homlokcsakra, melynek alapvető kérdése: vajon mi az én életfeladatom? A homlokcsakra a lélek színhelye.

Úgy tartják, a harmadik szem tökéletes képviselői azok a bolondok, akik saját útjukon járnak követve az intuícióikat, s képesek magukon és a világon is jóízűen nevetni.

Sokat fáj a fejem. Jelenleg is vizsgálatokra járok ennek kapcsán. Azt is beszélik, no nem az orvosok persze, hogy a sok fejfájás azt jelzi, nem hallgatsz az intuícióidra. Túl sokat gondolkodsz reálisan, mely meggátol és korlátoz cselekedeteidben…

Bolonddá válnék, hát gyakorlok!

A másik gyakorló Bolondomat pedig Éltesse a Világegyetem minden pozitív energiája még nagyon sokáig!

Orsim, Boldog Születésnapot Neked!

Namaste, azaz a lelkem üdvözli a tiéd.

Ajánlás:

Corinne Sweet: Mindfulness Gyakorlatok a tudatos jelenlét eléréséhez bárhol, bármikor

Ruby Wax: Mindfulness-kalauz Tudatos jelenlét az agyonhajszolt elmének

Először is, tudom, mostanában angol nyelvűek a bejegyzés címek, de valahogy annyival egyszerűbben kifejezhető, mit is akarok mondani. Szóval semmi felvágás, pusztán praktikusság.

És most, ahogy Szirmai Gergő mondaná: „Kezdjük már el!”

Generációm szerencsés szerencsétlensége, hogy a világháló életünk meghatározó részévé vált, gyakorlatilag tevékenységeink többségét itt végezzük. Informálódunk a napi eseményekről, ismerősökről, adott kérdésekről, amik foglalkoztatnak vagy megoldásra várnak, kapcsolatot tartunk családdal, barátokkal, csekket fizetünk, vásárolunk, programokat tervezünk, szervezünk, hirdetünk, fotóalbumot szerkesztünk, blogolunk. Az, hogy valakinek e-mail címe, privát facebook oldala, youtube csatornája, instája van, már hétköznapi. Az pedig önmagában, hogy ezen oldalakat nap, mint nap használjuk, tökéletesen körvonalazza, pontosan mi után érdeklődünk, mi az a szó, amire gyakran rákeresünk a hálón, esetleg nézünk-e pornót és így tovább. Ezáltal természetesen, ahogy a Te érdeklődési köröd, úgy az enyém is nyitott könyv a Nagy Internet Istenség számára. A reklámok, felugró ablakocskák témája tehát nem egy véletlen algoritmus alapján rendeződik. Vesézgethetjük mennyire jó ez, avagy sem, ki mennyire teszi ki magát veszélynek, hogyan védekezhetünk stb., én most úgy gondoltam, rávilágítok a saját életembe került pozitív hozadékára. A szelektációs képesség fontosságáról írtam korábban, ahogy arról is, legyünk nyitottak minden újra, ami az életünkbe szeretne áramolni, hogy aztán dönthessünk a sorsa felől: marad avagy megy.

Ha keresem, ha nem, a látóterembe kúsznak témák, hiszen sokat olvasgattam korábban… Elém kerül cikk vagy blog formájában, felugró hvg könyvként, facebook csoport ajánlóként, reklámként.

Álljon itt néhány fogalom a teljesség igénye nélkül, mi is az, ami engem jelenleg foglalkoztat:

a fogyasztói társadalom értékválsága, széteső családok, rossz minőségű élelmiszerek, túlhajszolt életmód, stressz, idő-, alváshiány. S a másik oldal: puffogtathatok gigafogalmakat, mint buddhizmus, környezetvédelem, újrahasznosítás, ökológiai lábnyom, minimalizmus, vagy nézhetjük nagyítóval is, mint slow, mindfulness, hulladékmentes háztartás, háztáji - őstermelői piac, (test)tudatos táplálkozás, jóga, szelektív hulladékgyűjtés, zero waste.

Ki-ki eldöntheti, hogy milyen életmód szerint éli mindennapjait, mi fér bele abba a bizonyos 24 órába, sőt mi több, az értékrendjébe.

Az Internet istenségnek köszönhetően beengedtem az életembe valamit, ami hála az égnek vagy bárminek szembejött, elvarázsolt és teret hódított magának.

Kedvcsináló, avagy hogyan váltam gyűjtögetőből KonOrsivá’

Talán azzal kezdeném, épp az imént kérdezték meg tőlem, a jelenlegi számomra legkedvesebb csoportomban (Önkéntes egyszerűség), amelyet szintén a netes hullámzásom alkalmával fedeztem fel, hogyan talált rám a minimalista életszemlélet. A válaszom így szólt:

Sziasztok! Nálam ez egy most már 4-5 éve tartó folyamat, egy egyszerű selejtezéssel, szelektálással kezdődött minden, amit a szülők válása, maga a felnőtté válás sürgető mivoltja, költözések sora ösztönzött. Aztán elmélyítettem magamban és valahogy rám talált, legfőképp a szabadság érzésének ízlelgetése. Mára napi szinten jógázom, meditálok, bringával járok mindenhová, nem halmozok (ruhák szintjén szükséges még dolgoznom ezen), nem rohanok, slow van és mindfulness, nem vásárolok feleslegesen ételt, és szükségtelen bigyókat. Próbálom megtalálni a blogomon keresztül is az egyszerű, letisztult, számomra értékkel bíró személyekkel, érzésekkel, szükséges tárgyakkal telitűzdelt élvezhető hétköznapokat. Minden nap formálom az életem és formálódom én is. Nagyon élvezem, a csoport pedig szuper! Köszönöm, hogy itt lehetek, tanulhatok! <3

Különböző csoportban való lubickolás ösztökélt arra, hogy elolvassak egy könyvet, aminek írónőjéről már az előszó után biztosan tudtam: kényszeres, és egy kicsit elmebeteg is. Ami pont nekem való kombináció. Legalábbis jelen élethelyzetemben. Meg amúgy is, hiszen az exgyűjtőgető mellett, ex mániákus rendrakó is voltam. Ma már inkább azt vallom, ne legyen sok minden elől, de azért látsszon, hogy lakik ott valaki…

Szóval elém került ez a könyv, a pakolás bibliája, amire még a Tokás is rácuppant hip-hop. A kinyújtott kezemmel lassan megérinthető távlatban lévő, lakásfelújítás előtt a lehető leghasznosabb, ami velünk történhetett!

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek

„Ki ír könyvet a rendrakásról??!” – hangzott az első kérdésem, majd mentem is a könyvesboltba, mondván, ezt nekem látnom kell.

A könyv amúgy tök unalmas, az írónőnek semmi stílusa és picit él az amerikai bestselleres bevezetőkkel, de…Más! Más, mint a megszokott. Sőt, mi több! Működik! Pont emiatt fog hozzátapadni a kezedhez és viszed majd magaddal mindenhová.

Elolvasva, néhány oldal kivételével, többé-kevésbé tudtam azonosulni a leírtakkal, így a tanácsok hasznosítása annál könnyebben ment. Ahogy olvasod az amúgy elég bagatell tanácsokat, azért érzed, hogy kicsit kezd bizseregni az ujjad, hiszen sejted, az elmélet mindig egyszerűbb, mint a gyakorlat. Kipróbálásra tehát érdemes. Minden oldal után már pattannál is szemeteszsákot kutatva. És komolyan, kikonmarizni az életed? Van értelme!

Azonosulni tudtam: könyörtelen lomtalanítás gondolatkörrel, de nem tudtam azonosulni annak javasolt technikájával, avagy: Mindent! A kukába! Most! Több bejegyzésben szóltam már róla: aminek mennie kell, menjen olyan helyre, ahol hasznosulni tud. Az pedig nem a konténer. Nem stílusos. A mai környezetszennyezte világban meg egyenesen pofátlan, de ebbe most ne menjünk bele. Sokszor belementem már. Nem értem. Még mindig nem értem!

Azonosulásra szoruló hiányosságom, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben továbbra sem fogom megköszönni a cipőmnek, amiért egész álló nap szolgált engem és velem tartott. Sőt, a táskámat sem fogom nap, mint nap kipakolni, ahogy a hölgy javasolja, annak érdekében, hogy pihenjenek a tárgyak és végül tutira ne hagyjak otthon semmit táskacsere alkalmával… Ja, az író japán, nem mondtam volna? Akkor talán ezt nem is feszegetném tovább.

Kell-e ennél többet írnom a könyvről? Nem szeretnék „kötelezők röviden” lenni, így elkezdtem ugyan pontokba szedni, mitől is működik a könyvben leírt technika, de tudod mit? Ha szeretnél lépést tenni az életed kikonmarizása irányába, akkor kérd el a könyvet. Már listát írok, ki után ki jön, de hidd el, gyorsan sorra kerülsz.

Tudod, engem érdekel a lakberendezés, nagyon-nagyon, még annál is jobban. Ezért volt könnyebb összeolvadnom a témával. Imádok pakolni, takarítani, egyenesen imádom, mert engem kikapcsol. Olyankor az agyam olyan szinten nem funkcionál, mint a másfél órás jóga végén a 10 perces meditáció alatt. Szóval alapvetően sokat foglalkozom a kevesebb több témakörével és próbálom az életemet e rendezőelv mentén alakítani.

Gondolatban egymás mellé helyeztem nagymamám otthonát és a 21. századi lakásomat.

Abban az időben, mikor még a nagycsaládok elsődleges életcélja és életének értelme igen dicséretesen a következő generációk erkölcsi és anyagi támogatása volt, ami természetesen tartalmazott sok-sok segítséget, tárgyat és annál több kötelezően betartandó szabályt, azért a maga módján elég jó volt. Ma már sajnos sem nagycsalád, sem támogatás, sőt még a nagyi ezüstjét sem örököljük meg. Ez nem az a bejegyzés, ahol kifejtem a „jó szó” jelentőségét, a beszélgetések értékét, a minőségi időeltöltést, a nagycsaládhoz tartozás szépségét. Ezek kapcsán is, szerintem nehezebb lett a ma emberének önmagával élni, talán főként érzelmileg, másik oldalról meg szabadabb. Önzőbb, de nyíltabb. Fura egyveleg. Személyiségtípusa, családja, szerencséje válogatja, ki mit értékel jobban.

Megváltozott a birtokolt tárgyak minősége és mennyisége, értéke. Más lett az érték, mint fogalom.

Kívül-belül.

Nem véletlen tehát, hogy annyi szakirodalom megjelenik a témában, szerencsére most már magyarul is. Rengeteg könyvet összegyűjtögettem, melynek egy részét már elolvastam, és ajánlom őket Neked is, ha elmélyülnél a témában. Kezdésnek mindenképp a konmarizást ajánlom, szerintem szuper jó! Viszont, ha nem csupán selejtezni szeretnél, hanem az egész életedet, ritmusodat formálgatnád kicsit, akkor ajánlanék is néhány könyvet lentebb.

Egy szó, mint száz: sosem szeretnék ezután máshogyan élni. Lubickolok, tanulok tovább, bármit is jelentsen, bármi is következzen. Ja! És nagy nap ám a mai, a blog facebook oldala ma végre törlésre kerül. Pápuszi

"A végén csak három dolog számít: mennyire szerettél, milyen szelíden éltél, és milyen elegánsan engedted el azokat a dolgokat, amelyek nem jelentettek már semmit a számodra." (Buddha)

Szakirodalom:

Joshua Fields Millburn, Ryan Nicodemus: Minimalisták

Ruby Wax: Mindfulness-kalauz

Meik Wiking: Hygge – A dán életérzés, amely boldoggá tesz

Bea Johnson: Zero waste home – The ultimate guide to simplyfying your life by reducing your waste

Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor

Giorgia Cozza: Ingyenbaba

Jessica Joella Alexander, Iben Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra

Dr. Pedram Shojai: A városi szerzetes

Na, mondom, hogyan is történt, az ami megtörtént, és meglepett, annyi idő alatt, amíg egy kérész él.

Mostanában a minimalista életszemlélet az új függőségem. Ha olvasod a blogot, nem láthatod igazán, mert igyekszem visszafogni magam. Ha nem tenném, minden bejegyzésem erről a témáról szólna és akkor még az is itt hagyna, aki eddig ímmel-ámmal, de olvasott engem. Eskü. A függőségem érdekében hihetetlen köveket mozgatok meg az életemben. (Erről talán később.) Mint minden tapasztalás, ez is olvasással, felkutatással kezdődött. Borzalmas, hogy végül mindig oda lyukadok ki, bármilyen témáról is legyen szó, minden mindennel összefügg. No, de most ez is egy lényegtelen tényező, nem emiatt ragadott magával a hév és a számítógépem.

Megvilágosodtam!

Kétszer!

Rövid idő alatt.

Rájöttem, minden valamire való blogger, függetlenül kedvenc témáitól ország-világ szeme láttára teszi mindennapjait közszemlére, így gyűjtve napról napra egyre népesebb olvasótáborát, (- ha elég egoista hozzá). Gondoltam, én kis balga, miért is ne próbálhatnám meg én is? Hát blogger volnék, vagy mi szösz. Mösz. Nekem miért ne járhatna akkora premier plán, nekem miért ne lehetnének követőim, akik az én irományaimról beszélnek, mondjuk Gyöngyöspatán? Há?!

Belevetettem hát magam, adtam neki, bár mivel nem vagyok az a tenyérbemászós gyerek, nyilván a marketingem elég visszafogott volt. Okkal, de ezt is később.

Meg is alkottam a számomra megfelelő beköszönőt közel 1 perc alatt, amíg még minden sínen volt, íme:

Sziasztok!

Az utóbbi napokban elkalandoztam a bloggerek világában és azt tapasztaltam, sok olyan lány él szerte a nagyvilágban, akik hasonlóan hozzám, grafománok és vonzalmukat blogok formájában deklarálják. Mindezt teszik úgy, hogy irományaikat szabadon engedik a világhálón szárnyalni, szivárogni, hátha eljut hasonlóan gondolkodókhoz az üzenetük.

Arra gondoltam, miért ne próbálhatnám meg én is? Miért ne láttathatnám az írásokat én is, olyanokkal, akik érdekesnek találhatnák?

Kérlek Benneteket, támogassatok ebben engem, hátha vonzza a hasonló a hasonlót és valami jó sülne ki ebből. Hátha egyszer-egyszer a gondolatok eljutnak egy arra rászorulóhoz éppen, mint motiváció, megoldáskeresés, vagy csak megnyugvás szinten.

Ugyan a blogomat most már több éve írom, kisebb-nagyobb megszakításokkal, az írásokat úgy gondoltam időrendben fogom közzétenni az elkövetkezendő időszakokban.

Természetesen a régi írások mellett újakat is gondoltam közzétenni, amint időm és kreativitásom egy hullámban áramlik majd.

Köszönöm, ha követsz.
S szintúgy köszönöm az építő jellegű kritikáid.

Lucifer leánya

Ennyi, itt jön a kanyar!

Szerinted mi a stressz? De komolyan! Elgondolkodtál már rajta?

Szerintem a stressz ez: olyan belső feszültség, amely jelzi, nem úgy élek, ahogy szeretnék.

Nem vagyok tenyérbemászó mellett túl stresszes gyerek sem, sem munkában, sem magánéletben, sem a közértben, a jógastúdióban, mikor Anya unoka felől érdeklődik, vagy mikor ülök a csendben és növénymód vegetálok a kanapén.

Aztán mégis stresszes lettem. A stressz valószínűleg az, amit onnantól kezdve átéltem, hogy életre keltettem a féltve őrzött kis blogocskám csodás facebook oldalát.

Volt idő, no azért annyira nem sok, mondjuk úgy 2 óra, mire rájöttem mi a bajom, miért mocorgok, miért nem tudok koncentrálni.

Megvilágosodás No.2.

Mikor létrehoztam ezt a felületet, egyetlen célom volt: magammal jót tenni, megélni mélységet-magasságot, amolyan modern naplózás formájában. Valahova tennem kellett és kell azt a rengeteg gondolatot, ami a fejemben tömörül. Egy bejegyzés felér egy teljes rendrakással, míg egy darabig abbamarad a zsizsegés.

Kérdem!

Kell az nekem, hogy számomra ismeretlen emberek vájkáljanak a sorok között? Esetleg eljusson egy olyanhoz – mondjuk a kedvenc főnökömhöz – egy jóakaró által a szétcsámcsogható magánügyem? Mindez valószínűleg senkit nem érdekel, de meg kell adni annak az esélyt, ha véletlenül mégis? Ráadásul magamtól? Akarok nagy plénum előtt hajlongani elismerésből vagy szégyenből, ha nem muszáj? Akarok-e lájkért könyörögni, ismerttől és ismeretlentől, amiben aztán majd jól lemérhetem, mennyire is vagyok én népszerű?

NEM.

So, mire megszületett a gondolat, ami szerint ez nem az én utam by the way, már bőszen ragadtam is a klaviatúrát az egérrel egyetemben, hogy vad keresésbe kezdjek. Törlés gomb után nézzek. A valómban való kármegelőzés céljából.

Aha!

A facebook azt mondja, bizony ha meggondolatlan voltam, annak ára van, ami 14 nap. 14 nap kínszenvedés, mert addig ugyan el nem távolítja onnan biza a jóisten sem. A facebook nem szeretné, ha meggondolatlanságra meggondolatlanságot halmoznék, így időt ad az átgondolásra. Kedves, nem?

14 nyamvadt nap, míg a kulisszatitkok ott lesznek ahol, haha. Szóval, miután ezt közzétettem, törlök mindent a "haha rajongói haha" oldalamról.

Szóval, ennek a mai akciónak ismét egy jó kis tükörtartás lett a vége önmagam felé. Kösz szépen a lájkokat barátok, de ti kövessétek, ha akarjátok továbbra is a privát oldalon keresztül, mert ha azt látjátok, benne vagytok a körben, akiknek szívesen, minden gond nélkül megmutatom, mindenki más meg hagyjon lógva. Megtartom magamnak a kis szösszeneteim továbbra is. Ez számomra a biztonságos, stresszmentes közeg, szabályok nélkül, ahol továbbra is önmagam lehetek.

Mindig és mindig többet akarok írni, de ugyanolyan szenvedélyesen erotikus és igen élvezetes viszonyt folytatok az idővel, mint te és ez nem az a felület, amit kötelező csinálni. Ez szerelemgyerek, ahova mindig jó jönni, ezért is szeretnék többször.

Pá és bocsi, ha lájkvadászattal zavartam bele a napodba, tévedni emberi dolog, felismerni felszabadító. Lucifer leánya marad, aki volt.

A végére álljon itt a mostani kedvenc idézetem:

Az egyszerűség arany középút a túl kevés és a túl sok között. / Steve Jobs

Öt éve már annak, hogy létrehoztam ezt a felületet, mindösszesen azért, hogy jól érezzem magam tőle és kielégítse a közlés iránti vágyam. Még ha nem is havi rendszerességgel, de azért gondozom, olvasgatom, tanulok belőle és sokszor meg is döbbenek rajta. Visszaemlékszem rosszabb időszakokra és szárnyalásokra. Az újdonság és változás iránti vágyam, kattanásaim, maximalizmusom, és precizitásom, a dolgaim uralása minden bejegyzés részei, ahogy az útkeresés és a megtalálás öröme is.

Vannak húzós időszakok, olyanok, amikor sokszor szellemileg megterhelőbbek a napok és hetek. Ilyenkor vagy időm, vagy energiám, vagy gondolatom nincs/sincs arra, hogy karakter közelbe férkőztessem magam és csak írjam, csak írjam, amit épp akkor és ott gondolok.

Van, hogy épp nem gondolok semmit senkiről és semmiről. Az utóbbi időben sikerült idáig eljutnom, ami egy 21. századi modern felfogású, pörgős életet élő, sokféle hobbival és érdeklődési körrel, kiterjedt szociális hálózattal bíró nőnek kincset ér!

Ha visszalapozok és beleolvasgatok honnan is indult ez a csodálatos önismereti utazás, megdöbbenek és hihetetlen elégedettség önt el. No nem azért, mert már végeztem volna, csupán annyiról van szó, hogy többé-kevésbé körvonalazódni látszik, mi is az én utam. Mitől vagyok boldog, mitől viszonylag kiegyensúlyozott, mitől viszonylag nyugodt és nem utolsó sorban egészséges fizikailag, szellemileg és lelkileg. Már kezdem átlátni a testem működését és tanulom a köztünk lévő kommunikáció mikéntjét. Mindehhez pedig csak saját magamra van szükségem, az intuíciómra, a belső hangra és arra, hogy néha megálljak és hallgassak, figyeljek és érezzek. Érezzem, milyen fantasztikus dolog, ami velem történik és milyen fantasztikus az, hogy itt lehetek és szerethetem magam, alakíthatom a környezetem, gondoskodhatok magamról. És mindezt azért, hogy másnak is adhassak és megértsek, amennyire lehetséges ítélkezés mentesen. Nem önzőségből. Bár nagyanyáink, anyáink biztosan nem tudják ezt értelmezni, de ez a század már másról szól, alakulnunk kell hozzá, hogy ne őrüljünk meg és indivídumok meg egyáltalán épeszűek maradhassunk. Túl sok információ, túl sok lehetőség, túl sok elvárás és kihívás. Tudni kell helyesen informálódni, rendszerezni és jól választani, ehhez pedig szükség van a jó ítélőképességre meg a teljes csendre.

Arra is rájöttem, hogy valójában ez egy neverending story. Ez az út életem végéig fog tartani, folyamatosan finomításra vár majd, hogy mennél-mennél csak jobb legyen a kapcsolatom önmagammal és az általam kialakított élettel. Az úton pedig sokan társulnak majd mellém, szerelemmel, szeretettel, ami viszonzásra vár és tanítani fog. Minden egyes nap, hátralévő életemben.

Múlt héten, mikor beiratkoztam egy suliba egy adminisztrációs lap azt kérdezte: Életkorod? Meg kellett állnom egy szusszanatra. Majd leírtam. Sosem írtam még le. Pláne, hogy az embertől általában azt kérdezik inkább: Mikor születtél? A dátumot életed során kisezerszer leírod, az adott életkorodat, mely évente változó formában jelentkezik számszakilag, optimális esetben csak párszor.

Hát leírtam.

30

Elég jól fest, nem?

Épp a jógasuliban voltam és azon morfondíroztam, mennyi olyan dolog van, amire meg kell érni. A jóga igazi befogadására azt hiszem 30 éves koromig várnom kellett, hogy igazán magamévá tehessem és megértsem, megérezzem dolgok miértjét, mikéntjét. Meg kellett érnem arra, hogy végre számomra értelmesen ki tudjam tölteni a kérdéssort, ami arra vonatkozott: Miért szeretnék jógázni?

Sportolok, amióta az eszemet tudom, labdajátékok, futás, bringázás, de ez valami egészen más tapasztalás. Itt nem kiiktatod a gondolatokat miközben végzed a gyakorlatokat, itt kisimítod őket.

Egyik sport sem biztosította soha, hogy ennyire egyedül lehessek és ilyen hangtalan kommunikációt folytassak önmagammal, úgy, hogy közben érzem minden porcikámban: én bizony nagyon is élek és mindent érzek!

Testet gyógyít, erősít, megőrzi jó állapotát attól függően, épp mire van szüksége. Lelket épít és elmét nyugtat, meditációval csendesít.

A fejemben, ha úgy akarom, csend honol. Semmi cikázás, jövésmenés, semmi aggodalom, semmi jövőfélés. Maradok a jelenben. Izomlázasan ott is, ahol nem is tudtam, hogy lenne bármi, ami fájhat.

Szóval csend van. Szóval alszom. Mint a bunda. Olvasgatva a korábbi bejegyzésekben tett utalásaim az alváshiányra, óhajom a pihentető szundikálásra... Azt hiszem a magnéziumhiányom felszámolásával és az elmém elcsendesítésével ez hosszútávon menni fog nekem. Legalábbis erőteljesen ráfeküdtem az ügyre és el nem engedem, ha már ilyen jól áll a szénám.

Úgy mentem el jógatáborba, hogy előtte ímmel-ámmal volt kapcsolatom a jógával, igazán a szellemiségét sosem értettem, nem éltem át, nem mutatta meg igazán senki. Persze, hiszen nem is adtam lehetőséget rá tulajdonképpen. Aztán eljött ez a 3 nap, mikor is a 3. napra megéreztem azt a könnyedséget, amit a szellemem és testem sugárzott, köszönhetően annak a nagyon-nagyon sok mindennek, ami a 3 nap alatt történt velem. Ezen napok minden pillanata magában hordozta az újdonság varázsát és akkor rájöttem: soha-soha nem akarok már enélkül élni.

Mikor közvetlenül a tábor után az oktatóm a suliban megkérdezte, jógáztam-e valaha csoportosan, elmondtam, hogy mi a helyzet, mire azt mondta: Nahát! Ez vagány!

Vagány dolog volt elmenni és megismerni az ismeretlent, még ha az abszolút vegán módon is történt, ami számomra a következő felfedezendő világ. Tágítani a határokat és esélyt adni valaminek, amiről a franc sem gondolta, hogy ennyi csodát tartogat. A világon mennyi mindennel lehet még így…

Lehet, hogy a jóga divattá vált, de nem alaptalanul.

Ülő munkát végzek és bár nem küzdök derékfájdalommal, illetve hátfájással, hiszen Másenka bőven biztosítja számomra a kellő mennyiségű mozgást minden egyes nap, nem beszélve az egyéb sporttevékenységeimről, úgy gondoltam, a minőségi mozgás irányába is kanyarítok már egyet.

Hajdanán rákeresve a jóga jótékony hatásaira millió meg egy olyan érvvel találkoztam, ami elméleti síkon meggyőzött, de mégsem éreztem, hogy ezekért nekem azonnal rohannom kellene valamelyik stúdióba. Íme hát:

A mindennapos gyakorlás javítja az egészséget, jó közérzetet teremt, mentális megtisztulást hoz és az életminőség javulását eredményezi. Kialakítja és megőrzi a test és lélek egyensúlyát. A legjobb mód, amit csak választhatunk arra, hogy megőrizzük fittségünket. Erőssé és kitartóvá tesz, javítja az egyensúlyérzékedet, ezáltal a koncentrációs készségedet. Növeli az ízületek mozgástartományát, a mozgékonyságot, javítja a tartást. Az egyetlen mozgásforma, ami megmozgatja a belső szerveket és mirigyeket is. A légzőgyakorlatok növelik a tüdőkapacitást, a vér oxigéntelítettségét, aminek segítségével minden szervhez, sejthez több oxigén jut el. Mindez önmagában növeli a szervezet vitalitását.

Ha az egész életmódomon javítanék, azt jógikussá tenném, azaz az étrendem is átalakítom, akkor segít megtartani az ideális testsúlyom. A relaxáció és meditáció stresszoldó hatása pedig közismert tény.

/Nem plagizálok, íme a forrás: http://www.eletforma.hu/test-es-lelek/mire-jo-a-joga/

Ez mind-mind nagyon meggyőző, tényleg, mégsem ilyesmiket emelnék ki, ami miatt folytatom a gyakorlást.

Eddig is vidám és élénk, illetve energikus voltam, de valahogy a nyugalomra, igazi belső harmóniára mindig vágytam, mert tudtam, valójában folytonosan pörgök és nem pihenek, még akkor sem, mikor lehetne egy kicsit fejben is.

Megtapasztalni a lelki kiegyensúlyozottságot és varázsütésre elvonulni egy belső helyre, hogy csendben légy egy kicsit. Nekem eddig ezt adta, ezt pedig a 30 évem alatt egyik sport sem tanította meg és gyanítom, nem is nagyon fogja.

Kíváncsian várom ebből mi fog kisülni…

Rendhagyó módon most kezdjük ezzel a rövid (03:30) videóval, ami mindamellett, hogy szerintem hihetetlenül vicces, óriási görbe tükröt is tart annak, aki vevő az ilyesmire:

Te és a tárgyaid.

http://indavideo.hu/video/George_Carlin_talks_about_Stuff_HunSub_1?s=0.7

Két évvel ezelőtt megfogalmaztam már egy blogbejegyzést (http://luciferleanya.blog.hu/2015/04/21/minimal_507) a minimalista életstílus kapcsán. Olyannyira megkaparintott magának, hogy a túlzások embereként nyilván ezt sem tudom félgőzzel csinálni. Azt írják a hozzáértők, hogy mindent csak elkezdeni nehéz. Lomtalanítok, ha kell, ha nem. Már semmi nincs biztonságban a környezetemben. Nem mintha ennek az ellenkezője bármikor is igaz lett volna…

Továbbra sem szeretnék semmit megőrizni, ami nem funkcionális, esetleg, ha olyan többlettartalommal bír, mely ellen tényleg kifogyok az indokokból, ahogy írtam korábban. Minimalizálom a tárgyi emlékeimet, mert nekem ez tényleg bejön! Azóta más a lakás légköre és könnyebb rendet tartani. Célom pedig az lenne, hogy az idei lakásfelújításra csak és kizárólag olyan holmik tartózkodjanak a küszöbön túl, ami szerintünk oda való és szükséges a mindennapokhoz, a pozitív légkör fenntartásához.

Az is egyértelmű, hogy selejtezni, lomolni csak sok cuccból lehet. Világos, mint az éjszaka, hogy a lakásban rejlő holmik – megkockáztatom – 70%-a az én tulajdonomat képezik: gondolok itt arra, hogy a Tokás semmilyen szinten nem tudná soha használni őket. 1. nem tudja mire való, 2. furán állna rajta. Egy párkapcsolat esetében, ha a férfi nem mániákus gyűjtögető – ami szerény tapasztalataim szerint igen ritka – , akkor a lakáson belüli tárgyak nagy része inkább tartozik a nő hatáskörébe, mint fordítva. Szomorú, de kérlek, ábrándítsatok ki, ha ezt csak bebeszélem magamnak, elérve a saját megelégedésem, hiszen ez biztosan mindenhol így van, és nem én vagyok a kirívó kivétel… Vagy totálisan el vagyok cseszve!

Arra is rájöttem, hogy a tárgyakhoz való viszonyulásom támogatja az „adni jobb, mint kapni” klisét, ami részemről esküszöm, mára már mentes minden felületességtől. Az együttlét és szeretet tényleg sokkal fontosabb, hiszen egyrészt nem csupán a túlvásárlást foghatná vissza, ami a mai társadalom sajnos majdnem minden rétegét érinti, de nekünk is több pénzünk maradhatna tényleg minőségi programokra. Mint például: minden vágyam, hogy végre a Karácsonyi túlhajszoltság helyett, melyért az ajándékvásárlás okozta stressz a hibás, inkább aggodalmaskodnék azon, hogy minden szükséges (!) tárgyamat betettem-e a bőröndömbe, ami velem és a családommal tölti majd az Ünnepeket a Mátrában.

Nem is gondolná az ember leánya, hogy az internet micsoda jó tanácsokat tartogat arra az esetre, ha nem tudod, fülénél vagy farkánál fogd meg a kérdést. Több írás is utalt arra, hogy egy túlzsúfolt otthon micsoda stresszforrást jelent, ezért érdemes időt és energiát szánni a lomtalanításra. Szembesülni mindig nehéz, ezért a bűntudatunkat általában ideig-óráig segítheti, ha elrejtjük a tárgyakat szemünk elől, így még csak tudomást sem kell vennünk róluk. Hosszú távon viszont a problémát nem oldja meg, hiszen a kapacitásunk véges.

Megoldásnak az sem a legjobb, ha elkezdjük rendszerezni a szemetet, bár őszintén szólva én is pontosan így kezdtem. A lakásunkat lomtalanítani nem pillanatok kérdése, ez szerintem egy olyan lelki folyamat, ami nálam például csak fázisosan működött és működik mind a mai napig. Ha csak a korábbi bejegyzést nézzük… ami 2 éve volt… 2 év.

Egyet pedig fontos az eszünkbe vésnünk: a bűntudat sosem jó tanácsadó.

Tárgyaktól megválni idő. Megtalálni a legjobb felhasználási módjukat szintén jó kis időeltöltős feladat. Esetleg, ha az ember arra gondol, hogy még pénzt is szeretne viszont látni a megunt, vagy nem használt dolgaiból, arra megint csak időt és energiát kell szánni. Viszont mindez megéri a befektetést.

Konténer mellé kipakolni a cuccokat továbbra sem túl szimpatikus, legalábbis nekem.

Egy gyors példa, ami nekem nagyon tetszik: fogjunk meg egy jó nagy dobozt és pakoljunk bele minden konyhai eszközt. Egy hónapon át, mindent, amit használunk, szépen tegyünk vissza a szekrénybe. Nos, ami marad a dobozban, az már mehet is a lomok közé. Való ez a kis játék azoknak, akik ragaszkodóak annyira, hogy maguktól nem látják a fától az erdőt.

Ez egy olyan utazás magunkkal, amikor a szokásainkon is csiszolunk, hiszen a selejtezés nem indok arra, hogy a régi helyére egyből kerüljön sok-sok új. Igen, álszent vagyok, a ruhákra ez nem igaz. Nekem az a betegségem, de törekszem rá, hogy ez fenntartható keretek között maradjon. Például úgy, hogy amennyi bejön az ajtón, annyi bizony ki is sétál. (Igen, szoktam adakozni és sok egyéb módot találni arra, hogy okosan váljak meg a sok szépségtől, ami addig a gardróbomban lapult csendesen.)

Szeretném, ha a Karácsony a 2017-es évtől kezdődően csak a szeretet és nem a túlajándékozás ünnepe lenne. A lakásunk pedig úgy okozza számunkra az otthon érzését, ahogy mi kívánjuk, amiért természetesen még sokat kell tenni. Például így:

Két sikeres amerikai srác nem csupán elgondolkozott az „elég” kérdésen, hanem mindennapi rutinná tették. A mozgalmukat Minimalizmusnak nevezték el, 2010 óta blogot írnak, a témáról pedig könyv és dokumentumfilm* is készült, ami egyelőre csak angolul érhető el.

*Minimalism: A Documentary About the Important Things

A könyvük, mely a Minimalisták – Minden, ami igazán fontos címen érhető el, ajánlója a következőképpen hangzik:

„Az embereket szeresd, a tárgyakat használd. Fordítva nem működik.

Létezik olyan siker, ami nem fejezhető ki pénzben. Boldogságnak hívják. Joshua Fields Millburn huszonéves, öltönyben, nyakkendőben járó feltörekvő vállalati reménység volt, aki úgy gondolta, mindene megvan, amire valaha vágyott. De egyszer csak rájött, hogy nem ez az, ami igazán fontos számára. Miközben arra törekedett, hogy a kötelező fogyasztásnál, az anyagi javak halmozásánál és a nem működő Amerikai Álom modelljénél valami értelmesebbet találjon, megszabadult a legtöbb vagyontárgyától, visszafizette bénító adósságait, és otthagyta a jól fizető állását, karrierjét azért, hogy rátaláljon arra a munkára, amit szenvedéllyel csinálhat, s arra a társra, aki igazi társa lehet mindebben”

A srácok tanítása nem csupán a tárgyhalmozásra vonatkozik, egy komplett életstílust ajánlanak.  Amit pedig az elmúlt 2-3 évben tanultam erről az életstílusról az a minimalisták legfontosabb elve: a kevesebb több, vagyis nem a tárgyak tesznek boldoggá, hanem a minőségi emberi kapcsolatok és a tettek a szeretteinkért, melynek középpontjában a figyelem áll. Olyan tudatos életmódot folytatnak, melyben kiemelt figyelmet szentelnek annak, hogy csak a számukra valóban érdekes emberekkel töltsék az idejüket és értelmes dolgokkal vegyék körbe magukat.

A srácok a blogjukban arról írnak, akik ezt az életmódot követik, mind boldogabbnak és felszabadultabbnak érzik magukat, mióta megszabadultak minden számukra feleslegesnek vélt tárgytól, miközben kevesebbet görcsöltek a jövőjükön és az önbizalmuk is megnőtt. Sőt mi több, csökkent a megfelelési kényszerük.

Elolvasom a könyvet és megnézem a filmet, mert személy szerint látok benne rációt, aztán meglátjuk mire is jutunk egymással. Addig is azt kívánom, találja meg mindenki azt az életmódot és életstílust, ami hozzá a leginkább passzol. Találja meg azt, ami igazán boldoggá teheti, hiszen sémát nem éri meg keresni.

A bejegyzést pedig azzal gondolattal zárnám, amit évekkel ezelőtt Magdus barátnőm mondott: az egész életünk abból áll, hogy cuccokat pakolunk A-ból B-be. Gondolj csak bele, pontosan így van.

Ja, és majd elfelejtettem, ha úgy tűnne, szokás szerint csak a szám jár, a nappalink elég sok átalakuláson ment keresztül és nekem a mostani állapot a kedvencem, íme. Isteni estéink helyszíne, amikor a kikapcsolódásé a főszerep.

Valami történt.

Valami történt velem!

Valami, aminek semmi köze az égvilágon az újévhez, meg a fogadalmakhoz, babonákhoz és a sok megváltozom önígérethez - amihez természetesen nagyon sok kitartást kívánok mindenkinek!

Azt hiszem, bár magam sem értem hogyan történt, de elkezdtem élvezni, - vagy ne túlozzak, akkor mondjuk - elviselhetőnek tartani a téli hideg napokat. Sőt mi több, odáig fajult bennem ez a gondolatcsíra vagy csokor, hogy ma megérintettem reggel Piró nyergét is. Lehet, bringáznék is ebben az időben? Szent Habakuk! Nyilván ezt is akkor találom ki, mikor az évszak alatt először havat jósolnak. Szeretem nehezíteni az életet. Úgy látszik, a D vitaminjaim rendben a helyükön vannak. Se többen se kevesebben, mint ahányukra szükség van. Jó katonák, pihenhetnek!

Valami történik velem és milyen jó!

Tokás szerint túl vagyunk a nehezén, Marína szerint még most jön a java. A tél hava. Nem tudom, kinek higgyek, csak azt tudom, kinek szeretnék, így inkább az elfogadást választottam. A jelenlegi helyzetet elfogadva, a sapkám bojtját szorongatva várom a tavaszt. Mint egy kislány az ablakon  kibámulva.

Nem fogadtam meg, hogy majd ezután jobban szeretem a telet, azt sem, hogy még többet fogok főzni, vagyis inkább sütni, sütit… többet sportolok, egészségesebben étkezek, kevesebb kávét iszok, meg a blabla, valahogy magától úgyis kialakul minden. Az ember érzi és tudja, mikor mire van szüksége. Nálam ez olyan természetesen alakul ki évről-évre, hogy az már-már néha hihetetlen. Ezért tartom a magam részéről feleslegesnek a fogadalmakat. Ha elegem van valamiből, vagy épp az, hogy hiányolok valamit az életemből, azt én keddről szerdára is megváltoztatom, nem kell hozzá pezsgő-lencse-virsli és az idegesítő tűzijáték, ami szerencsére csak engem visz szét, Másenka kutyababát nem.

Idén is épp annyi a tervem, mint tavaly. Azt hiszem ez az év a dolgaim összerendezéséről fog szólni. Megszerzem a jogsit és túl esünk a cseppet sem vágyott lakásfelújításon. Aztán jöhet minden más, aminek a konvenciók szerint jönnie kell. Tokás is kapja élete lehetőségeit, laza Arénás nagykoncertet, csak Ő, csak a neve és tehetsége miatt. Mi kell ennél több idén? Büszkeség! Idén semmi. Minden más belefér jövőre is. Gondolom, csak becsúszik egy Sound vagy egy Sziget, néhány Hungi, amit már most szombaton elkezdünk, nehogy túl keveset menjünk. Előre pótoljuk, amit véletlenül kihagynánk.

Amíg pedig a fránya hideg mindenkit az otthon melegében tart, én továbbra is örülök az apróságoknak, most épp annak, hogy elviselem a telet, meg annak, hogy rajtam kívül mindenki beteg, engem meg életben és jó színben tart a grapefruit csepp. Ez itt az értelmes és hasznos reklám helye.

Minden év így kezdődik, nem szól igazán semmiről a január. Van, aki kesereg… hogy telik az idő, van, aki reméli az idei nagyobb szerencséjét, és van, aki csak szeretné takaróba burkolózva kihasználni, hogy még nézheti egy kicsit az ablakra szerelt isteni Karácsonyi fényeket. Teázzunk, együnk sok savanyúságot és akkor ahelyett, hogy ágyat nyomnánk, kitalálhatjuk, mit szeretnénk idén kezdeni magunkkal és a fene nagy szabadságunkkal.

Kezdjük azzal, hogy legyünk hálásak mindenért, aminek szükségét érezzük. Például már előre hálás vagyok a madárcsicsergésért, ami majd a tavasz közeledtét jelzi. Ja persze, még, hogy az időt nem kell siettetni… Javíthatatlan álmodozó vagyok, ha a tavasz szóba kerül. Ó tavasz, te drága! Egyébként a jelenben élek. 30 éves nő vagyok, aki soha nem érezte magát ennyire jól a bőrében. Sosem voltam ilyen szexi, sosem mutatták még meg a hasamon a kockák ennyire magukat reggelente és soha nem fogyasztottam ilyen kevés kenyeret és ilyen sok gyümölcsöt életemben, mint most. És hogy a lényegről is szót ejtsek. Lelkileg is úgy érzem, helyemen vagyok. Jól vagyok.

Tavalyi összegzést csak a fejemben állítottam össze. Annyi fantasztikus dolog, annyi kaland, tanulságos mozzanat, jelenség, esemény történt, annyi új szokást tettem magamévá, ami épít, fejleszt engem és érzem a bőrömön, hogy a testem minden egyes erőfeszítésem meghálálja nap, mint nap. Azt hiszem a szülinapom és az a tény, hogy mennyi kedves és szerethető ember vesz körül, akikkel van szerencsém törődni csak hab a tortán. Az pedig óriási felismerés, hogy az alvásnál jobb tanácsadó nem létezik. Nincs az a pár órás depresszív állapot, amit egy kiadós, nyugodt alvás ne oszlatna el. Istenem, azok a délutáni kis 20 percecskék, ami után más színben látsz mindent, még ha napközben épp a felettesed akartad megcsapkodni kicsit annak érdekében, hogy végre csendben maradjon csak 1 percre. Rossz kedve mindenkinek van, a kérdés inkább az, ki hogyan kezeli. Ki vonja be a sok ártatlant is.

Nem szeretnék időben sem előre, sem hátrafelé menni, minden úgy jó, ahogy most van. Azt hiszem, ezért az állapotért vagyok hálás igazán. Hogy ott lehetek, ahol vagyok, annyi tudással, kompetenciával és érzéssel magamról, másokról, a világról, amivel meg vagyok áldva. 2016 a felismerések éve volt, a következő legyen az, ami lenni akar. Peace 2017!