Ha utóbbi bejegyzésben azt tanácsoltam, ne viszonyítsuk életünket máséhoz, most azt állítom, minden relatív. Árnyalok: akkor viszonyíts, ha jobban akarod érezni magad adott helyzetedben, ne akkor, ha rosszabbul.
Pf, hagyjál már!
Szokásos év vége, szokásos hideg, szokásos reggeli csalódottság, amiért Hupi-bringa helyén pihen, szokásos konstatálás: ma megint 20 perces didergés munkába érésig. Gyalog. Minden évben ugyanaz a lemez. Ugyanaz a hiszti. A helyzetet rontja, hogy két napja csendült fel az első karácsonyi dallam a rádióból. Minden évben ugyanaz a lemez.
Napi tipp: Lakást, munkahelyet úgy válassz, hogy legalább tömegközlekedni tudj!
Napi tipp: Ne hallgass rádiót!
Reggel hatalmas pelyhekben hullott a hó, amit még szépnek is tarthattam volna, ha szeretném a telet. Jó, jó, tényleg szép volt. Egy kicsit szép volt.
Miközben sétáltam, észrevettem a szokásos dugót, kígyózó sort a Boldogasszony sugárúton. Már-már környezetbe olvadóan, álmatag szemet gyönyörködtető látvány. A pillanat, mikor érzem a gyaloglás örömét. Mindig van, akinek szarabb. Arra a 8 percre, míg jobban haladtam náluk, épp nekem volt jobb, a többi 12 perc kárpótlásáért. Micsoda majdnem balansz. Bár ettől még melegem nem lett. Akkor mégis nekem szarabb?
Nincs különösebben bajom a szegedi városvezetéssel, megszoktuk, de talán ha befejezzük a nyáron elkezdett legforgalmasabb belvárosi útszakasz felújítását, azzal többet elérhetünk szavatgyűjtés során. Persze az óriáskerék sem rossz húzás, de öööö… iskolába, munkába beérni talán fontosabb lenne. Vagy nem?
Mielőtt még azt gondolnád, ismét túlhisztizem magam, mint a blog 5 éve alatt minden télen, és nem bírok ki 20 rohadt perc sétát befelé, jelzem: kutyám van, napi 3x sétál a kis nyamvadék. Az egészen pontosan 3*20+2*20=majdnem 2 óra fagyhalál. A lánynak, aki most indulna Egyiptomba egy szál bikinivel.
Napi tipp: Ne vegyél kutyát. Vagy hibernáld télire. Nem, amúgy ne, mert annyira cuki, hogy belehalok. Ruhácskája is van. Tamás kikészül tőle, de nem baj, elvett feleségül, szóval viselje el, ha hülyét csinálok belőle. Mármint a kutyából. Hah.
Nah, szóval ez szar, de itt is van ám balansz!
Voltam testösszetétel szűrésen kérem szépen, ahol azt mondta a doki, pályafutása során ilyet nőnek nem sűrűn mondott: hízzak! 5 kilót legalább, ha lehet, jó? Mondom, végül is jön a Karácsony, szóval jó. A testzsír tömegem kritikán aluli. Azt mondta. Mennyit sportolok? Hát, minden nap. Meg a napi séta. Túl sok lenne az izom? Nahát. Már az is baj? Nem tűnök alultápláltnak. Mondjuk szerinte sem.
Kiegészítő információ következik: Hétfőn este a Margarétában vacsoráztam. Aztán tegnap este is véletlenül azt ettem. Sőt spagettit főztem kedden és még ma is a maradékot eszem ebédre. Tény, cukrot, tejet, glutént letettem, a pizza a bűnözésem megtestesítője, mondjuk heti maximum 2x. You are my true love, Honey!
Minden más értékem viszont kiemelkedően jó, fehérje, ásványi anyag, testvíz, emésztés, szóval a makkegészség stimmel. Csak a fránya zsír, amin nem kívánok változtatni, hiszen energikusan vagyok még mindig tank.
/Ide kívánkozna a j betűs szó, amit nem mondok ki, nem írok le. Biztos nem ő a felelős. Nem, nem hiszem. Tespedni kellene, számítógépes játékozni, azonnal helyre állna a felesleges energia tárolásom. Azonnal nem áramolna úgy az életenergia. Félreértés ne essék, két naponta azért csak beszalad az a zacskó chips is. Elnézve a hetet, nem én leszek az egészség élharcosa./
Szóval sétálok. Minden nap. Nézem az autósort. Sajnálom őket. Aztán sajnálom magam.
Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek. Egy autó = egy felnőtt + egy gyerek.
A sor végtelen. Tiszta haszon.
Apuka beteszi a sétához nem igazán szokott csöppségét a Lövölde utcában, nagyautóba, majd megindul, és stresszel a Hídon, miközben a gyerek a csipát még törölgeti a szeméből. Autóból belöki az iskolába és lohol tovább dolgozni. Aztán mindez délután négykor kezdődik elölről. Iskolából kiszedi, belöki az autóba majd pucol vele a 8 különóra valamelyikére, hogy aztán hulla fáradtan a kanapén ülve nézzék a tv2-t. A hét öt napján. Isteni, én is így akarok élni! Legalább nem fáznék.
Jaj, orzsoja már megint olyan sarkos vagy! Nem szimpatizálok veled.
Ítélkezem? Nem. Elmorfondírozok azon, miért is jósolnak világvégét az emberiség számára. Az indok egyetlen. Úgy hívják: kényelem.
Na már megint kezdi: Neked nem ájfónod van? És sok szép ruhád a szekrényben? Mondjuk 8 éve bringázol munkába, és sétálsz télen. Egye fene, balansz.
És most kérdezd meg, miért nem vettem még autót? Mennyivel lenne kényelmesebb, gyorsabb, nem? És mennyivel lenne környezetszennyezőbb. Majd bedobom én is a kölköt és viszem, és dudálok. Jó sokat! Sőt, lehetőleg a kocsiban is reggeliztetem. Elég! Köszi, értjük!
Vajon az iskolabusz, mint olyan segítene bármit a helyzeten?
Gyanítom, a kígyózó sorban veszteglő autót nem a Csillag téren élő, roskadásig megpakolt hátizsákot cipelő kisgyerek szülője vezeti. Nem, ezek a gyerekek, sokszor már apró koruktól kezdve felszállnak a trolira és besétálnak az iskolába. Egyedül. Miközben tapasztalják az életet. A hideget. Hogy azt a sapkát miért kell felvenni. És mit jelent másokkal érintkezni. Ha hozzánk szólnak. Milyen ha ránk néznek, fellöknek. Milyen, ha az arcunkra hullik a hó. Hogyan kell átmenni a zebrán. Hogyan adjuk át a helyet az idős néninek, aki pont a reggeli csúcsban siet a piacra. Pont akkor.
- Ha megteheted, a kérdés, valóban megteszed-e? És ha megteszed, azzal jót teszel-e?
- Ha viszont nem teheted meg, akkor nem is teszed. Akkor a gyerek elballag gyalog a közeli iskolába, mert pénzem menő suliba szállítani minden nap a város másik felére, hát az nincs.
- Megtehetném, de nem teszem.
Hosszú távon, az egészségünkre, fejlődésünkre mégis csak a kevesebb pénz van kedvezőbb hatással? Vagy ez nem a pénzen múlik, hanem a szülői elveken? A kényelem értelmezésen? Azon, hogy milyen emberek is vagyunk mi? Olyanok, akiknek a tiszta levegő fontosabb? Vagy nem az a fontos? Mi a fontos? Relatív.
Egyben biztos vagyok. Az állam, a közigazgatás, az önkormányzat segíthet a kényelmünkön. Pl. mondjuk az említett iskolabusszal, vagy a Tisza Lajos körút befejezésével. Vagy hogy az óriáskereket nem a lombok közé teszik. A tél utálaton viszont nem segít az orbánviktor se. Mondjuk ő egyébként sem segítős típus.
Reggel olyan szépen megfogalmazódott bennem mindez, most viszont kissé talán tényleg sarkosnak érzem. Húsz perc séta? Tényleg? Pesten alsóhangon másfél órát is utaznak, hogy dolgozni mehessenek. Jó hülyék mondjuk.
Tudom mi lesz még a kényelem mellett az emberiség veszte! Az elégedetlenség! Az én vesztem meg a cinizmus.
Élvezzétek a telet kisbarátaim, mert aztán nyáron én jövök és hangosan fogok élvezkedni! S ez a balansz így csodás.
Mondtam már? Szombat munkanap, én meg vadul keresem a balanszt!
(Nem vagyok egy elégedetlen nőszemély, csak télen, így sokat gondolkodtam azon, megjelentessem-e ezt a bejegyzést, aztán rájöttem, mindenkinek van rossz napja, rossz gondolatai, saját elégedetlensége. Nem vagyok különb Tőletek, így íme, a mai fröcsögést hallottátok. Viszlát februárban, mikor a D vitamin a kritikus szint alá szalad! Akkor majd úgy kezdek: hol vagy drága napocska? Addig meg hibernálom magam.)
