Akarom hinni, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki azelőtt, egész egyszerűen kaptam egy új foglalkozást, egy új jelzőt, szerepet, kinek mi tetszik, a már meglévők mellé. Elsősorban nő vagyok, másodsorban dolgozó, önmagát ellátó ember, harmadsorban feleség, aki háztartást vezet, negyedsorban pedig már anya is, aki a kislányáról gondoskodik. Mindegyik épül a másikra, következik egyik a másikból, csak az változik, hogy melyik van előtérben éppen. Melyik tud aktuálisan fejlődni, hisz teret kapott tőlem. Az, hogy a blog utóbbi néhány bejegyzése gyakorlatilag a babatéma és az ezzel kapcsolatos érzések körül forgott, természetesen annak tudható be, hogy pillanatnyilag egy 7 kilós csomag teszi ki a napjaim, heteim, hónapjaim és gondolataim nagy részét. Ezért bár úgy gondolom, képes vagyok másról is beszélni, tény, kevésbé tudok tájékozódni. A blog témái bizonyosan változni fognak azzal egyenesen arányosan, ahogy egyre több mindent leszek képes a kislányom mellett csinálni, ahogy egyre többféle impulzus ér. Tél után. Covid után. Költözés után.

Hiszen például lakást vettem egy másik városban, amit szívesen elmesélnék, de ez most nem az a lemez.

Nem volt cél sosem úgy gyakorolni az anyaságot, hogy a blogom átalakítva meg akarjam mondani a tutit és csak a pelenkákról meg a nyáladzásról írjak, mint Andie a „hogyan lány” a Nőmérő Magazinban’. A tuti szerintem nem létezik. Ahogy a „normális ember” és immáron a „jó anya” kifejezések is hiányoznak a szótáramból.

A blog, mint felület, ahol találkozom önmagammal megmarad továbbra is az érzéseimnek, gondolataimnak és nem lesz soha tanácsadó felület, melyet gyakorló anyák használhatnak problémáik megoldására, ha beírják a gugliba. Bár, reklámmentes felület lévén, sokáig kellene keresni, hogy bárki rám bukkanjon. Édes gondolat, hogy csak a reklámon múlik, nem?

Viszont én annál inkább szoktam keresni. Tudniillik, ahogy minden témakörben, úgy a gyereknevelés kapcsán is vannak, akik abszolút hiszik, tapasztaltak, nem hogy jó, egyenesen tökéletes anyák, sőt még bátrak is, így tanácsadnak, melyet nem restek megosztani az Internet népes anyatáborával. Jómagam meg nem rest elolvasni, ha elakad. Aztán ebből az információcunamiból kutyulom ki a magunk módszerét összefésülve az ösztönökkel.

Sokféle írást találni a neten azokról az épp aktuális kérdésekről, melyek egy ébredező anyát foglalkoztatnak foglalkozása gyakorlása közben, hiszen a célszemély nap mint nap kihívások elé állítja. A kezdeti összeszokásból adódó nehézségeket követően a mozgásfejlődés, az oltás átvészelése (babának és anyának egyaránt), a napi időbeosztás, alvás-nem alvás, fogcsírák, babatorna, megfelelő fejlődési ütem, bőrpír itt-ott, a babakaka színe, a folyamatosan beszerzendő eszközök mérete, márkája, ára, hozzátáplálás hogyanja, hurcizás igen vagy nem… a felsorolás végtelen hosszúságú. Sőt a végtelen jelnek ott a végén lehetne az indexébe még egy végtelen jelet helyezni. Ugyanis a kérdés sosem fogy el, a kihívás konstans. Meg a nyomás is, ha nem haladsz a nagykönyv szerint. Ha már a telefonod élettartamát is kívülről befolyásolják, naivaként ne gondold, hogy a gyereked fejlődhet a saját ütemében.

Szerencsére sok más anyasorstárssal egyetemben én mégis gondolom.

Ahogy több ízben írtam korábban is, napjaimat kitöltik a kényszerességemből adódó szokásaim, melyek kerek kis rendszerbe foglalják a rendelkezésre álló 24 órácskámat. A vírushelyzet idézte elő új szokások bevezetését, hogy az itthoni munkavégzés és utána a hirtelen rám szakadó idő, melyet a lakáson belül vagyok kénytelen megülni, valahogy mégis jól eltölthető legyen. A gólya hozta csomag ebbe a rendszerbe pottyant bele, melyet igényelt is, azonban arról nem volt szó, hogy a rutin átírása ilyen gyakran megtörténik. Pláne, hogy a rám szakadó idő fogalma távoli galaxisként tündököl.

Hogy mennyi időm van, azt jól prezentálja a blogírás átalakult szeánsza. Korábban fogtam egy papírt, tollat és ha elég gondolat gyűlt össze, próbáltam kiönteni magamból. Majd gyúrtam, csupaszítottam, következtettem és odatettem a pontot a végére. Most írok 2 sort a mosdóban, ötöt krumpli pucolás közben, aztán lefekvéskor még tízet, ha nem alszom el. Gondolhatod ezt mikor kezdtem, mikor a nyugiban pisilés sem működik. Mit tehetek, ha nappal nem sokat alszik a főnök? Mire le tudnám írni, már annyira nem is érdekes. Most ezt szokom épp, mert lemondani nem szeretnék a szórakozásomról és egyben ingyenes terápiámról. Pláne, hogy a gügyögés és mondókák mellett, jól esik a felismerés: maradtak még gondolataim. Még ha kissé döcögősek is.

Kezdek rájönni, a gyereknevelés ilyen lesz: mire megszoknál valamit, mire kezdenéd élvezni, kezdenéd ízlelgetni a pozitívumait, komfortosan mozgolódnál, lezártnak tekintenél bizonyos kérdéseket, mert már működik minden, rendszer van, na akkor jön a bumm.

És minden megint teljesen más lesz. Minden!

Egy változást sürgető, állóvizet nem kedvelő nőnek ez kifejezetten ínyére van. Kár, hogy mindez az alvásunkat is érinti.

Eddig sem volt jellemző, hogy unatkoznék, de ezután biztosítva vagyok róla, most már azt is tudom, hogy életem végég, az unalom soha többet nem lesz életem része. Az aggodalom viszont annál inkább. És hogy minderre hogyan jöttem rá? Fájdalmas felismeréssel.

Vaddisznók lakta hegyre pottyantott kicsiny világom 2020. szeptember 14-én örökre megváltozott. 9 hónappal azelőtt írtam alá valami magasabb erőnek, hogy innentől kezdve szívem-lelkem simogatása-szorongatása szeretettel-bosszúsággal kötelező eleme a napoknak a halálos ágyig.

Történt ugyanis, hogy kisleányomat Apukájára hagyva, gondoltam sétálok egyet EGYEDÜL és elintézek minden hivatalos ügyet, mely egy ideje rám várt. Erre a sétára így egymagamban nem volt még példa. Nem éreztem késztetést rá, hogy elhagyjam a bázist. Báziselhagyás szigorúan a kapcsolt áru társaságában történt meg, hosszabb-rövidebb távon egyaránt. Kizárólag anyatejes babánál ez máshogyan van, kezdhetnék bele a magyarázkodásba.

Kilépve a kapun már éreztem, valami fura, majd mire leértem a kocsiig, csapott belém a villám. Két karom, két lábam, táskám, tárcám, kulcsom megvan. Akkor?

Mi hiányzik?

A gondolataim, a figyelmem, a szívem ott hagytam, az a bázison maradt. Valójában én maradtam a bázison.

A telefonom viszont itt van, amin Apukát zaklathatom percenként: Na? Minden oké?

Hajlamosak vagyunk túlértékelni a szerepünket azzal kapcsolatosan, mi lesz velük nélkülünk. Viszont rá kell jönnöm, nélkülem sem lesz semmi. Meglesznek.

Inkább én nem leszek meg nélküle. Nélkülük.

Azonban ez a fojtogató, megmagyarázhatatlan izé, ami semmiképp sem pozitív érzés szinte a 2 órás távollét alatt meg is maradt. Ráeszméltem, kár is harcolnom ellene, ez így marad, míg lélegzem. Valaki, aki mindennél fontosabb otthon kitölti a figyelmem 90%-t, otthont elhagyva a gondolataim 90%-t. A maradék 10% pedig otthon bőven felteszi a levest főni, a távolban pedig fel tudja adni a levelet a postán. Még szerencse, hogy 2 évet itthon tervezek lenni vele, hiszen ilyen kapacitással nem felelne meg a munkám minősége az MNB-nek.

Szóval kimondom, amit gondolok. Kár, hogy erről az Internet nem tájékoztatott korábban.

A 2 év nem a gyereknek kell a leváláshoz!

Anyának kell ahhoz, hogy megpróbálja újra önálló individuumként értelmeznie magát, akire nincs már felkötözve lelkének minden szálával valaki, akivel kerek egész. Majd vissza kell szerezni a gondolataim, hogy visszatérhessek a munka világába ép ésszel és nem érzelemmel, koncentrációval, belemélyedéssel, mely már nem 90%-ban forog valaki körül, akinél fontosabb sosem lesz. Paradox kissé, így kb. esélytelen, mi?

A szívemet örökre rabbá tette és azt is tudom, sosem cserélném el a korábbi életemért.

Na, ez az egy viszont bizton merem állítani, tuti!

Szóval volt valami olyasmi az előző bejegyzésben, hogy az „én időm lejárt”. Nem is sejtettem, hogy az én időm igazán csak akkor kezdődött! Az idő, amikor megmutathatom magamnak és egy közel 5 kilós tamagocsinak, ki is vagyok igazán. Azt mondják, addig nem tapasztalhatjuk meg mire is vagyunk képesek, míg anyává nem válunk.

Hadováltam arról is, hogy a nappal nappal lehet, az éjszaka meg izé… na úgy a helyes, hogy nappal. Mert valahogy a nappal a nap 24 órájában jelen lehet mostanság, hol lámpafény, hol természet adta módon. És ennek most nincs köze a nyavalyás óraátállításhoz. Firkáltam valamit a gravitációról is, mely húzott ide-oda. Húz most is, főként a szemhéjamat zárt pozícióba olyan napszakokban, mikor egy átlag ember nem alszik.

Igen, szóval azt kellene most írnom, hogy mindenben igaza volt a riogatóknak, nem alszom és szörnyű az életem, nem erre számítottam, meg ilyenek, de hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem baromira. Egyrészt nem dolgozom, mégis pénzt keresek. Nem kell kimennem a hidegbe, csak ha én akarok. A ráadás pedig: egy kis manócska „éjjel” - nappal engem akar mindenféle formában.

Persze van, ami kimaradhatott volna, de most tekeredjünk már vissza az elejére!

Először is, vallanom kell! N e m l e t t i g a z a m. Nem az augusztus volt a mi hónapunk. Még kínzott engem 2 teljes hétig.

Szeptember 13., vasárnap délután. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Azt hiszem, be kellene mennünk a Klinikára, szólaltam meg, már csak azért is, mert a mi családunkban igen sok a vasárnapi gyerek, többek közt engem is akkor pillantott meg drága Mucikám először. Hazaküldtek. Ugyan 2 órát vizsgálgattak, de hazaküldtek. 40. vagy 41. hetet zártuk akkor. Nem tudni, össze-vissza számolták az érkezést.

Szeptember 14., hétfő reggel. Az aktuális dokis kontrollomra azért gondoltam elmegyek, bár úgysem lesz semmi. Hajnal 4-kor pattant a szem, majd tesz-vesz nyugalomban, irány a Klinika, haj csimbókban, szülős cuccok össze-vissza. Nem szülünk úgysem, tegnap megmondták. Mondtam is a dokimnak, mikor beléptem, hogy bocsi-bocsi tegnap balga módon riadót fújtam, aztán tessék, félreéreztem. Majd lehet a doki lézerszeme babrált valamit, mert hogy szültünk mégis.

Na jó, lehet a tökéletes szülésről mégis álmodtam néha, picit füllentettem a múltkor. A vonzás törvénye erős, hiszek neki, így nem is gondoltam másra, csak hogy minden milyen csodálatos lesz. Az viszont nem volt belekalkulálva, hogy váratlanul érint a hír. „Orsolya, ma szülünk!” – ezt mondta, nem felejtem. Isteni pillanat volt!

A vajúdás már bőven a kontroll előtt beindult, valószínű a hajnali ébredésem is jelezte, csak nekem nem szólt róla senki. Mint írtam, hajam csimbók, így nem szülhetek, haza kell mennem! Igazából nagyon nem is foglalkoztatott más. Jeleztem a szülésznőnek is, hogy ez nem állapot, így Rékát türelemre intve, hazabumliztam a legnagyobb dugóban a város másik felére egy 20 perc otthon létért, szendvicsért, gyors bepakolásért a 49 fokban, majd visszabumliztam már rendeződött görcsökkel, de frissen mosott hajjal a város másik felére. A dugóban. Persze. Ez Budapest. De utálom. Szegény Apukát meg a frász kerülgette közben. Nincs az a görcs, ami indokolja a zsíros hajat, nem?

Viccet félre téve, szerintem ebbe kapaszkodtam, hogy ne kapjak sokkot a hír hallatán: „Orsolya, ma szülünk!”

Amúgy nyugalom volt, tudtam, csak tán nem az az ember vagyok, aki fényes nappal az Üllői úton fog megszülni. Aztán minden felgyorsult, pikk-pakk megvolt mindössze 5 óra alatt, a világ legtermészetesebb és legsérülésmentesebb módján, kegyetlen és csodálatos fájdalmak közepette, fájdalomcsillapító nélkül. Szerencsére Apával, aki aztán mindent elmesélt, mi volt, hogy volt, mert nekem azon kívül, hogy a szemem a labdán volt, nem sok minden maradt meg a történésekből. Aztán jött 3 nap igazi kínzás egy 6 ágyas szobában 6 csecsemővel, ahonnan 0 azaz nulla alvással estem haza egy végtelen nyugodt kis csomagot hozva magammal. Inkább minden nap szülés, mint az a 3 nap újra…

Aztán meg most lett. Hét hetünk úgy repült, mint 2020 valója összesen.

Jelentem, alszunk. Bocsánat, amiért csalódást okozunk, de ellenben a tapasztalatokkal, hallomásokkal, híresztelésekkel és horror sztorikkal, nincs hatalmas bömbölés és éjszakai harakiri. Kétszer ébredünk, eszünk, pocakot tornáztatunk és alszunk. Bizonyára eljön a mi „szenvedésünk ideje” is, de ez még nem az. Nem mondom, hogy az első 2 hét maga volt a leányálom, de az inkább szólt a szülés és a klinikai 3 napom kipihenéséről, mint Réka jelenlétéről és szokásairól.

Azóta is azon gondolkodom, a vajúdás-szülés és 2 zabálással teli aranyóra után rendben volt-e, hogy azonnal mennem kellett Rékáért, hogy utána 3 napig 0-24-ben velem legyen? Lehet adtam volna magamnak mondjuk 5-6 óra alvást vagy valami, de a csecsemősök ezt felesleges pihenésnek gondolták. Végül is azt mondják, egy szülés felér 3 maratonnal energiavesztés és izomláz szintjén. Kinek kellhet ezek után az alvás?! Te kis butafejű.

Lassan a 7. hét is eltelik, s még csak egyszer kérdezték: Mikor jön a kistesó? Valahogy úgy érzem, egy várandóst egyelőre többet basztatnak, mint, ha már megvan a babóca. Akkor az már nem olyan érdekes. Akkor már le is vagy tojva. Mondjuk valószínűsítem, ennek ahhoz van köze, hogy igen ritkán fordulok meg emberek között, aminek nem az az oka, hogy itt van egy mancifej, hanem hogy a járvány és a közelgő tél igencsak megnehezíti a mozgásunkat. Jelenleg néhány szívemnek kedves emberrel tudok csak rendszeresen találkozni. A rendszer is relatív mint tudjuk. Találkozunk most, aztán félév múlva. Jól van na, szeretem a túlzásokat. Az viszont tény, hogy a közeli erdő élővilága felől több impulzus ér, mint amit emberi lények szolgáltatnának irányomban egy személyes kontakt alkalmával. Egyelőre nem érzem ennek negatív hatásait, de azért készülhet az a vakcina.

Híreket nem olvasok, nincs rá időm. Említettem is, olvasni, internetezni, önmegvalósítani ráérek a temetésem előtt. Lealjasodtam odáig pár napja, hogy RTL híradót nézek kisebb-nagyobb megszakításokkal, hogy ne legyek annyira kívülálló a mindennapokban. Inkább tudjak mindent rosszul, mint semmit se tudjak, nem? Hiszen feltett szándékom nem csak a kakis pelusokról beszélgetni a barátnőimmel. Tudniillik, hosszabbtávra tervezek baráti kapcsolatok szintjén. Erre még gyúrni kell asszem. A bejegyzést pl. 3 hete tervezem elkezdeni, de eddig mindig volt fontosabb. Ugyanis idő van, a prioritás viszont tök más, mint korábban. Leszarom a szennyest, a főzést, a sminkelést, a vásárlást. Helyette csillogó szempárokkal múlatom az időt, aki némi monotonitást ad ugyan a napokhoz, de nem tudom elképzelni, lehet-e annál fontosabb, mint hogy az ő igényei ki legyenek elégítve. Ez egyre jobb lesz, hiszen néha a sok fáradozásért kapok már mosolyt is gügyögéssel, olyan tudatosat tudod, amitől azonnal odacsapod magad a földhöz örömödben. Sőt mi több, megtudtam azt is, hogy a hangom szerethető annak, aki persze másét még nem hallotta… Mindezen örömködés közben sokszor délután 2-kor eszmélek, mikor sétálni indulnánk, hogy még mindig pizsamában vagyok, a hajam fésűt, fogaim kefét nem láttak még aznap, de egyébként a rend viszonylagos és a bébi is elégedettnek tűnik. Ja és mintha ma már ettem volna én is.

A szüléstörténetem csodálatos élmény, semmit nem csinálnék máshogyan. Az orvos-szülésznő páros és az Apai asszisztálás álomszerű volt. Viszonylag kis sérülésekkel megúsztam a bulit és a korona adta helyzet miatt egy kis hólyagsérvecske helyreállítása is megoldható online gátizom tornával.

No, de a szoptatás. Nem lennék én én, ha csak a rózsaszín buborékban lebegésről írnék, hiszen igenis akarom, hogy majd évekkel később visszaolvasva újra felidézhessem a küzdelmet, amit vívtam magammal és a büszkeség érzését, a boldog Baba-Anya párost, mely mindenért kárpótolt. Hiszen most már tudom, miért örömteli szoptatni.

Szoptatás. Hát azt ugyan miért nem mondta senki, hogy ez egy szar dolog az elején? Mindenki csak a szüléssel riogat, meg hogy a sátánt hordod a szíved alatt, nem lesz nyugtod, stb. A mellgyulladás, a bleb, a tejkő, a mellszívó helytelen használatából adódó rettenetes kín, a szoptatási tanácsadó órabére. Ezek legalább olyan fontos dolgok lettek volna felkészítés és riogatás szintjén. Nem csupán szülésfelkészítőre lenne ajánlatos elküldeni a párost. Nem. Anyukát el kellene küldeni egy előzetes szoptatási tanácsadásra, hogy megtanulja, mit ne csesszen el, mert belehal, mit ne tegyen, különben hetekig sírva szoptat és átkozza a pillanatot, mikor a kisded éhes lesz. Tudod te mennyi idegvégződés van a mellbimbóban? Tudod, hogy minden fájdalmat ezáltal ezerszeresen élsz át? Életemben olyan kínokat soha nem éltem még át, mint az első 4-5 hétben. S őszintén szólva 1000%-ig megértem azokat az Anyákat, akik feladják. Komolyan. Nem is vetem meg őket érte, nem. Gyengébbnek látom, de megértem miért tették.

Olyan ez mintha a megvágott kezedet nem hagynád gyógyulni, hanem vágdosod tovább 1-3 óránként. Párdon a szemléletes példáért, de ez semmi ahhoz képest, amit átélsz.

Szóval ezúton üzenem minden szülés előtt álló, még babócát nem életben tartó társamnak, aki maga szeretné előteremteni kisbabája mennyei mannáját, menjetek tanácsadásra szoptatásból, mert az életeteket fogja megmenteni. Vagy látogass meg engem, mert elmondhatok mindent, amit ne tegyél, hiszen én megtettem és nem sült el jól. Mindent is csináltam, amit nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna. Szüléskor elmondják, mit csinálj, ha fáj, ha nem, nincs visszaút. A szoptatással viszont egyedül hagynak, az már egyéni biznisz, aztán próbáld meg nem elrontani.

Az, hogy a 7 hét alatt egyszer sem tudtam leülni blogolni ezért is volt. Ha az ember keservesen a könnyeivel küzd, mit küzd, bömböl, mert a világ állítólagosan legszebb tevékenysége a pokol bugyraiba visz, nehéz a szép dolgokra is koncentrálni. Nehéz nem dobálózni, kiabálni, az őrület érzésével küzdeni a nap 24 órájában. Mikor fáj minden pillanat, ha a póló hozzáér, ha tusolás közben túl erős a sugár, ha egyik oldaladról a másikra fordulnál és még sorolhatnám. Hogy nem ölelhet meg a férjed. Életem legnagyobb kínját éltem át, ami a legdurvább szülésnél is durvább lehet. Hiszen a fájdalom hetekig folyamatos. Kijött belőlem a legrosszabbik énem, melyet senkinek, pláne egy kis életkének nem szabadott volna érzékelni. Az meg, hogy Apuka nem szaladt messzire plusz pirospont.

Jól vagyok. Most már jól vagyok. Réka eddig is jól volt, ami kész csoda, hiszen én kb. 2 hete vagyok jól újra.

Valahogy a babák éreznek, tudják mit kell tenni a túlélés érdekében. Hogy segítsék Anyát, ahhoz, hogy túlélhessetek együtt. Ehhez a túléléshez pedig ő kellett és én. Amit végigcsináltunk, amilyen együttműködéssel vette hol a különböző eszközök váltakozását, hogy megmaradhasson 100%-os anyatejes baba, hol az én lelkiállapotom és fájdalomtól görcsben lévő testem közelségét. Megfordult többször is a fejemben, hogy feladom és azt is tudom, milyen tejapasztó módszerek szabadíthattak volna meg a szenvedéstől, viszont tudom, sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha megteszem.

Hiszen megmondtam, nem tökéletes szülő akarok lenni csak elég jó, vagyis tegyek meg mindent, ami telik tőlem. Megtettem kérem és rohadt büszke vagyok magamra. Így most már azt is értem, miért az egyik legcsodálatosabb dolog a világon szoptatni a kislányom. Mikor azt, hogy Anya, még csak a szeme mondja nekem, de most már látom is, mert nem a könnyeim törölgetem, ha rá koncentrálok. Szóval elkezdtük élvezni az életet együtt, és hisztis is már csak akkor leszek, ha kimarad a napi séta, mint egyetlen mozgásformám, hiszen a sport még nem ajánlott sajnos. Élvezzük egészen addig, míg el nem kezdődik az anyaság nevű verseny, mikor is elképesztő elvárásokat támaszt a környezet a szülők és ezáltal a picik felé vélemények formájában, melynek igen kevés köze van a tudományokhoz, sőt a valósághoz. Élvezzük, amíg még hárman vagyunk és nem szól bele mindenféle intézményesített forma a kapcsolatunk alakulásába.

Aztán úgyis megint megyek az árral szemben, mint mindig, ha megszívom, ha nem. Nem kisebb út áll előttem, mint az anyává érés, melyet hagyok majd a továbbiakban is az ösztöneim által irányítva alakulni.

Imádom az egészet a maga itthon ülésével, és monoton napjaival, pedig soha előtte nem mondtam volna, hogy ezt valóban nekem találták ki. Próbáljuk hát kiélvezni minden cseppjét és minden nap várni haza valakit, aki legalább annyit küzdött velünk és ami a legfontosabb, a bajban nem hagyott magunkra. Család született, a sajátunk, ami az én világom legnagyobb csodája marad.

Érzésem szerint az utolsó napjainkat tapossuk egy testben, melyet valahogy minden történés csak megerősíteni látszik. A napokban éjjel, s nappal jelentkező furcsábbnál furcsább érzések, szúrások, megkülönböztethetetlen görcsszerű nyomások jelentkeznek és a fránya gravitáció, mely a pocakot a föld felé, engem pedig folytonosan a fotelbe, napozóágyra vagy kanapéra húz. Páratlan napokon alvás reggeli és ebéd után, vacsora után meg már említeni sem érdemes hogyan csapódik a hasonalvásra vágyó testem a pihe-puha ágyikóba, melynek most már kitörölhetetlen résztvevője az ölelőpárna különböző magamra tekert formája. Páros napokon energia van, a gravitáció ugyanúgy dolgát végzi, de legalább a nappal nappal lehet, az éjszaka pedig éjszaka. Egyelőre. Páros és páratlan napok közös halmazába egyedül a hűtő közelségének tudata és az ebből fakadó nyugalom emelhető. 9 hónap alatt annyit ettem, mint korábban, se többet se kevesebbet. Mára étkezés közben a következő étkezés elfogyasztandó alanyáról álmodozom, hiszen tudom, nincs sok idő az előállításra, hiszen a pocakban lakó főnökasszony kíméletlenül kiadja az utasítást. Ha enni kell, hát enni kell. Ha napi hétszer, hát... eszünk. Eleinte nem értettem, és talán zavarba is jöttem magamtól, amiért eszek és alszok, mint egy kisbaba, de úgy döntöttem, harcos, irányítást nem kedvelő személyiségem most a kamrába akasztom egy jó időre, hiszen az én időm lejárt. Átvették a hatalmat, így, amit a test kíván, hát megkapja. Korábban az egy helyben ülés kimerült egy mozilátogatással, melynek utolsó félórájában az én ficánkolásomtól és térdrecsegésemtől volt hangos a terem. Most rekordok könyvébe illő módon tudok egy pózban feküdni zsibbadás nélkül órákig. Jelenleg ez az egyik főmutatványom. Jah meg a fekvő pózból való felgördülés hörgéssel.

További jel, hogy Apuka 3 napot kapott szabadnap gyanánt, ráadásul ebből kettő hétvégére esik, ami az ő munkáját tekintve a nagybetűs világcsúcs. A közeledő hétvége pedig pont egy olyan, ami felettébb érdekes nyarunk, még érdekesebb lezárásaként a legmelegebb, majd hirtelen 12 fokkal hűvösebb iskolakezdős napot produkál. Tökéletes frontgyanú, tökéletes születésbeindító együttes. Baba vagy nem baba?

No és hát el ne feledkezzek a legfontosabbról: n e k e m l e g y e n i g a z a m. Mikor doktorunk belőtte szeptember végére a kis nyári leány érkezését, már akkor is mondtam: Nem marad bent addig. Majd annak rendje-módja szerint ki is derült, hogy minimum 3 héttel el lettem számolva, amin természetesen igazságérzetem különösebben nem lepődött meg. A várandós létezésem felétől mondtam, ideér augusztus végére. Nos, hétfőn augusztus 31. Mi lesz a világommal, ha az irányítás elvesztése után, még az igazam is oda?

Mikor álmodoztam róla, milyen lesz, ha egyszer a 9 hónap engem ér el, nagy mellénnyel beszéltem meg magammal, mit hogyan fogok csinálni, milyen egészségesebbnél bióbb kajákat eszek majd és minden egyes falat maga lesz a megtestesült szentség, hiszen nem adhatok ennek a kis életnek bármit. Mindez arra legalább jó volt, hogy a gyerekneveléssel, vagyis eleinte inkább a gyermek életben tartásával kapcsolatban nem szövögetek nagy terveket. Cumi vagy nem cumi, anyatej vagy tápszer, gyerekágyi időszak szigorúan ágyban töltve és hasonló lehetetlen elképzelések. Ahogy nem álmodozom a tökéletes szülésről, úgy a tökéletes szülő képéről sem és nem is izgat már az egész, csak annyiban, hogy legyek elég jó. Tegyek meg mindent, amire képes vagyok. Törekedni tudok rá, kényszeresség nélkül. Jelige: rugalmasság. Szóval elég jó, hogy egy életrevaló lány megkapjon a puttonyába mindent, ami csak kellhet ahhoz, hogy egy mentálisan egészséges, életvidám és a saját, tévedéseivel és szárnypróbálgatásaival teli útját járni tudja. Aztán meglátjuk, hogy ehhez mennyire kell a következetességem, nagy pofám, vagy Vuk. Hányszor csapom oda az ajtófélfához, mert nem tudom kimérni kettőnk személyes terét rendesen és a többi.

Egyébként a kismama csoport, mely vidámságot és gyötrelmet egyaránt okozott, zavarba ejtően sulykolta, hogy rettegni kell a szüléstől, melyet ahogy az első x hónapban, úgy pár nappal előtte sem vagyok képes megtenni. A kíváncsiságom, a saját erőm és fájdalomtűrő képességem, a történések gyorsasága és azok igazi megélése jobban foglalkoztat, mint a tövig rágott köröm egy olyan miatt, amit még soha nem éltem át. Persze, mondja mindenki, de a mindenki nem én vagyok, nem az én testem, nem az én magabiztosságom és hitem önmagamban, az akaraterőmben és ebben a kis életben, akivel majd jól összejátszunk most és mindörökké.

S visszatekintve, hogyan telt ez a 9 hónap? Boldogan. És ezt őszintén vagyok képes kijelenteni. Összesen 2x riasztottam csak dokit ijedelem miatt, azon kívül még 2020 koronájára sem lehetett panaszom, hiszen az egyik legnagyobb erényt kaphattam meg és az bizony a tökéletes alkalmazkodás képessége egy új helyzethez. S mi következik idén, ha nem egy még újabb helyzet, mely új embert kíván, aki képes felhagyni korábbi életével, szokásaival, s azzal, aki ő maga.

A trimeszterek közül a 2. és 3. magasan vitte az imádat prímét. Az utolsó 2 hét tűnik csak egy kicsit kacifántosabbnak. A gyomorégés már életem mindennapjának társa, mely sokszor már fel sem tűnik menetrendszerű érkezésével. Aludni pedig sosem sikerült ennyit és ilyen minőségben. Mondjuk pisilni sem. Nem panaszkodom.

Vagyis de.

Talán, mégis lenne egy dolog, mely az egész állapotot és gyanítom a gyermek érkezésétől számított életem végigkísérő eleme marad, s nem belőlem fakad, nem én generálom, ezt csak kapjuk, ha kérjük, ha nem.

A kotnyelesség, a kárörvendés, az orvossá avanzsált szkeptikusok jelenléte, melynek zsongása talán az egész nyugodtnak mondható időszak legtöbb stressz élményét építette az életembe.

A gyermektelen ismerős, vagy ismeretlen kiáltotta „úristen mekkora a hasad”, „most aludjál, mert utána egy jó ideig semmi esélyed”, „használd ki az időt, amit még magaddal tölthetsz, mert utána felejts el mindent mi szem-szájnak, léleknek, elmének ingere”, s ezek kis- illetve nagytestvérei, melyek kézen fogva járnak majd a „miért kapott cumit”, „miért nem adsz többet enni”, „miért nem csináltatsz fülbevalót, így olyan mint egy fiú”, „miért nem lett más a neve”, "lesz kistesó??" drága mondatokkal.

Kész, vége az életednek és a tested is oda van!!! Hát nem érted? Érezzed már rosszul magad végre!

Így tehát, ha eddig nem lett volna világos, van egy egyetemesen elfogadott táblázat, mely tartalmazza egy anyává váló egyed paramétereit a tökéletes hasmérettel kapcsolatban, mert hogy mi emberek teljesen egyformán hízunk, alakulunk és reagálunk az élet okozta történésekre húszonévesen és negyvenévesen. S egy 3 kilós gyermeknek is minden anyai testben ugyanannyi helyre van szüksége. Tehát a sok szakértő megszakértette, hogy kinek mekkora a nagy, hogyan kellene előre aludni és kihasználni minden pillanatot, ami még szánalmas életünkből maradt mielőtt tönkreteszi valaki, aki maga lesz a sátán. A sátán, akinek a nevelése utána mindenki köz- és szívügye a tökéletességre törekvés zászlajával. Mert ha Te nem úgy csinálod majd, ahogy ő csinálta, netalán csinálná, az már kizárólag rossz lehet. Természetesen a gyereknek. Egyszerűen tönkre fogod tenni, de előtte ő tesz tönkre téged!

A gyermekesek közül tapasztalatom szerint elrettenteni csak az akar, akinek egyébként egy boldogtalan háttér miatt annyira siralmas életet kell élnie, hogy kívánja, másnak is ez legyen a jussa. A kismama csoportok csordultig vannak példákkal. A gyermekteleneket csak nem értem. Honnan e milliónyi megosztásra váró tapasztalat, melyet szavakká szükséges formálniuk? Mondd uram teremtőm, honnan?!

Nos, csak a tisztázás végett. Boldog, kiegyensúlyozott, végre tényleg a saját útját járó felnőtt nő vagyok. Gyermeket azért vállaltam, mert akartam, annak minden nehézségével és kínjával együtt. Hiszen, véleményem szerint, ha az embernek saját családja van az a legfelsőbb emberi tett, melyet ebben az életben elkövethet. Ha ez nagy pocakkal, nem alvással és lefosott függönnyel jár, rendben. Siralmas képnek élném meg, ha ezek kimaradnának, ha nem lehetnének karikák a szemem alatt, ha nem szenvedhetnénk az összesen napi 2 órás alvástól és attól a tudattól, hogy valóban vége az életnek, legalábbis a korábbinak, azért, hogy sokkal jobb, és sokkal több örömet adót kapjak cserébe. Olvasni, internetezni, önmegvalósítani meg ráérek legkésőbb a temetésem előtt. Meg amúgy 33 évig ezt csináltam.

Mi a bánatos istennyilát csinálnék mást ezután, ha nem vagyok egy karrierista és igazi hedonista, adrenalinvadász beállítottságú nő? Nekem fontosabb a vasárnapi húsleves, melyet én teszek az asztalra és a családom örömmel fogyaszt el. Fontos, hogy valaki Anyának szólítson, valaki, akinek jó ideig én fogom a nagyvilágot jelenteni. Félreértés persze ne essék. A munka is fontos, hiszen ugyanolyan társadalmi szerepet, a hasznosság érzését biztosítja a nőnek, mint maga az anyaság. Mit tegyek, ha nekem kell mind a kettő? Vissza fogok térni a munka világába is, de mára, közel 15 évnyi munka világában is eltöltött év után, úgy érzem, új szerepre értem meg, melyhez nem kértem a magyar kárörvendő valóság sziporkáit. Úgy látszik ez a bónusz. Jár, kész.

Köszönöm tehát, tisztában vagyok vele, illetve talán sejtem az előttem álló kihívások nehézségeit, ugyanis elég sokat is olvasok a témában felkészülés gyanánt, foglalkoztat a kérdés minden rétege, erre külön nem kell a figyelmem felhívni, mert nem tudom mentesíteni magam tőle, s a vége az lesz, hogy elkezdek én is olyan nem kért tanácsokat osztogatni, melyeknek senki nem kimondottan örülne. Hiszen vannak dolgok, amiket egyszerűen nem illik kimondani, mert tapintatlanság. Drága magyar emberek, reméljük egyszer ezt a koloncot is levetitek magatokról, mert szükségtelen és idegesítő.

Bár azt is világosan látom, hogy lerázni magamról csak én tudom. Viszont, mikor az ember leánya olyan helyzet előtt áll, ami önmagában sok kérdést felvet és bizonytalanságokat tartogat, a bátorítás jobban elkel, mint az ijesztgetés és markunkba röhögés. Hiszen szükségtelen olyanba beleszólni, amihez valójában semmi közünk nincsen.

Nos, visszatérve az eredeti fonalhoz, a boldogsághoz és problémamentes 9 áldott hónaphoz, melyért örökre hálás leszek Anyámnak, Apámnak a génekért és magamnak a korábban megtett egészségtudatosabb és preventívebb szemléletemért. A szerencséért külön pacsi jár, mert persze ez sem elhanyagolható szempont. S talán a testemnek és a 9 hónapnyi hozzáállásomnak tartozom még köszönettel, amiért nem hagytam el magam. Nem vált központi kérdéssé az orvoslátogatás, hipochondria tüneteit produkálva, mikor is az én várandósságom A történés 2020-ban és ezen kívül aztán senki és semmi nem is érdekel. Viszont nem jár dicséret, amiért hagytam magam a 35. hétig nem kicsit, hanem kőkeményen dolgozni, amiért sokszor bűntudattal küzdöttem, hiszen volt nap, ami úgy telt el a 10 órányi munkába mélyedéssel, hogy azt is elfelejtettem, ketten vagyok. Vajon milyen szükségletei lehettek a kis lurkónak, amire nem figyeltem...

Tény, a 9 hónap utóbbi 2 hetét töltöttem a gravitációs kanapémon, a pocakom rengését, rángását, csuklását, lengőborda feszítését, hólyagtaposását, szervek vándorlását figyelve. A köldököm amorf átalakulásáról meg inkább nem is ejtek szót, hiszen a testemen ő az egyetlen, akivel 30 évnyi ittlét után sem sikerült barátságot kötnünk. 2 hét, mikor sem ügyintézés, sem rohangálás nem színesítette a napokat. Összességében minden úgy volt jó, ahogy jónak éreztem ez alatt a megismételhetetlen időszak alatt. Igazi csapatmunka volt, hármónk együttműködése, mely Családdá formált.

Talán a legnagyobb hálával mégis annak az embernek tartozom, aki hamarosan Apává válik, hiszen életem legnagyobb ajándékát kaptam meg tőle. Köszönöm, hogy átélhetem.

Réka, azt hiszem megvagyok mindennel. Jöhetsz! Látni szeretnénk!

A babavárás önmagában egy óvatos befelé fordulással járó folyamat, melyről ez idáig olvastam, azonban a harmadik trimeszter küszöbét lassan átlépve, tapasztalom is. A belső hang, a megérzések, bizonyos ételek, vagy tevékenységek, mozgásformák megkívánása, belső késztetések felerősödnek, s már nagy figyelmet sem igényel ezek észrevételezése, hiszen gyakorlatilag átveszik az irányítást a tudat felett. Ha paradicsomot majszolsz magában, ha csak úgy egy ültödben kitör belőled a sírhatnék, vagy csak révedsz a semmibe és babácskád fincánkolásán kívül semmi más nem érdekel… A fejed kiürül. Még az enyém is. A férfi agyban lakozó semmi doboz átköltözik a női fejekbe. Ami pedig a legérdekesebb, minden tetted, érzésed, késztetésed a világ legtermészetesebb dolgaként éled meg. A furcsa szócska kikerül a szótáradból. A szemérmes kapcsolat sem lesz az többé, bár rám ez soha nem is volt jellemző. Beszélsz mindenről és csinálsz mindent.

A pandémia által teremtett új élet, melyre berendezkedtünk önmagában is előidézte volna a befelé fordulást. A kapcsolatok átalakultak, a személyes találkozások szüneteltek, a sallang elmaradozott. Ami egyébként is működött, felértékelődött, megerősödött, összefogott, támogatott. Ami gyenge lábakon állt korábban is, talán szét is hullott, mérföldkőhöz érkezett, s lehet el is halt. Mire felvettük a ritmust, kialakítottuk az új szokásokat, már zsigerileg kezdtük el érezni, mi kell, és miből kell több. Mi az érték, hova tudsz adni magadból és honnan nem vársz igazából semmit.

Szerencsés nőnek érzem magam, hogy a világjárvány ebben az élethelyzetben ért, s nem akkor mikor még buliból állt az élet. Hiszen nem volt kérdés, hogy ha itthon akarok maradni és csak hallgatni a dongó zümmögést, akkor ezt minden bűntudat nélkül megtehetem, hiszen nem jön a fomo érzés! Tudod, az a bizonyos lemaradok/kimaradok valamiből, mit szólnak, ha nem megyek el… Fear of missing out. 21. századi jelenség, aminek igen komoly létjogosultsága van, még az én korosztályomban is.

Ebben a lecsupaszult élethelyzetben, mikor a létfenntartás kérdőjeleződik meg, megtanulod a hálát is gyakorolni. Hálát az egészségért, hálát azért, hogy van munkád és kollégáid, így a kiló kenyeret le fogod tudni emelni a polcról. Hálát adsz azért, amid van.

S magától megtörténik, hogy el is kezded vizsgálni, mid is van. Lehet, hogy szétnéztél a szekrényedben, ahol a ruháknak se szeri, se száma. Felét csak nézegetted eddig is. Nézegetted jó pár hónapig most is, hiszen a jól bevált melegítőn kívül valójában nem nagyon volt szükséged semmire, ha szerencsés voltál és otthonról tudtad menedzselni az életed. A melegítő+ing kombináció pedig a lehető legnagyobb találmány az online értekezletek világában. A napi rutin kialakításával pedig rájöttél, hogy minden csak szokás kérdése.

Amikor a várandósságra gondoltam, mindig az lebegett a szemem előtt: szuper, tényleg, de meg fogok őrülni a négy fal között, mert nekem kellenek az emberek, az ingerek, új impulzusok, hogy reggel tussal kihúzzam a szemem kisebb-nagyobb sikerrel. Mert én ilyen vagyok. Az új helyzet egy új énünket is előtérbe helyezte, ami a várandóság idején szintén megtörténik, hiszen 9 hónap alatt készülünk az anyává válásra, melyről fogalmunk nincs, mit is hoz majd ki belőlünk.

A legnagyobb félelmem tehát a babóca érkezése kapcsán, vagyis „a négy fal és én” című nem kimondott sikersztorinak jósolt elkerülhetetlen pár hónappal hamarabb állított óriási kihívások elé. Talán keseregtem is kicsit rajta, mondván, azt hittem még lesz időm kihasználni, lesz időm felkészülni a feladatra. Mostanra viszont ennek kapcsán is csak hálát tudok érezni. Az, hogy ezzel a kihívással megküzdöttem hamarabb, kialakítottam a magam kis dolgait, stratégiáját, aminek az alapja a folyamatos önmegfigyelés volt segítségemre lehet a kicsikém megérkezésével, hogy ténylegesen csak rá és az ő igényeire figyelhessek, hiszen a sajátomat már tudatosabban fogom kezelni. Így több esélyem lesz meglátni azt is, ki érkezett hozzánk. Ha sok, vagy más kell, tudok majd segítséget kérni, mert tudom, hogy elértem a határt és ki kell mennem, el kell mennem, csinálnom kell valami mást. Tudni fogom, hol van az a pont. Az egyedüllét más értelmet nyert.

Önmagad, a szekrényed, az életed lecsupaszítása magával vonja a kapcsolatok további alakulását. Tök jó, hogy rendezettebb a szekrényem, mint valaha és csak azt tartom ott, ami jelenleg rám jön, vagy ezután még hordani szeretném, de felmerül az igény a káosz felülvizsgálatára azon a helyen, ahol sokunk a legtöbb időt tölti.

A közösségi oldalakon.

Ebben a duplán befelé forduló élethelyzetben még inkább elkezdtem vágyni a nyugalomra, a szűrt információkra, arra, hogy csak az jusson el hozzám, amire kíváncsi vagyok. Tudatosan például egy ideig nem olvastam híreket, mikor a legnagyobb baj volt a világban, legalábbis a hozzánk eljuttatott információk szerint. Tudtam, ami nem hiányzik most nekem, az a stressz. Van munkám, nem is csökkentették az óraszámom, van értelme annak, amit csinálok, s itt van ez a kis élet a pocakomban, akinek arra van szüksége, hogy a környezet a lehető legstresszmentesebb legyen számára. Nem voltam kíváncsi a sok tragédiára, a jóslatokra, a miértekre. Nem akartam aggódni, hova szülök, mi lesz velünk. Hálás voltam a négy falért, ahol nem érhetett baj, ahol irányíthattam, hogy mi jut be és mi nem, lévén szigorúan kismamaként március közepétől május közepéig kizárólag orvos látogatás miatt léptem át a küszöböt, vagy azért, hogy sétáljak a zöldben. Természetesen mindezt nem tehettem volna meg egy igazi társ nélkül, akire mindenben támaszkodhattam. A vírushelyzet bebizonyította, hogy a kis élet jó helyre érkezik, ahol a szülők együtt tudnak működni és lelki támaszai egymásnak a bajban.

Mikor már visszatértem az elvonókúrámból és újra elkezdtem olvasni, nézelődni, zavart a sok kéretlen tartalom. Rájöttem, a facebook milyen hasznos, hiszen tele van jó kis csoportokkal, ahol tényleg érdeklődő-segítő emberek gyűlnek össze. Mindeközben a falam olyan átláthatatlan információkkal volt tele, hogy csak görgettem és görgettem, de valójában nem gazdagodtam semmi hasznossal. Össze kellett minden tudatosságom szedni, hogy megkeressem azt, ami érdekel is engem.

Ismerősök, akik életeseményei szuperül hangzanak, de valójában abszolút semmi hatással nem vagyunk egymás életére, hiszen 10 éve nem találkoztunk, s igazán akkor sem váltottunk egymással túl sok szót. Nincs rossz érzés vele kapcsolatban, egyszerűen érdektelen. Aztán vannak a totál inaktívak, akiknek a profilképe 15 éve ugyanaz, tartalmat nem oszt meg, sem egy fotót a kutyájáról, sem egy jó cikket az új Netflix sorozatról, amit egyébként ajánl is. Ott vannak az elhalt kapcsolatok, ahol akár még a rossz érzés is plusz töltetként jelenik meg, s ha látsz is róla bármit, valójában a szívedre téve a kezed, nem esik jól. Miért lájkolta ezt vagy azt? Ki a lószart érdekel? És ugyanezt a reakciót váltják ki az idegesítő, mindent megosztó, alapvetően jó szándékú, kedves emberek, akik mindenről mindenkit értesíteni akarnak, ha véletlenül ők nem ismernék az indexet vagy azt, hogy mennyi féle kiscicás kép készül a világban.

Amióta facebook használó vagyok mindig ott volt az érzés, ha ezt vagy azt belájkolom, közzéteszem mit szól x meg y. Ne adj isten, megbántom-e vele, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy az életem mely irányba halad. Az én falamon, az én életem kapcsán miért kell elgondolkodnom azon, kitegyek-e valamit, ami engem igazán érdekel?

Mikor kikerültem az egyetemről 2000 ismerős felett jártam bőven. Jó volt, kellett, a sok bulis fotó, a sok élmény, a rengeteg ember, akikkel összefutottam. Mikor a munka világába kerültem sok-sok ismerőst kitöröltem, s ahogy érett a személyiségem, gondolkodásom, szűkült a mozgástér, úgy lettem egyre tudatosabb a kapcsolatok ápolásában, a minőség felülvizsgálatában. Mikor téves irányt vett az életem és hajlandó voltam tükörbe nézni, új életet kezdtem, újra rostán esett át a facebook ismerősök köre. Budapestre költözésemről mindösszesen 560 ismerősöm értesült, ha akart. Ha akart és ez a fontos szócska.

Ha eldönthetem, mely cikket olvasom el és melyiket nem, akkor eldönthetem azt is, hogy én uraljam a magamról megosztott tartalmat. Hogy ne a másik döntse el, akarja-e látni, hanem én tudjam, meg akarom-e osztani vele.

Így jött el 2020 júniusa, mikor további szempontokat figyelembe véve, sokat gondolkodva, végül nekiestem.

Mérlegelnem kellett, megbántom vele, ha felismeri, megváltam tőle? Majd ismét eljutottam oda: újra az ő érzéseit, érdekeit nézem, nem a sajátom. Ha valakit törlök a facebookról, akkor nem azt jelenti, hogy az utcán nem dobok oda egy mosolygós sziát, ha épp összefutnánk valahol. Megállni valószínűleg nem kellene. No, nem a törlés miatt, hanem egyébként sem, mert hát miről is beszélgessünk? S minő szerencse, hogy a messenger alkalmazás egy facebook-tól teljesen független dolog, tehát az, hogy a trénerem képzés közben feltesz egy egy soros kérdést a kényelem és gyorsaság miatt, az nem vonja magával, hogy látja is, bekövettem-e a tihanyi levendulást.

A fenti csoportok szerint tehát elkezdtem a szelektálást, szépen potyogtak, volt, ahol nem volt kérdés, volt, ahol még egy utolsó üzenőfal check után nyomtam meg a gombot. Volt, ahol aludtam rá. Majd mikor úgy éreztem nincs bennem több, hagytam. Szépen alakult a népesnek nem mondható, de annál értékesebb táborom.

Az 560 emberből maradt 86. Igen, nyolcvanhat.

Kitöröltem minden munkakapcsolatom is, természetesen nem a közvetlen, napi szintű kommunikációt biztosító, impulzust szerző kollégákra gondolok, hanem arra, akivel egyébként is a céges e-mailen, telefonon tartom a kapcsolatot, s különösebben nem érdekes számára, hogy szabadidőmben melyik budai hegyre mászok fel, ugye.

S lám, az üzenő falam fellélegzett. Látom a kisbarátnők babás fotóit azonnal, ahogy felkerülnek. Látom a kismama csoport érdekes bejegyzéseit. Látom a kedvenc minimalista csoportom újabb törekvését. Látom Magyarország csodálatos helyeit, ahova el szeretnék menni, melyet eddig a giccses rózsák valahogy mindig kitakartak. Látom, hogy mely reklám, mely oldal nem az én világom már, így a folyamat sosem áll meg, csak Rád alakul.

Most, ha megnyitom az alkalmazást, olvasok. Elolvasom a filmes csoport ajánlatait, kedvcsinálóit, a pszichológiai cikkeket, amiket eddig csak lementettem, mondván most nincs rá időm, mert a görgetés a fomo miatt elvette a figyelmet a lényegről.

Hogy miért nem a tiltó gombot használtam? Mert kamu. Ha letiltom, akkor tulajdonképpen minek van ott? A látszat kedvéért? Hogy ne gondoljon rosszat? Ha érdekel a véleménye, ha érdekel az élete, az öröme, melyet megoszt, vagy a fájdalma, amit telefonon elmesél, akkor úgyis velem van és remélem, marad is.

Természetesen ez az én döntésem. Ha a 86 emberből bárki úgy gondolja, nem beszélünk egy nyelvet, ő is törölhet. A viszonzás nem érkezik mindig mindennel kapcsolatban, de ezzel nincs is semmi gond. Ha megosztok valamit, bármelyikőjük mondhatja, nem érdekel, nem olvasom el, ha egyáltalán lát engem a rengetegben.

Illetve az is rendben van, ha abszolút nem aktív, és 15 éve ugyanaz a profilképe, ha egyébként a telefonszámom néha megtalálja és beszélgetünk egy jót, mert a kapcsolatunk nem a facebook ismeret miatt értékes!

A blogom azonban továbbra is csak egy nagyon szűk közegnek hagyom elérni, hiszen az, hogy kinek hagyom a gondolataim meglátni, és az, hogy kivel osztom meg az épp aktuális kedvenc zenét, két különböző dolog. Lehet, hogy valaki elé bátran kiállok az írásaimmal, de van, akiről tudom, nem biztos, hogy kíváncsi ezekre a tartalmakra, mert nem olyan lelkületű, vagy az írásról, mint öngyógyító eszközről más elképzelésünk van. Esetleg kollégám, akinek a magánéletem nem baj, ha nem annyira nyitott könyv, mint a legjobb barátnőknek.

Rám jó hatással volt, s tovább segítette a mikroközegem alakítását, a nyugalom, a lényeg felszínen tartását és a rossz érzés csökkentését azzal kapcsolatban, hogy már megint 1 órája görgetek, de valójában nem is tudtam meg semmit… A lájkok száma pedig sosem volt és sosem lesz fokmérője egy embernek abban a világban, ahol a családommal élni szeretnék. Az elvárásoknak és bizonyításoknak, az önértékelésnek és megelégedésnek viszont nagyon jó kis negatív terepet biztosít, nemdebár?

Ez hosszú volt, most már továbbgörgethetsz!

Hideg januári hajnal volt. Egy érzés felébresztett. Majd a gondolat hitelt kapott. A korábban néha-néha előbújó, megcsiklandozó kacérkodás valósággá vált.

Alig távolodott 2019. Az az év, mely életembe eleinte úgy tűnt a legtöbb gyötrelmet, majd valójában kiderült, hogy a legtöbb lehetőséget is hozta. Az az év, melyben a sok önmagát felkínáló lehetőségre szépen sorban mondtam igent. Olyan meg nem látott, régóta megbújó lehetőségek voltak ezek, melyeket még a vak is láthatta. Láttam én is, de a fene se foglalkozott velük igazán.

Majd lesz valahogy.

Nem, most már eldöntöm én, hogyan lesz - gondoltam 2019. januárjában.

2019, mely az addigi aludt tejes korábbi évekre ráhúzott egyet. Magánélet, szakma, számvetés, én.

Bátran asztalt söpörtem, úgy, hogy még a terítő is repült. Vagy gátlástalanul jártam el. Vakmerően határt feszegetve. Vagy pofátlanul, szégyentelenül. Életünk minden pontja értékelhető különböző szemszögből. Hogy adunk-e helyet véleménynek, mi dolgunk. Mikor ér véget egy kapcsolat, szintén miénk.

2019 a nemek éve is. Mikor minden nemnek helye volt, döntés volt, ami lendített tova. 2019 nemet mondott a boldogtalanságra és a mélyben rejlő, kiaknázatlan lehetőségekre.

Ha úgy érzed, többet érdemelsz, bizonyára úgy is van.

S, hogy az elmúlt másfél év távlatában mi a konzekvencia? Helyezd a szívedre a kezed és tedd, az eszed a többit úgyis elrendezi.

Hideg januári hajnal volt. Egy érzés felébresztett. Az érzés Te voltál, aki hajnali 5-kor kettő csíkkal jelezted: korona leszel a sok igenre és a még több nemre. Ajándék leszel, ami a vágyott boldogságra találásért jár. Bizonyosság a döntések helyességére. Egy helyeslés a sok küzdelem, változás, tervezés, agyalás kiforrottságára.

Épp hogy bekopogtál, már nyitottad is az ajtót. Mintha végig körülöttünk szálldogáltál volna, csak a zöld jelzést vártad az érkezésre. El sem mélázhattam, ki lehet-e januári átlagosnak tűnő napon. Aztán úgy döntöttél, maradsz is, nem kevesebbre, egy életre tervezel. Érkezéseddel tisztulnak a gondolatok, s úgy fest, meglett az igazi lényeg. Igaz boldogságban könnyebb anyává is lenni. Sehol egy kétely, egy gát, sehol nincsenek már nemek, bizonytalanságok. S nincs egyedüllét, közös döntés van. Nincs egyben nő és férfi, külön lehet nő a férfi mellett.

Kisbabám, egy konklúzió csak megbújik még bennem: pálcát így is-úgy is törnek, nekik teljesen mindegy épp boldog, netalán boldogtalan vagy. Belelát – úgy hiszi – akárhogyan, bárhogyan. Ezért Te csak foglalkozz magaddal, a családdal, ahova érkezel, minden más múlandó.

Család nélkül nem írogatnék most én sem a budai hegyekben, magas, szajkó lakta fenyőfák között megbújó erkélyen Rólad, Neked. Mikor a tavasz már cirógatja arcunkat, pocakunkat. Erőt, önbizalmat, hitet, feltétel nélküli szeretetet csak a családod adhat, így leszek majd én is itt Neked, ha majd egyszer elgondolkodsz a jó és rossz döntéseiden az életben. Hiszen ezt nem úszhatjuk meg. Sorsa elől senki ne fusson el, jelzőtáblád az intuíció lesz.

Mi mást adhatnék Neked, mint egy kiegyensúlyozott, optimista és boldog nőt, akinek 2020 az anyává érés éve lesz, ha majd visszaemlékszik. Az év mikor 9 hónapig ketten laktunk bennem. Ja, meg volt valami vírus is…

Közel 1 éve nem blogoltam, de ki számolja. Miért? Ha teljes egész lehetsz, meghitt otthonnal, kimondott és értő fülekre találó hangokkal, hatalmi játszmák és kierőszakolt szabadidő nélkül, hirtelenjében oly egyszerűvé válik a lét, amit át akarsz élni, s nincs szükséged nyomatékosítani. Olyan ez, mint a ma reggel felbukkanó mókus a teraszomon, csak néztem, de nem rohantam a telefonomért, hogy megörökítsem, a pillanat volt a lényeg. Aztán majd megtalálom újra a hangomat, amikor újjáépült a lélek, úgy ahogy nekem jó. Hiszen a blog továbbra is a hely, ahova bármikor jöhetek és amit kisbabám, Neked is megmutatok egyszer. Ha felnősz, láthatod majd Édesanyád örömét a világban, véleményét a világról, millió bizonytalanságából elkövetett hibáját, tévedését, mely az ismeretlenben való tapogatózás természetes velejárója. Ha olyan szenvedély lakozik majd benned is, mint bennem, tudni fogod, hogy ezeket az írásokat melyik polcra tedd fel, s mit hasznosíts majd belőle, hiszen útravalóul bizony ott lehet. Még jól is jöhet.

Bizonytalanságát mindenki máshogyan éli meg, de jó ha van egy hely, ami a Tiéd. Majd biztosan megtalálod a saját ilyen helyed, hogy dokumentálhasd, Te bizony nagyon is élsz, s lesz, amit az örökkévalóságnak hagysz magadból. Ha élsz, boldogságoddal sajnos bánthatsz is, még ha nem is mindig akarsz, de végül úgyis minden kisimul, talán senki nem hordja szívében a haragot élete végéig. Felejtünk. Te csak értékeld, amid van, amit kaptál, ami lehetsz. A napot, a fákat, hogy van igaz kapcsolat, munka, mely örömmel tölt. Hogy vannak szüleid, akiket szerethetsz, családod, akik hiányoznak, ha sokáig nem látod őket. Értékeld az éjszakát, s csillagokat az égen, s az egészséget, ami múlandó. Értékeld, becsüld meg magad, s azt, aki Téged is becsül. A szeretetről szól ez a világ, minden más csak felesleges szócséplés.

"Hahó! Hát… blablabla és hát Budapestre költözöm. Megiszunk egy kávét?"

Valahogy így kezdtem bele a régi kedves, kb. 5 éve nem látott barátnőmnek címzett üzenetbe, mikor eszembe jutott, szívesen felkeresném, ha már életem útja újra felé vette az irányt.

Blablabla.

5 év történése egyetlen rövid, tömör és igen velős szóban. Mi fér bele, ha az ember új életet szeretne kezdeni? Mi fér bele a gondolatokba? Mi fér bele a kimondott szóba?

Mi fér még bele a fejedbe?! Semmi, így a csend után végre ki tudod írni!

Hogyan lehet feldolgozni egy magánéleti traumát, az élet több területén bekövetkező és elszenvedett veszteséget, a rosszindulatú pletykálkodást, a sorozatos csalódást, melyet embereknek okozhattál és melyet ők okoztak neked? Hogyan lehet újra úgy kilépni az utcára, hogy az eget van merszed pásztázni, nem a földet bámulni? Mikor nem fogsz már rettegve sétálni, hisz félsz, olyannal futhatsz össze, aki felé nincs mondanivalód, mert nincs benned szó. Felé biztosan nincs. Vagy akinek mondandója lenne neked, de gyengült állapotodban nem tudod, hogyan lennél képes végig hallgatni. Vagy olyannal, akinek semmi köze semmihez, de épp akkor is úgy tesz, mint akinek van. Mikor tudsz úgy végig sétálni a napsütötte szegedi utcákon, hogy mélyen az emberek szemébe vagy képes nézni újra? Hogyan szűnik meg az üldözési mánia? Hogyan szűnik meg a szégyenérzet? Mikor nem fogod hibáztatni önmagad sorozatos vakságodért, a hibákért, amit elkövettél. Hogyan lehet düh nélkül gondolni a magánéleti turkálóra, azokra, akik sivár, szenvedélyt nélkülöző életük miatt más szenvedésében lelik örömüket? El kell-e magyarázni tetteid előzményeit olyannak, aki még rád sem néz, de már tudja, hogy mi miért, mikor és hogyan történt? Következtet, történetet sző és beszél, beszél, lehetőleg sokat és sok emberrel. Emberekkel, akik korábban bár ellenségek voltak, akik ellen hergelni lehetett másokat, de most, hogy új utálnivaló lépett színre, már gyorsan baráttá avanzsálódik újra. Hiszen most Te lettél, aki ellen hergelnek. Neked kérdést egyet sem tett fel a miértekről. Hogyan lehet továbblépni felesleges emberi kapcsolatokon sérülés nélkül? Vajon az Élet, ahogy nekem, úgy nekik is megfizeti hibáikat? A másoknak okozott károkat? Karma, te kurva. Vagy a szemedben az most én vagyok? Ha meghozol egy döntést, miért evidencia, hogy ezáltal te szenvedsz kevesebbet? Hogyan tudnám magam úgy letörölni a facebook-ról, hogy az eseményekről, melyekről ott értesülök ne maradjak le? Minden másról meg lemaradhassak. Nem tilthatom le az összes embert, aki bizonyította (vagy nem) lojalitását az utóbbi 3 hónapban felém. Vagy mégis? Emlékeztetni kell-e egy embert a mögöttetek hagyott évekre, ami szerint ismer téged, mikor a pletykát komolyan akarja venni. Hogyan tesz egy ember tanúbizonyságot őszinte jóakarásáról, mikor ellenségnek hitted? Hogyan lesz egy barátból rosszakaró álszent? Úgy, hogy mindig is az volt, csak nem te voltál a célpont. Vagy inkább nem tudtál róla, ha az is voltál. Újabban jól alszom, ő viszont szerintem továbbra sem fog, mert fogalma nincs róla mit jelent: lojalitás. Kell bántanod csodás hajkoronáját vagy az Élet intézi helyetted?

A magánélet mikor vált közüggyé?

Mikor egy erkölcsileg és társadalmilag kevésbé elfogadott döntést hozol, akkor a magánéleted hirtelen közüggyé válik és te nem tehetsz ellene semmit! Hagyod, hogy találgassanak, mindent rád kenjenek, mindenkit az ágyadba fektessenek, mert nőként ez jár neked! 

Tehát, ha tovább szeretnél lépni, akkor azt kizárólag mindenki szeretőjeként teheted. Más lehetőséged nincs. Ha kicsit akarsz koszos lenni, más tesz róla, hogy totál retkessé tegyen. Hogy pletykából tény legyen. Kész.

Ha teszel valamit, ami szemet szúr, rád raknak még párat, hogy biztos, ami biztos megmagyarázhatóan lehess közutálat tárgya. Hiszen végre újra van pletyka a városban. A szeretett, de ezer sebből vérző Egyetemen. A sohatöbbetvisszanemvágyott közegészségügyi és köznevetségügyi intézményben, ahol főmádám uralkodik alattvalón, s szakmailag kifogásolható tekintélyek életen, halálon, borítékon, bíróságon.

Számítottál rá, hisz nem egy embert láttál ez idő alatt szájról szájra lebbenni. Elvérezni. Kivéreztetni. Másik városba üldözni. Idő kérdése mikor leszel te a következő. Bárhol, bármikor, bárki által. Hosszú még az élet!

Arany szabály: amint kiállsz a sorból, felfüggesztve asszisztenciádat a nem kívánt történések felett, megdobálnak.

Te döntesz, akarsz-e kiskirályok kénye-kedve szerint élni. 

Addig míg csendesen csinálod a napokat érzelmi szegénységben, addig nem vagy közügy, miért is lennél. A boldogtalanságod nem érdekel senkit. Szenvedj csendben! Erre neveltek a korábbi generációk. A mi generációnk viszont kimondja, ha fáj és le is lép, nem számolva azzal, mit illik és mit nem. Boldogtalanul, csendben tenni a dolgod illik. Ha deklarálod és lépsz egyet a remélt boldogság felé, akkor hopp, kapod az ikszeket arról, hogy soha többet nem kíváncsi rád senki. Hiszen döntést hoztál, szerintük hibásat és mehetsz isten hírével, mert innen tényleg el lehet menni. Minket nem érdekel a továbbiakban milyen módon szeretnél boldog lenni. Pá.

Ez a csoda tart 2,5 hónapja, fene gondolta, hogy az ember ekkora érdeklődésre tart számot...

De vajon hogyan lehet újjáépíteni magad 3 hónapnyi kín keserves önismereti lecsupaszítás után? 

Blablabla.

Millió kérdés. Millió felismerés, ráeszmélés.

A feltétel nélküli barátságról. A felesleges idő pazarlásáról. Tetteid következményeiről. Az őszinte érzések felvállalásáról. A szar kapcsolatokban való dagonyázásról. Mások dagonyázásáról és ész osztásáról. A szex és a jó párkapcsolat összefüggéseiről. Önmagunk sárba tiprásáról. Mások sárba tiprásáról. Álszentségről. Őszinte gonoszságról.

A tiszteletreméltó főnökről. Szívesen végzett munkáról. Az el nem adható lelkekről. A nem pótolható munkaerőről. S arról, hogy a munkahely is lehet a nyugalom szigete, egymást megbecsülő, nem furkálódó emberekkel. 

S közben rengeteg jó ért. A szerető család, tapintatos és támogató kollégák, az igaz barátok horgonya. A hátba veregetések, melyek a bátor lépés megtételére vonatkoznak, hiszen hányan nem mernek kilépni, lelépni, felmondani, lemondani, tenni azért, hogy végre megszűnjön a rossz érzés, mely a lépés hiányából fakad. No meg közben ki is hullott a férgese, több idő jut annak, ki érdemes, érdekes.

Lehet, hogy rossz arc vagy mások szemében, azok szemében, akik továbbra sem kíváncsiak a történetedre. Csak arra az oldalra, aki körbe utazta a világot, míg a másik fészket csinált otthon és várt. Már nem baj, már látni a fényt. 

Nekem egyetlen megbocsájtás, ami számít jelenleg, és az a biológiai órámé.

Egy kis Oravecz a végére: A bármilyen módon elpazarolt időt sosem fogja vissza adni neked senki! Élj és ne várj a másik változására. Változz Te! Új esélyt kaphatsz, ha adsz magadnak! Vedd a cuccod és indulj is!

Valójában, ha ki akarnám fejteni ezt az egyetlen rövid, tömör és igen velős szócskát a kávé mellett, akkor csak ezt mondanám: Mivel telt az elmúlt 5 évem? Tanítani próbált az élet, és végre értem mit akart mondani.

Hálás vagyok minden igaz barátom támogatásáért.

Orsival évek óta nem lehet beszélni. Mert Orsi évek óta beszél, bár valójában nem mond semmit. Persze meghallgat, de tudja, mit csinál rosszul a másik. Persze ő mindent jól csinál. Hisz láttad. Ő tudta mi kell neki. Mert Orsi önmegismer és meggyőz. Orsi tudatos. Sokat olvas, rendesen eszik, mozog. Meggyőz mindenkit és magát, hogy minden jó! Magát meggyőzte. A Mindenki meg nem mondta: vesztedbe rohansz, hát nem látod te szerencsétlen hülye gyerek? Csak egy pillanatra állj már meg és kussolj az isten szerelmére! De Orsi csak ballagott az úton, amiről azt gondolta, neki van kitaposva, csak akarnia kell, hogy egyik lábát a másik után tegye. Aztán, ahogy teltek az évek lábai egyre kevésbé akarták már azt csinálni, amiről gazdájuk még mindig meggyőződve vezényelt. Létezett, bár igazán nem lélegzett. Nap, nap után. És ment, előre. Mert hitte, majd holnap biztosan jobb lesz. Alakul, alkalmazkodik, hiszen ez a dolga.

Orsi bántotta azt, aki nem tudott nemet mondani, azt meg nem látta, nem tud ő sem nemet mondani. Nem tudott nemet mondani a nyilvánvaló boldogtalanságra. Nem tudott nemet mondani a magányra és érzelmi elhagyottságra. Nem mondott nemet a kiégettségre, szeretethiányra. Miért is mondott volna, hisz elhitte, minden a legnagyobb rendben van. Vagy ha még sincs, majd lesz, idő kérdése és úgyis megváltozik és akkor újra minden rendben lesz. Részletkérdés, hogy valójában sosem volt igazán rendben semmi. Orsi mégis hitte.

Hangoztatta, hogy az ítéletmentes elfogadás milyen fontos, mégis meg akarta változtatni azt, ami eredendően olyan, amilyen. Meg akart változtatni egy embert, akinek valójában esze ágában nem volt megváltozni, mert neki minden úgy volt jó, ahogy volt. Ha nem lett volna, változott volna. Orsinak meg nem volt jó. De Orsi elhitte, ez jó. Ez kell. Fix pontnak lenni öröm. Egyedül lenni kihívás. A vita pedig mindig előrevisz. És Orsi mindent megold, férfi is lesz a nő mellett. Majd fogadja a kritikát, mert katonás. De az okokat senki nem kérdezte. Orsi próbált megfelelni a szerepnek, amiről elhitte, kell neki. Nem átlagosnak lenni jó.

Orsi most már átlagos szeretne lenni. Orsi nem akar többet egyedül lenni.

Hosszú ideje neonszínnel villózott a tábla: egy idióta vagy anyám! Nézz már bele abba a kurva tükörbe, ne csak a maszkod felfestéséig használd! A maszk, ami kamun súgta, boldog vagy! A nagy tökéletesség szemet szúr ám. Kamu vagy. Nem vagy önazonos. Hiteltelen ember vagy. 

Orsinak jó pár pofon kijárt volna már, de egy olyan istenes minimum, amitől háromszor körbefordul a tengelye körül. Talán, akkor nem halmoz hibát hibára. Talán, akkor kisebb sérüléssel megússza mindenki. Kevesebb csalódás, kevesebb szégyenkezés, kevesebb boldogtalanság. De Orsi tudatos, nagyon tudja mi a jó neki és mi jó másnak, a bölcsebbre, meg minek hallgatni. A bölcsebb 5 éve mondja, nem jó, ne csináld, csak menj. Fül, szem, szív leragasztva, bezzeg az ész és a száj, az aztán tolta mindazt, amit nem kellett volna.

Kuss!

Csak legyen kicsit csend. Fogd be száj, elég legyen ész. Semmik vagytok.

Most pusztaság van. Lecsupaszított csend. Üresség, szürkeség. A másodpercek vánszorognak, minden pillanatban rákoppintva az orrodra, jelezvén, szenvedni fogsz, ha eddig nem is tetted igazán.

Egy seggfej vagy. Egy rohadék. Egy érzelmi terrorista. Önző dög. Takarodj!

Vajon az élet hányszor vágja ezt a pofánkba egy emberöltő alatt? Sokszor, ha nem figyelsz. Ha nem figyelsz arra a kis zakatolóra, aki megmondja mi van. Vagy minek kéne lennie. Orsi leszarta mi van. Orsi pótcselekvésekkel helyettesítette a nyilvánvalót. Aztán meg pofázott róla. 

Létezik elpazarolt idő? Abban az esetben biztosan, ha újra és újra ugyanabba a gödörbe pottyanunk bele. Akkor minden perc elpazarolt, amit további hazugsággal töltünk. Orsi túl sokáig pazarolt. Sajátját is, másét is. Hazudott. Minden kibaszott nap. Hazudott.

Haragszik magára. És aggódik másért. Sajnál. Mindent.

De, ahogy mindenki más, aki nézett már tükörbe úgy istenigazából, az tudja: tökéletes ember nincs.

Élhetünk rózsaszín szappanbuborékban, belső tökéletességünkből kitekintve a sok esendőre, de ez megtörténik. Megtörténik, hogy kudarcot vallasz. Megtörténik, hogy minden elpusztul. Megtörténik, hogy mindenki elhagy. Megtörténik. Megtörténik, hogy Te leszel a százból egy, aki lép. Megtörténik, aztán beleállsz és várod a következményeket. Mert bizony van, aki nem bocsájt meg neked soha többet. Egyet tehetek, megbocsájtok magamnak.

Velem megtörtént, kipukkant a nem is létező szaros buborék. A kurva életbe, hol voltál eddig Orsi? Csak vártad, majd ha gyűrűt húz más lesz. Megváltozik. Közben Te változtál? Közben észrevétlenül elfáradtál? Hídra álltál? Életed peremére? Hol voltál az életedből?

Orsi most fejen áll, sokat. A világ olyankor máshogy van. Akkor elenged. Koncentrál a tükörképre, ami tépázott, karikás, kiüresedett. Koncentrál, hogy újra ne történhessen meg. Ne legyen újra egy nagy hiba minden tette. És csendben van.

Aztán felöltözik és elindul. Bízva abban, lehet őt szeretni. Csak nem így. Nem így, ahogy eddig.

Orsi csendben van. Már nem oszt észt. Konstatál és ébred. Figyel és kivár. Várja, ami jár. Aztán kezeli. Csendben.

Orsi soha többet nem akar észt osztani. Csak csendben lenni, csak halkan lenni, hogy senki meg ne hallja fájdalmát. Elbaszta, mert hitt. Orsi elbaszta. Kipukkant, mert felfújt lufi volt. Ami még csak nem is rózsaszín.

Orsi 32 éves, és ad magának egy új esélyt. Szállj el lufi!

Mikor azt mondom, nincs időm blogolni, leginkább arra gondolok, elmélkedéseimet kutatómunka előzi meg annak érdekében, hogy a papírra vetett gondolatok megállják a helyüket a köz valóságában. Bizonyos témakörökben nem elég a saját tapasztalat, olvasni szükségeltetik ahhoz, hogy ne állítsak valótlant és a véleményem se legyen elrugaszkodott. Így a támadási felület max ennyi: nem értesz egyet velem.

Persze, mivel egy igen impulzív, gyors gondolkodású, már-már hirtelen ember vagyok, van az a helyzet, mikor a szavak csak úgy folynak ujjaimból előzetes tudás nélkül. Főként akkor, ha baromira fel vagyok paprikázva. Akkor meg izgat bárkit, kinek mi a véleménye?

Ezúttal olvastam és madártanilag néztem kicsit körbe.

Hetekkel ezelőtt exkollégám hívott el egy ígéretes előadásra, ahol nyilván megvilágosodtam mi okozhat még nézetkülönbséget nő és férfi között a tudvalevőn kívül.

Serdülőkorom. Mikor szombat reggelenként még otthon lehetett maradni és nem ledolgozni az amúgy ünnepnappá nyilvánítandót.

Ekkor aludtam. Se.

Pattant a szemem 6-kor és már ugrottam is az ágyból, hogy gyorsan befejezzem a házimat, amire péntek délután nem jutott időm. 10-re nem csak a házim volt készen, de a szobám minden szeglete is portalanul csillogott. Visszagondolva, a szüleim biztos extra stréber kölöknek tarthattak. 31 évet kellett érnem és nálam okosabbat hallgatnom, ahhoz, hogy rájöjjek, nem stréber, kérem én pacsirta vagyok.

Pacsirta 22:00-kor már szeret bárány-takarója alatt könyvet bújni, telefont nyomkodni és legkésőbb fél 11-kor édesdeden horkolni szuszogni. Majd az első rigó szóra pattanni a szőnyegre, kinyújtóztatni pihent kistestét, megtámogatva a reggeli kávé áldásos melózását. Jah persze ébredése pillanatától reggelijéről álmodik...

Csakhogy, akivel együtt élek, szakmáját tekintve sem nappal élős férfiú. Ami Pacsirtának 22 óra, neki hajnal 1, a fél 7, pedig 9. Konzekvencia: beszélgetnünk este és reggel sem különösebben kell. Sokszor gondoltam pedig, az alap nő-férfi egyet nem értés mellett, a temperamentumom plusz a keményfejűsége okoz konfliktust közöttünk, aztán ismételve magam, megvilágosodtam.

Dikk egy bagoly.

Csevegne boldogan, mikor szemhéjam már a fogtisztító pálcika sem tartja, ájulásom másodpercek kérdése. Csevegnék boldogan, szőnyegről hálószobába ugrándozva, mikor ő számomra sértő módon a másik oldalára fordul, majd a takarót fejére húzva jelzi pacsirta kutyájának, feleségének: Csendet Fehérnép!

Aztán rákezdem: Mit csinálsz ma? Mi a programod? Szerinted hideg van kint? Iszunk együtt kávét? Ez a pulcsi jó lehet a gatyával? Mit csináljunk délután? Aztán, mikor nem jön válasz, semmire: Nem is figyelsz rám, soha! Mert túlzó szócska nélkül nincs veszekedés kezdeményezésre lehetőség. Ezt minden nőnek meg kell jegyeznie! Állandóan, rendszeresen, mindig. Ez mind szuper, ha fel akarod idegesíteni a másikat!

Szóval a kérdés: Ha egyszerre fekszünk, hogy a francba nem tudod kipihenni magad?!

Az 1900-as évekre nyúlnak vissza a kutatások, vajon mi okozza az emberek közti ilyen mértékű különbséget. Megállapították, mindez nem választás kérdése, bizony a gének, amit házilag senki nem tud magának nagyítóval nézegetni, tehetnek majdnem mindenről. 54%-ban. A többi meg környezeti hatás.

Kisiskolás korban mindenkit pacsirtának nevelne a zanyja, meg a társadalom, míg az egyetemi évek elérkeztével, végre csavarni lehet egyet a sztorin és a baglyok uralhatják az egész világot! A reggeli filozófia órára én sem mentem be soha… sokáig partiztam a Szotéban.

Tehát, ha a gyereked nem teljesít jól a suliban, figyelmetlen, esélyes, nem fogyatékos, egyszerűen nem bootolt be az agya. 9-kor még aluszikázik és fizikai fájdalmat érez, mert az iskolapadban kell ülnie és figyelnie valamire, amit igazából nem is hall. Vizsgáld meg délután, este, rájöhetsz mi és hogyan mozgatja, aktivizálja őt. Még a testhőmérséklete is magasabb lesz, mint a pacsirta édesanyjának az aktivabb bagoly óráiban. Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál: Egyetemen neki áll a zászló. Mégis lesz belőle valami?

Kutatások során azt is megvizsgálták, hogy az évszakoknak van-e köze a reggeli-esti típushoz. Kikövetkeztették, hogy a tavasszal, nyáron születettek inkább baglyosabbak, míg a téliek nagyon nem. Igazából az egész élet, társadalmi időbeosztás a pacsirtáknak kedvezően van beállítva. Reggel 7-8 körül beindul az élet, csak a moziműsor nem. Ki korán kel aranyat lel (az alaszkai aranyláz idején) és nem mellesleg mindent el tud intézni, amit csak akar.

Állítják, a későn fekvők, kelők hajlamosabbak a pesszimizmusra, depresszióra, addikciókra, bulimiára. Mindez a pacsirták alapvető fölényérzetét igazolná, hiszen igaz is, kiegyensúlyozottabbak, egészségesebben élnek, optimisták. Csakhogy a baglyok sokkal intelligensebbek, kreatívabbak és sokkal jobb memóriával rendelkeznek dacára a korai iskolai teljesítményüknek. Tudtátok? Einstein kibukott a gimnáziumból.

A pacsirta és bagoly típusú emberek bizonyos tekintetben tehát eltérő személyiségjegyeket hordoznak: a pacsirtákra jellemzőbb az elemzőképesség, általában bal félteki dominanciát mutatnak, jobbak a beszédben, a racionális-logikus-analitikus gondolkodásban, szívesebben használnak konkrét információkat. Míg a baglyok inkább jobb félteki dominanciát mutatnak, így intuitívak és gazdagabb a fantáziájuk, általában kreatívabbak, gondolkodásuk alkotó jellegű és jobb a vizuális képzeletük. A félteki különbségek persze szélsőségek, mert az emberek 60%-a amolyan keverék típus. De azért felismerhetők a reggeli típusban a hajnalban kelő szántó-vető és a bagolyban az éjszaka alkotó művész ideáltípusai.

Szól a mondás, az éjfél előtti alvás az igazán pihentető, 18 óra után pedig ne egyél, ha karcsú akarsz maradni. Nyugalom, ez mint megtudtuk, óriási tévhit, mellyel azon baglyokat lehet hitegetni, ijesztgetni, akiket társadalmi nyomás alá akarnak helyezni a “nem megfelelő” életmódjuk miatt. A 18 óra mást jelent nekem és őbagolyságának is.

Gondolnánk, a tartós házasság titka, ha bagoly bagollyal, pacsirta pacsirtával hál, ami valóban megszívlelendő. Azonban remélem, mint minden, odafigyeléssel és tudatos rutin kialakításával ez is áthidalható egy bizonyos szintig.

Szakmám szerint éjjeliőr épp nem vagyok, de továbbra is kelek a Nappal és Bagolyhoz mentem feleségül. Elrontottam, ugye? Vagy ez csak annyiról szól, hogy ragacsot teszek a számra reggel (is) és hagyom még aludni kicsit? Elfogadom, hogy nekem hóval, faggyal dacolva nehéz munkába jutni, neki pedig ugyanennyi energia kell eljutni a kávéfőzőig...

Nos? Reggeli hírnök vagy éjszakai vadász?