Ennek a blog bejegyzésnek párszor nekiálltam fejben, de sosem jutottam el egyetlen sorig sem. Kinyitom a dokumentumot a gépen, ujjaim a billentyűzeten pihennek, merev tekintet a monitorra szegezve és síri csend. Várom, de nem jön. Pedig korábban jött magától. Betűhányó kisiparosként.
Éreztél már olyat, hogy az agyad tökéletesen csordultig van már mindenféle gondolattal, torkig vagy, de mikor a szokásos rituáléd kezdenéd és odatartanád a füledhez azt a bizonyos tölcsért, nem jön ki rajta egy hang sem. Egyetlen ártatlan, valamire való kis betűcske sem. Pedig tudod, hogy ott van, csak ki kellene csalogatni. Lehetőleg kulturáltan, pedig valójában ordítani kellene már.
Kietlen pusztaság keveredve a káosz és őrület hangjaival. Ez olyan nagyon nyami. Nyamm-nyamm. Mócsingos.
Két hónapja nem tudom lecsapolni az agyam, úgy ahogy szoktam. Szombaton lesz kettő kerek hónapja, hogy rakódik gondolatra gondolat. Csak gyűlnek-gyűlnek, de nincs idő és lehetőség rendszerezésre, csendre és nyugalomra. Némi egyedüllétre. Valahogy nem tudom megteremteni az alkalmat, hogy gatyába rázzam a dolgokat odabenn.
Az írás az én terápiám. Mindig is az volt. De most valahova elszaladt, elbújt az erre való képesség belőlem. Nincs igény. Nem jelenik meg szükségletként. Nincs hiányérzet. Csak káosz és nyugtalanság. Nem baj, ezt is elfogadom. 2 hónapja nem erőszakolom meg magam a „csakazértis” hozzáállással. Ma viszont máshogy kelt fel a Nap. Most próbát teszek, előbújik-e valami. Hátha mégis tudok öngyógyítani. Hátha mégis sikeres lesz a terápiám és rájövök, amire rá kell. Hátha megindul végre újra belőlem a szó és jobb lesz minden.
Korábban, mikor a napokba némi szépséghiba csúszott, lehet, hogy néhány pillanatra elvesztettem a fő csapásom, az „úgyis minden rendben lesz végül” fonalat, de aztán csak meg lett pár pillanat múlva, miután minden cifraság távozott a számból a környezetem füle hallatára. Pfuu, bye-bye problems. Már tudom is mit kell tennem!
Az emberi élet olyan fenséges, olyan gyönyörű. Az alkalmazkodásra való képességünk pedig utánozhatatlan. A ma sosem lesz olyan, mint amilyen a tegnap volt, a holnap pedig szintén megismételhetetlen.
Azért szeretem ezt a mai Orsit, mert tisztában van vele, mi van mögötte, már mondhatni van múltja, ami önálló, a korábban meghozott döntései alapján megtörtént, van jelene, amin dolgozik testével-lelkével és van egy elképzelt jövője, amit tervezget nap, nap után. Ez a holnap pedig a kis fejében sokszor máshogyan fest tegnap és máshogyan ma.
Két hónapja, mikor a lakásunk felújításának első napja eljött, örömünk kifejezhetetlen volt. A kezdeti nehézségeket nem vettük túl komolyan, mondván, majd csak sínre kerülünk. Tudtuk mire vállalkozunk. Hahahahahhahahahah. Itt a visító röhögés helye. Oké, lépjünk is tovább. Szóval voltak rossz napok, még rosszabbak, és olyan rosszak is, melyre álmunkban nem gondoltunk volna. Nem csak fal omlott, remények is. Ha életünket 10 pillér tartotta, akkor abból 12 tökéletesen megadta magát, volt nincs alapon. Hát találd fel magad! Hisz ez az élet! Mócsingos!
Mondanám, hogy jól vettem az akadályokat, de nem. Egyiket sem sikerült jól venni. És szerintem a család és barátok sem nyilatkoznának másképp.
Jön egy aprócska bökkenő, majd még egy, majd még egy, majd még száz, egy napra egy, majd egy napra már három és csak gyűlik és és és és én feladom. Kész. Sírok és panaszkodok. És elegem van! Pedig azt hittem, én nem ilyen vagyok.
De. Pont ilyen vagyok.
Valaki új van a tükörben. Valaki, akit még eddig ilyen hosszan és ilyen formában sosem láttam azelőtt. Pedig az a valaki előtte is volt, hogy megélt sok szart. Sok rosszindulatot, sok baszakodást. Jövőelbaszást. Terveket. Amiért tanultál. Amiért dolgoztál. Aztán abból felálltunk, persze, hisz egyetemisták voltunk. Csalódtunk, rájöttünk, a világ gonosz, de aztán mentünk is tovább, tettük a dolgunk. Kerestük a szépet. Aztán egyszer csak nem fájt többet. Már nem érezted a megaláztatást többet.
Építjük az életünk. Mindenki teszi a tőle telhető legjobbat.
Nem várt nehézségek, kellemetlenségek és igazi problémák, vagy komoly tragédiák előtt a korábbi Orsi még abszolút optimistán állt mindenhez, bízva önmagában, bízva a környezetében és bízva abban, hogy a pozitív gondolkodás minden nehézségen átsegít. Pozitív gondolkodás, meg néha egy kis csapkodás, de aztán jóra fordult minden.
Persze, de az az Orsi nem tudta mi is az az igazi nehézség, mi is az a bürokrácia, mi is az a „nincs az a pénz” és „van az a pénz”. Az az Orsi nagy igazságérzettel pottyant a Földre, mint egy eltaposhatatlan sziklaszilárd képződmény. Az az Orsi úgy gondolta nem birka, nem áll be a sorba, és egy kicsit rendszerellenes is. Még épp annyira, hogy az oké legyen. Ő nem hajtja meg a fejét bárki előtt, őt nem kötelezhetik, hogy egyetértsen. Az az Orsi próbálta érvényesíteni a jogait, szabadságát, a gondolatai kiteljesedését. Próbált egy életet építeni, ami a lehető legboldogabb. Aztán mikor jól megmarkolászták, földbe tiporták, hülyének, idiótának, fejős tehénnek nézték, és a szerencse fia is ágyőt intett, rájött ő tökre nem is olyan, mint aminek addig önmagát gondolta. Ő nem D.Tóth Kriszta. Haha.
Orsinak bizony, ha tetszik, ha nem, be kell állni a sorba. Beállni abba a sorba, amibe mindenki áll. Ezért tart ott ez az ország, ahol.
Magyarország sorainak száma végtelen. Sorban állsz, ha beteg vagy, ha tanulni akarsz, ha szolgáltatást vennél igénybe. Sorban állsz és hülyének néznek, mert nem tehetsz mást. Csak állsz és vársz meg fizetsz. Hátha történik végre valami jó is veled. Hátha valami logikus, produktív, konstruktív sül ki belőle. Valami jövőt építő. Hátha most az egyszer nem fognak kukacoskodni veled. Nem fognak váratni. Nem fognak elképesztő összegek fizetésére kötelezni a semmiért. Hátha lesz egy olyan szaki, aki érti a szakmáját és megdolgozik a pénzéért. Lehet az orvos, tanár, egy ügyélszolgálatos, vagy egy gázszerelő. Akarom mondani gáz-szolgáltató.
Hátha.
Sorban állok, 2 hónapja. Ha nem állnék, soha nem tudnék a lakásomban újra fűteni.
Majd sorban állok azért is, hogy a jogosítványom a mai magyar korrupt, undorító valóságban végre a magaménak tudhassam.
Sorban állsz új időpontért, mert az orvos elfelejtette felírni a műtéted, amit ígért. Hát bocsi, van ilyen is.
Itt minden megtörténhet. És meg is történik. Max nem nézel oda, most épp nem veled történt meg.
Mai magyar, undorító, korrupt, bürokratikus valóság. Tudom, hogy tudod miről beszélek.
Ahova mi gyermeket nemzünk majd hamarosan.
Van úgy, hogy már nem segít az, hogy üldögélsz és reménykedsz a szebb holnapban.
Van úgy, hogy minden leomlik és te a saját szemed láttára szűnsz meg embernek lenni.
És van úgy, hogy írogatsz arról, mi fáj minden olyan fórumon, amit még Viktorunk nem ért el, de már nem elég. Pusztán csak jól esik. Jobban érzed tőle magad és ennyi.
Csalódni magadban elég szar. Pláne, ha ezt nem egyszer produkálod. Valójában a csalódottságod annak köszönhető, hogy azt hitted, sziklaszilárd hittel és meggyőződéssel, talpraesettséggel és nyíltszívűséggel előbbre viheted, mert ezek még értéknek minősülnek manapság.
De nem viszed.
Csak állj a sorban tovább!
Csak állj, úgyis kiégsz egyszer.
Úgyis.
Egyszer úgyis elfáradsz harcosnak lenni.
Elfáradsz.
Mert hardcore körülötted maga az élet.
Elfáradtam. Már az is elfáradt, akiről azt gondoltad mindenre képes. A Tokás is elfáradt. Meg bele is.
Biztos azért, mert nem alszunk hónapok óta normálisan. Biztos.
Az emberi élet olyan fenséges. Ha kialszod magad, újra megjelenik a szivárvány és az alkalmazkodásod segít szebbnek látnod a holnapot.
Tovább haladni csak így lehet.
Életet építeni csak harcosként lehet.
A harcosok is elbukhatnak, de fel is állnak. Az igazságérzetem meg úgy döntöttem csak nem adom.
Az életünket érintő problémákról ugyan beszélhetünk, elcseverészhetünk, sírhatunk is együtt, vagy toporzékolhatunk, verhetjük seggünket a kőkemény földhöz, de ez csak felesleges csevegés. Mintha az időjárásról beszélnénk. Felesleges időpazarlás. Mindenki leszarja a problémád. Mindenki.
Hát te most így jártál. Legközelebb majd ő jár így. Vagy a harmadik. Akkor majd te hallgatsz nagyokat, mert mást nagyon nem tehetsz.
Mert a te problémád, csak te érezheted át teljes egészében, a te már amúgy is elcseszett napodra nyomja rá a bélyegét, a te szaros életed további napjait keseríti meg, ha nem próbálsz megoldást találni és végérvényesen téged fog súlytani. A végén úgyis te dőlsz bele az ágyba totál kiégve majd újra feltámadva.
És az utóbbin, mindig az utóbbin van a hangsúly.
Mert nem lehet olyan nehéz, hogy ne keljél fel reggel soha többet.
Na, hát ez kijött. És ne ítélkezz, hogy felesleges rinya ez az egész. Csináld utánunk, aztán hallgatlak. Mondd, mit érzel?
Nesze, a mócsing Magyar!
