Az egyéni boldogság attól függ, mennyire vagyunk képesek szelektálni a világ rezdülései közül. Mit veszünk észre és mit nem. Azok közül, amit észrevettünk, mit veszünk fel és mit nem. Mit kezdünk el rágcsálni magunkban és mit nem. Mit veszünk a szívünkre és mit nem.

Élhetek nagy házban, de elsétálok-e a didergő hajléktalan mellett. Ehetek minden nap marhahúst, holott tudom, hogy a marha tenyésztés környezetkárosító hatása már világméretű. Összevásárolhatok minden szart a polcról, pedig tudom, hogy a legtöbben pálmaolaj van. A pálmaültetvényekért pedig kiirtják az indonéz esőerdőket.

Baj van a világgal, de legfőképpen az emberekkel van baj. A hozzáállással, a frusztráltsággal, amit egymáson, akár ismeretleneken is vezetünk le. Hogy türelmetlenek vagyunk, hogy kérdés, kérés nélkül kritizálunk. Mert amikor sétálok az utcán a kutyámmal egyik ismeretlen, arrogáns férfi véleménye sem érdekel azzal kapcsolatban, hogy „szép a macskám” és egyebek, ami egy héten egyszer rendben van, de minden nap kétszer talán már egy kicsit sok. Nem neki vettem a kutyám, ahogy a ruhám sem, ami rajtam van. Azért vettem, mert szerintem szép, nekem kedves, tetszik és nekem jó így élni. Ha érdekelne bárki véleménye, megkérdezném.

Az egyéni boldogságom attól függ, mennyire tudok szemet hunyni olyan dolgok felett, amivel normális esetben nem kellene foglalkoznom. Ha egyszer-egyszer eldobnak egy kávés poharat a házam előtt, felveszem. Tudniillik az én szemem, másokkal ellentétben zavarja a látvány. Viszont, egy idő után, ha mindennapossá válik a jelenség, akarva-akaratlanul a szívemre veszem, mert nem biztos, hogy feladatom lenne más ember hanyagsága miatt cselekedni. Rendszeresen. A hangsúly mindig a rendszerességen van!

Kifordult a világ, kifordultak az emberek, én pedig szombat óta kicsit kiábrándultak érzem magam azzal kapcsolatban merre is tartunk mi valójában. Képes vagyok magam megvédeni ettől a sok boldogtalan, másokat a saját nyomoruk miatt hibáztató, tovább lépni önerőből nem tudó ember miatt, akik lehúzzák nap, mint nap azt, aki egyébként szeretne boldogulni és szeretné látni a naplemente szépségét néha. Képes leszek megvédeni a kisbabámat ettől, ha néha napján magamat sem tudom kellőképpen. Úgy, hogy ne boruljak bele lelkileg abba, hogy már megint engem találtak meg céltáblának. És elhiszem, hogy téged is meg szoktak.

Politikai, társadalmi szinten kritizáljuk a szabálykövető embereket, a korruptokat pedig hagyjuk élni, mint hal a vízben. A rendes tb fizetőket hátrasoroljuk, míg a pénzért magánklinikákon egészséget vevőket természetesen kiszolgáljuk. Költünk a sportra, de az oktatásra nem. Végignézzük, amint egy férfi bántalmazza a feleségét az utcán, de szólni nem merünk, mondván nem a mi dolgunk, a végén mi is bajba kerülünk. A rendes, egyébként jószándékú embereket, vállalkozókat túlszabályozzuk, túlfizettetjük, míg azokat akiknek még csak normális, bejelentett munkaviszonyuk sincs, nem tudjuk semmilyen módon szabályozni. Tehát egyszerűen békén hagyjuk.

Annyit hallani, a világ megérett a pusztulásra. Lehet, hogy tényleg?

A környezeti válsággal 2006 és 2011 között foglalkoztam. Kutattam, könyveket bújtam magyar és angol nyelven. Előadtam. Próbáltam meggyőzni, elhitetni, hogy a probléma létezik, csak nem hallja, látja, érzi a bőrén senki. Kicsi pont vagyok a világban. Nálam sokkalta okosabb és hitelesebb emberek mondtak sok-sok mindent sokféle helyen, mégsem hallotta meg senki. Pedig minden alátámasztott kutatási eredményekkel. Bár ma már az is elég lenne, ha csak kicsit tágabbra nyitnánk a szemünket végre és megfigyelő, környezetére érzékeny emberként lépnénk ki az utcára.

Most 2016-ot írunk és tegnap láttam egy elég up to date filmet a témában. 5 év telt el. Már semmit nem tudok, semmit nem látok. Csak a bűntudat maradt meg.

Mennyire érzem azt, felelősségem van ebben a világban. Vajon, ha felelősségem van, az mire és meddig terjed ki pontosan? Mindenre vagy semmire nem vagyok érzékeny. Vagy ne legyek. Próbálok csak a lényeges dolgokra érzékeny lenni. Mi számít lényeges dolognak?

Hogyan lavírozzunk úgy a napjainkban, hogy a nap végén azt mondhassuk, egészen jól alakult mindent?

Legyen nap mikor csak a kolléganőm kedélyállapota érdekel, vagy legyen olyan, hogy az sem? Érezzem néha a felelősségem a fosszilis tüzelőanyagok okozta természeti károk kapcsán, vagy dugjam a homokba én is a fejem? Mint a legtöbb politikus, üzletember és egyebek, akik érdektelenek, vagy jobban motiválja őket a pénz, a pillanatnyi nyereség, mint a hosszútávú létfenntartás. Nekik nincsenek vagy nem lesznek unokáik?

Ne érdekeljen, hogy nekem esnek a buszon a kutyám miatt, mert épp akkor olyan szabályokat akarnak rámkényszeríteni, amikre korábban nem volt példa, de épp aznap olyan lábbal keltek fel, tehát szét lehet szedni, mert fiatal vagyok és nő és egyedül vagyok.

Megengedhetik emberek, hogy minősíthetetlen stílusban beszéljenek bárkivel legyen az ismeretlen vagy ismerős.

Hova tartunk?

Nem vagyok egy pesszimista, búskomor, melankóliába hajló ember. Sosem voltam, aki ismer tudja. Engem ritkán hallani panaszkodni. Ha panaszkodok is, az általában puffogások sorozata, meg mondjuk káromkodok és cinikus vagyok, de egy témán viszonylag gyorsan túllépek. Nincsenek visszatérő problémáim, bár a jegesmedvékért és narválokért őszintén aggódom.

És aggódom azért is, hogy a világ vezető nemzetének első embere nyíltan tagadja a globális felmelegedés létezését. Ez az én felelősségem? Aggódhatok ezen? És ha nem akarok aggódni, hanem tenni akarok, akkor mit tehetek?

Mit tehetek a hajléktalanért, aki a mínuszokban hamarosan valószínűleg megfagy. Mit tehetek a bunkó ellenőr szexuális életéért, hogy ne legyen ilyen ótvar paraszt a munkavégzése közben? Mit tehetek az indonéz esőerdőkért? Az oktatásért? Az egészségügyért?

Mit tehetek azért, hogy a kisbabáink ne egy jövőnélküli, elérzéktelenedett világba szülessenek, ahol csak az él meg, aki csal, mindenki mást ellehetetlenítenek.

Mit tegyek?

Szelektáljak jobban, ugye?

És ha elfordítom a fejem az majd megment?

Először is szeretném ezzel kezdeni:

Köszönöm! Most használom a képet harmadjára. Elévülhetetlen.

Ennek szellemében, akkor kezdem elölről.

Elment úgy a nyár, hogy július vége óta nem ragadtam klaviatúrát. No, nem azért, mert ne lett volna mondandóm, egyszerűen időhiányból fakadóan egy-egy téma okafogyottá vált. Még arra sem volt idő sokszor, hogy papírt és tollat ragadjak és vázlatosan lefirkáljam, mik körül kószálnak a gondolataim, amik persze épp világmegváltóak. Vagy kibeszéltem, vagy megoldottam, vagy már nem volt annyira érdekes, hogy írni kelljen róla. Egyébként is annyi érdekesebbnél érdekesebb cikk/vélemény találja meg általánosságban a mai ember leányát, hogy sokszor nem is rendelkezünk azzal a szelektációs képességgel, hogy az ezernyi gondolatból megszülethessen sajátunk. Örülünk, ha egy hosszabb cikket nyugalomban, zavartalanul el tudunk olvasni. Többségében elolvasni csak-csak akad időd, gondolkodni rajta már nem mindig. Ilyen az, ha úgy teszed össze minden napod akarva-akaratlanul, hogy elemeidre szakadsz kábé óránként. Ahogy én mostanában. Azt hiszem, nálam a teljes szétesést az utóbbi hetek sorozata hozta el, a nem kívánt, de annál inkább várt hatással együtt. A herpesz stop tábla, tanuld meg! Vagyis: „ha nem is állsz meg egy pillanatra, legalább lassíts már te szerencsétlen!”- mondja a herpesz.

Pörögsz-pörögsz-túlpörögsz-kidőlsz-felállsz-pörögsz, aztán újra. Valahogy így élek én. Nem túl helyesen, mondhatná néhány szakember, de én azért élvezem. Nyilván nem a kidőlés fázisát, de addig is minden príma. Ilyen vagyok. Így élek. Így szeretek élni.  

Sok minden foglalkoztat. Így is volt mindig. Ha olvasod a blogom, tudod. Nem, vagy nehezen tudok megállni, lassítani. Talán a zimankó némileg lassít fejben és fizikálisan is, bár az érdeklődési köröm nem csökkenti, maximum a kedvem veszi el jobban a mindennapoktól. Nehezen lépek utcára. Még mindig. Tavaly már írtam erről. Talán tavalyelőtt is. Állandó téma. Ilyenkor a kutyámat is bérbe adnám néha. Vállalja valaki? Vigyázat! Horkol! Bérsétáltatás?

Ezt a sok mindent, ami a fejemben van, tovább színesítette, vagyis inkább rendezte 3 szerintem fantasztikus ember, akivel volt szerencsém találkozni személyesen nem oly régen.

Szily Nóra azt mondta, mindenkinek 24 órája van. Életünk, boldogságunk, kiegyensúlyozottságunk attól függ, mennyire vagyunk képesek zsonglőrök lenni ezen 24 óra alatt. Ezt tudom magamtól is. Mondott olyat is: csak magamnak kell megfelelni, mert a 24 óra nem elég arra, hogy másnak is megfelelj. Mondja, bár nem ezt teszi. Hogy is van? Aki nem tudja, tanítja… No nem bántani akarom, mert egy szenzációs nőszemély, de nem lehet szerintem csak magunknak megfelelni, nemde? Nem kell messzire menni, már önmagában az is megfelelés, hogy ott legyél a vasárnapi családi ebéden, mikor inkább nyújtóznál még egyet az ágyadban, vagy csak a másik oldaladra fordulnál. Vasárnap?! Délben?! Naná!! Nincs gyerekzsivaj még, akkor meg miért ne? Mégis felkelsz, hogy örömet okozz Édesanyádnak. Megfelelés. Ha az ember társas kapcsolatokat szeretne ápolni, akkor bizonyos szinten mindez megfeleléssel jár. Zsonglőr, ha közben még magára is pont annyi ideje jut, amennyit szeretne, amennyit igényelne. Szerintem oké, ha annyira vagy önző magaddal kapcsolatban, hogy még pont ne rekeszd ki magad a társadalomból.

Buda László meg azt mondta, életünk attól is függ, mennyire vagyunk képesek meghallani testünk beszédét és megfelelően reagálunk-e rá a lelkünkkel, tetteinkkel. A zsonglőrködést szerinte nagyban segíti, ha jóban vagy magaddal. Tudod, azzal a kis csámpással, aki visszakacsint a tükörből. Az enyém legalábbis kacsint. Meg csámpás is. Bírom nagyon. Bár itt-ott nem tökéletes a fizimiskája, de azért nagyon szeret és óv, ezt várja viszont is, annak érdekében, hogy még sok-sok időt eltölthessünk együtt. Ez a László okos ember, szimpatikus nekem. Magamhoz is ragadtam könyvét épp tegnap este.

Volt szerencsém Katus Attilát is meghallgatni, vajon mi a hosszú élet titka az egészség szemszögéből. Csupa-csupa érdekes gondolat, amit egy egészbe foglal, méghozzá hitelesen. Zöldség-gyümölcs, rendszeres testmozgás, semmiféle káros szenvedély, mértéktartás és pozitív gondolkodás magunkról. Talán a legszimpatikusabb az volt a mondandójában, hogy lehúzta az összes fogyókúrát, semmit nem tilt meg. Sportolni viszont nem árt, pontosabban kell! Minden nap. Meg vizet inni. Eleget. Meg aludni. Meg rendszeresen szűrésekre járni. Meg még sok mindent. Nem is gondolnánk, hogy milyen apró szokások beiktatása okozhat akár jobb közérzetet, vagy energikusabb fellépést. Esetleg plusz pár évet ezen a szép világon. Attila elmondta: a személyre szabott életmódváltoztatáshoz bizony önismeret kell. Életmódváltoztatás, nem váltás. Személyre szabottan. Ez fontos.

3 különböző ember és mindannyian ösztönöznek az önzésre, ugye? Foglalkozz magaddal, szeresd magad, tápláld és mozgasd át magad nagy odafigyeléssel minden nap. Közben csak magadnak felelj meg, magadra figyelj. Éld a saját életed, ne másét. Ismerd meg magad, a szükségleteid, figyelj a belső hangra. Végezz olyan munkát, ami épít. Végy önfejlesztő könyveket. Oldd fel a kiskori traumákból származó gátakat szakember segítségével. Legyenek minőségi kapcsolataid és ne hanyagold el a családod. Viszont ez csak úgy működik, ha közben egészséges vagy. Teljesen világos. Szerintem van benne ráció. Önzésnek hangzik, de valójában cseppet sem az. Például minőségi kapcsolataid is csak akkor lehetnek, ha tudod mik az igényeid, ha egy másik ember személyiségéről van szó. Ehhez is önismeretre van szükség, ahogy az egész élethez.

Megvilágosodtam. Itt és most, ezen a szent helyen, ahol ülök. Szerintem inkább erről van szó, hiszen így fenntartható egy bizonyos egyensúly, nemdebár?

Csak magadnak akarj megfelelni.=Merj néha nemet is mondani!

Odafigyelek, szeretem, táplálom, edzem magam, és pozitívan gondolkodok magamról, viszont ez a 24 óra még sokszor így sem elég. Valamit biztosan rosszul csinálok, de még nem jöttem rá, hogy pontosan mit. Gyanítom, a napi 8 órás munkaidő hibádzik a dologban. Sokkal előremutatóbbnak találom a munkaidőben nem meghatározott módon történő munkavégzést. Vagyis addig dolgozok, míg a munka el nincs végezve, ha ez egyik nap megvan 2 óra alatt, másik nap meg 10, akkor rendben. Az emberek kiégéséhez a feleslegesen eltöltött idő is hozzájárul. Vagyis akkor is bent kell ülni, mikor amúgy semmi dolgod nincs. Aztán gyorsan haszontalannak kezded érezni magad, ami nem igazán fog építeni téged.

Akkor ezennel nemet mondok a napi 8 órára! Ágyő!

Ha szívem szerint tölteném el a napokat, akkor reggel futással kezdenék, majd mértékletesen, nyugalomban reggeliznék, aztán valamikor a nap folyamán szaunáznék is egyet úgy kétnaponta, a délutánt úszással tölteném el, közben elszaladnék valamikor kozmetikushoz, körmöshöz, fodrászhoz, vennék pár ruhát, mert azért már mégis. Sétálnék nagyokat a kutyámmal, telefonálgatnék, kávézgatnék a barátnőimmel, minőségi ételekkel ajándékoznám meg magam jobbnál jobb éttermekben. A fennmaradó időben pedig értelmes, hasznos munkát végeznék és mindenféle önképzésbe fognék. Aztán már vége is lenne a napnak, így eltenném magam befőttnek mondjuk egy olyan 9 órás alvás erejéig. Így szerintem tényleg sokáig lehetne élni.

Utópiának tűnhet leírva, ámbár nem tartom kivitelezhetetlennek a fent vázoltakat. Dolgozom, mint ahogy minden más férfi és nő, mellette háztartást vezetek, gondoskodok és kérdezek. S közben igyekszem törődni magammal, a saját igényeimmel is, csak nem megy minden nap minden, a leírtak közül. Szerintem működik, nincs ok panaszra, csak akkor, mikor a gépezet kicsit túlpörög és feltorlódnak a feladatok, vagy épp a kívánalmak nem kerülnek kielégítésre.

Vajon a kisbabám lassító hatást gyakorol majd rám? Pláne, hogy egy rövid időre kiesik az életemből majd az a fránya kötelező 8 órás egy helyben ülés. Rám lesz bízva, hogyan akarjuk eltölteni azt a csodás 24 órát, ami minden nap előttünk áll majd.

Hallottam egy nagyon jó kis történetet valahonnan a keleti világból. Bölcs emberek úgy élték minden napjukat, hogy a nap végén, lefekvés előtt attól függően milyennek értékelték az aznapot, egy világos vagy sötét kavicsot dobtak egy hatalmas dunsztosüvegbe. Mikor elbúcsúztak fizikai valójuktól és szellemüket új útra bocsájtották, a temetésükön kiborították ezt az üveget és megnézték a kavicsok arányát tekintve, hogy boldog vagy boldogtalan életet élt az illető…

...and warm!

Ma úgy döntöttem, mást is hagyok szóhoz jutni, bár ez tőlem elég furcsán hangozhat. Nevezetesen Regina Brettet, akinek neve nem valószínű, hogy ismerősen cseng a magyar olvasóknak, de szerintem érdemes pár percre felfigyelni rá. A kétszeresen Pulitzer-díjra jelölt amerikai újságírónő évei számának növekedésével és az életében átélt küzdelmek hatására, folyamatosan jegyzetelt. Tanulságokat vetett papírra, amiket 45 évesen, súlyos betegsége után publikált egy cikkében. (45 pont) Miután megküzdött a mellrákkal, 50 éves korában további 5 ponttal bővítette a listát. Ez az írás szárnyra kapott,  pontosabban internetre és körbejárta már többször is a Földet. Lehet láttad te is, de sebaj, érdemes minden nap figyelmeztetnünk magunkat! Legtöbbet hajlamosak vagyunk elfelejteni. Emlékeztesd magad, mert az alapgondolat nem rossz!

50 rövid mondat, 50 segítő, pozitív igazság, életbölcsesség plusz a kommentárjaim, amiért nem vállalok felelősséget. Ahány pont, annyi gondolatébresztés. Csalogasd elő magadból az egyénieket és ne érts egyet velem! Reginával sem muszáj. Dőlt betűvel olvashatod az ő gondolatait, zárójelesen pedig a beleluciferkedésem. Az írónő amerikai az írás viszont egyáltalán nem jenki, bárki, bármilyen náció tagja magára húzhatja ezen életbölcsességeket, a túlkereszténykedést meg majd átugrod, ha akarod. Tedd magadévá, ahogy csak kényelmes. Vagy. Ne.

Íme, egy nem is olyan rossz kis alapanyag a saját kialakításához…

1. Az élet nem igazságos, ennek ellenére jó. (Jobb, ha az élet igazságtalansága nem párosul hatalmas igazságérzettel. Tapasztalatom szerint az élet így is jó, csak nehezebb. Sokkal.)
2. Ha tanácstalan vagy, tegyél csak egy kis lépést. (Az irány úgyis intuíciós tényező.)
3. Az élet túl rövid, hogy az idődet valaki gyűlöletére pazarold. (Ez így igaz, pazarolj időt inkább az ítéletmentes közömbösség kifejlesztésére, azzal hosszú távon nyugalmat is nyerhetsz.)
4. A munkád nem ápol majd, ha megbetegedsz. Ezt a családod és a barátaid teszik, tartsd velük  a kapcsolatot. (De az még jobb, ha táplálsz egy kis szeretetet is irántuk, haha.)
5. Ne vedd magad túl komolyan. Senki más sem teszi. (Tökéletes. Így, ahogy van! Tökkkéletes!)
6. Minden hónapban pontosan fizesd a számláidat, akkor békén hagy a világ.(Ja, és ne politizálj túl hangosan, akkor szintúgy nyugalmad lesz.)
7. A barátaink a szabadon választott családunk. (Ó, igen.<3)
8. Nem kell mindig minden vitát megnyerni. Fogadd el, ha nem értetek egyet. (Miután az igazságérzeted szintjét normalizáltad, rájössz arra is, ez hogyan kivitelezhető. Elárulom, ha rájöttem! Addig próbálok csendesebb maradni.)
9. Sírj valakivel. Gyógyítóbb, mint ha egyedül teszed. (Értem az alapkoncepciót, csak egyet nem feltétlen értenék vele.)
10. Rendben van, ha néha haragszol Istenre, tudja kezelni. (Szuper, meg is van az első felesleges pont.)
11. Az első fizetésedtől spórolj a nyugdíjra. (Vagy másra, csak túlzásba ne vidd, élni se kár mellette.)
12. Ha a csokiról van szó, hiábavaló az ellenállás. (Nem győztem már eddig sem hangsúlyozni! Ez a Regina már nem élt hiába, hogy ezt kimondta.)
13. Békélj meg a múltaddal, hogy a jelenbe ne piszkítson bele. (Elmúlt, kár bajlódni vele.)
14. Nyugodtan sírhatsz a gyerekeid előtt. (Bárki előtt, aki előtt úgy érzed kell, ha férfi vagy, ha nő.)
15. Ne hasonlítsd az életed másokéhoz, nem tudhatod, hogy az ő útjuk miről szól. (Irigység, féltékenység, fösvénység, ki veletek!)
16. Ha egy kapcsolatot titokként kell kezelni, te ne legyél a kapcsolatban. (Idézet: „Szabad párkapcsolatban éltünk. Én voltam a pár, ő meg a szabad.” A boldogság nem jár egyedül c. film. I like it.)
17. Bármi megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne aggódj, Isten sosem pislog. (Kicsit sok ez az istenezés, de mindenki értelmezze, ahogy akarja.)
18. Vegyél mély lélegzetet, megnyugtatja az elmét. (Just breath! Jobb, ha tudod, ez tart életben.)
19. Szabadulj meg mindentől, ami nem hasznos, szép vagy boldogító. (Szerintem maradjunk a hasznosnál és boldogítónál, amúgy meg lomtalaníts, kívül-belül!)
20. Ami nem öl meg, valóban erősebbé tesz. (Ezt mintha hallottam volna már valahol…)
21. Egy író, ír. Ha író akarsz lenni, írj!(Oké! Valaki azt mondta, adjam ki a blogomat könyv formátumban. Milyen sok vicces ember van!)
22. Sosem késő, hogy boldog gyermekkorod legyen, de a második már csak tőled függ, senki mástól. (Ez furaság, nem tudom értelmezni egyelőre.)
23. Amikor azért kell küzdeni, amit igazán szeretsz, sose fogadd el a nemet, mint választ. (Ezt is értem, mégsem igaz mindenre sajnos. Néha nyer a józan ész.)
24. Gyújtsd meg a gyertyákat, használd a szebb ágyneműt, vedd fel a csinos fehérneműt; ne tartogasd különleges alkalmakra, mert az mindig ma van. (Ez már megy nekem is!)
25. Készülj fel mindenre, majd sodródj az árral.(Hátööö…)
26. Légy különc most, ne várd meg az öregkort, hogy lilát hordj. (Sosem hordok lilát! Soha!! Különcnek lenni viszont nagyon jó!)
27. A legfontosabb nemi szerv az agy. (Ezért is élnek tovább a nők, többet használják…Jajj Orzsolya…)
28. Csak te felelsz a saját boldogságodért, ne hárítsd másokra.(Autonóm individuum.)
29. Ha nem kérsz, nem is kapsz! (Magyarul: Álmodd meg, majd tegyél érte!)
30. Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e. (Regina, ezért vállon veregetlek!)
31. Mindig az életet válaszd. (De ezt most ne a Trainspottingnak megfelelően folytasd… https://hu.wikiquote.org/wiki/Trainspotting)
32. Mindenkinek mindent bocsáss meg. (Ez is tanulható, mielőtt még megrémülnél. Tanulom!)
33. Hogy más mit gondol rólad, az nem tartozik rád. (Not your business!)
34. Az idő majdnem mindent meggyógyít. Adj időt az időnek! (Csak közben figyelj arra, hogy ne folyjon ki a kezeid közül.)
35. Bármilyen jó vagy rossz a helyzet, meg fog változni. (Hullámvasutazni jó, csak így értékelhetjük igazán a csúcsot.)
36. Higgy a csodákban. (De magadban jobban!)
37. Isten szeret, mert ő az Isten, és nem azért amit tettél, vagy nem tettél. (Oké-oké, hagyjuk!)
38. Ne vizsgáld az életet, hanem éld meg a jelenben. (Szerintem a kettő pont megfér egymás mellett békében.)
39. Az öregedés messze jobb alternatíva, mint fiatalon meghalni. (Ugye Kisteleki?)
40. A gyerekeidnek csak egy fiatalkora van, tedd emlékezetessé! (Fő az igyekezet! Mindenki a maga módján.)
41. Végül csak az számít, hogy szerettél. (Ez olyan szép, elcsépelt, de tényleg szép!)
42. Az irigység időpazarlás, megvan mindened, ami kell.(Majdnem pontismétlés, kérem szépen.)
43. A legjobb még csak most jön. (Mantra minden reggel!)
44. Mindegy hogy érzed magad, kelj fel, öltözz fel és jelenj meg. (A többit bízd a véletlenekre, már ha van olyan.)
45. A fohászok lefednek minden emberi érzést. (Ööö, igen? Meditálni, mantrázni ér?)
46. Minden nap menj ki az ajtódon, ott történnek a csodák. (Vegyél kutyát! Mész, ha akarod, ha nem! Az előbbi jobb!)
47. Ha mindenki egy nagy kupacba gyűjtené a problémáit és másokét is megnézhetnénk, jól beérnénk a sajátunkkal. (Szeretem a kellemetlenségeim, enyémek, nem adom.)
48. Csak a testünk lehet öreg. A lelkünk időtlen. (A kor csak egy szám, Tokás tudja, elárulta nekem is.)
49. Teremts! (Tedd nap, nap után.)
50. Az élet nem masnival jön, mégis ajándék. (Milyen kis humorherold ez a Regina.)

Te hogy egészítenéd ki? Tudtál azonosulni valamelyik tanáccsal? Van szerinted létjogosultsága ezen gondolatcsokornak?

Olvasol vagy hallasz valamit. Képes vagy objektíven szemlélni? Valójában hihetjük, hogy képesek vagyunk félre tenni szubjektivitásunk, azonban ez olybá tűnik, lehetetlen. Onnantól, hogy valamit elolvasol vagy hallasz, már nem tudod objektíven szemlélni, hiszen folyamatos tapasztalással magunkra szedjük, kialakítjuk azt a sok prekoncepciót, előzetes tudást. Sejtünk, vélekedünk, megítélünk. Objektíven szemlélni szerintem csak azt lehet, amit nem ismersz, de azt is csak addig a pontig, míg be nem indítja a fantáziád és nem kezded el rágcsálni, a magad képére formálni, érthető, világos alakba helyezni.

A mi generációnkban talán a legeslegjobban azt szeretem, hogy nyitott önmagára, a világára, és képes a kételkedésre, nem fogadunk el feltétel nélkül semmit sem. Lehet az egy hír Nizzáról valamelyik kereskedelmin, vagy a sarki közért eladójától hallott pletyka. Fenntartásokkal fogadjuk, mert megtehetjük szabad világunkban, hogy ne legyünk birkák.

Kételkedj, mindenben, kérdőjelezz meg mindent, és járj utána, kutasd az igazságod és találd meg a sajátod. Egyben ne kételkedj soha. Vajon mire gondolok? Már olyan uncsi leírni, szóval, ha rendszeres olvasóm vagy, már úgyis tudod a választ.

Neked vannak a tapasztalataid alapján papírra vethető igazságaid? Lehet, majd egyszer megírom a sajátjaim és akkor rettegjen ki él és mozog a blogon. Majd jól megmondom a tutit… magamnak, hiszen ezen pontok csak magamra érvényesek. Meddig? Egészen visszavonásig. Ezért nem vagyunk mi olyan jó tanácsadók sem, sosem láthatjuk igazán a fától az erdőt, de erről majd később. Egy pontot viszont mindenképp megtartanék… mert a végén úgyis csak az számít, hogy szerettél…

30. életévemben járok. Ez az év valahogy annyira más, mint a többi. Változtam, megint, és nem keveset, aminek a fele tudatosan elindított folyamat eredménye volt.

A változás legnagyobb hozadéka pedig ismételten csak az, hogy ezernyi dolgot megtudtam magamról. Gondolkodtam, hogy ha egy szóban akarnám kifejezni valahogyan mi is történt az elmúlt fél évben, akkor talán az életmódváltás lenne a legtalálóbb, hiszen ezt rá tudom húzni a testem és lelkem, elmém átalakulására is.

A száraz tények: Elhagytam a péktermékek, és tésztafélék, illetve a növényi alapú margarinok fogyasztását olyannyira, hogy heti egyszer kóstolok bele valamibe, ami kicsit is gluténszagú vagy köze van a húshoz…, a tehéntejet kiűztem a Faragó utcából, amit a Tokás is üdvözölt, a cukorral meg már jó 4 éve, csak méz és csoki* formában élek együtt; címkenézegető lettem én is, főleg, ha mindenmentes zabpelyhet keresek meg joghurtot; a mozgást a mindennapjaim részévé tettem, az alkoholt pedig már csak különleges alkalmakra tartogatom. Bár most hirtelen egyet sem tudok mondani, amiért innék egy pohár valamit…

*Van, amiről egyszerűen nem mondhatunk le. Például ilyen még a Cheetos. A Sajtos. Hm. Meg a csoki, amit már említettem. A csoki mindenek felett áll!

Hogy mi mindent hozott mindez az életembe? Azt mindig is tudtam, hogy alapvetően pozitív ember vagyok, és képes vagyok fókuszálni, látni, mi a lényeg. Azt is tudtam, hogy mindig és mindig többet akarok, ezért pedig szívesen hozok áldozatokat. Képes vagyok időt szakítani arra, ami igazán fontos nekem. Tudom, mennyire vagyok független, amiről fura mód sokan azt gondolják, önzés, pedig kurvára nem. Bár minden ember önzőbb lenne, sokkal több egészséges tudatú, fizikumú humanoid járkálna az utcákon. Rájöttem, viszont, hiszen nem egy hete élek már így, hogy mindeközben hihetetlen elszánt is vagyok, meg önmotivált és nagyon lelkes. Napi szuperprodukcióm pedig: a közeledő negatívabb gondolatok könnyűszerrel elhessegethetők, méghozzá a sejtjeim egészséges működése érdekében…

Ha ennyi pozitívum épül magától vagy inkább magadtól be az életedbe, akkor csak jókedvűen ébredhetsz, nemde?

Valójában a jeleket nagyon is az élet küldözgeti, a kérdés az, hogy képes vagy-e meglátni, mi az, amire szükséged van. Nem volt semmilyen kirívó történés, egészségügyi zavar, amiért elkezdtem ezeket az apró változásokat beépíteni az életembe, talán csak annyi, felismertem: sokáig szeretnék élni. Ehhez viszont vigyáznom, figyelnem kell magamra, a testemre, szeretnem kell a testem, amivel szerencsére igazán nagy probléma sosem volt. Viszont megismerni is szeretném mind jobban és jobban. Mindig és állandóan: amit sokan egyszerűen képtelenek felfogni, orvoshoz járni, rendszeres kontrollvizsgálatokat végeztetni hosszútávú befektetés önmagadnak, családodnak, hahó!

Miért szeretnék sokáig élni? Szeretek magammal lenni, szeretek a világomban létezni, szeretem a körülöttem lévőket és szeretnék a kisbabám Anyukája lenni nagyon-nagyon sokáig.

Érdekes, tényleg minden megszokás kérdése. Volt, hogy hetente több alkalommal is benyomtam egy jó nagy pizzát és milyen állati jól esett. Ma már mintha az íze is más lenne, meg talán jobban feltűnik, hogy puffaszt és nem érzem jól magam. Régebben simán toltam egy harminckettest, ma 2 szelettel bőven megvagyok, köszönöm.

Már mérlegelek, megéri az a 2 szelet egy kis hasfájásért cserébe? Hát nem tudom.

Ahhoz viszont, hogy ezt a kérdést feltehessem magamnak, meg kellett tapasztalnom a másik oldalt. Mikor pehelykönnyűnek és energikusnak érzed magad. Nincs kóma, nincs agyhalál, ágyvágyás, semmi, csak tiszta kép, mozgékony test, tervek az idő hasznos eltöltésére. Orsi barátnőm szerint, valahol az evést, mint olyat túlértékelik, nem a helyén kezelik. Jó kis e-mailt váltottunk ezzel kapcsolatban, amit azóta ízlelgetek és be kell vallanom egyre több pontjával értek egyet. Tapasztalom magamon a változást.

No de visszatérve a mozgásra, mikor sportolsz, tisztul a kép. Minden olyan sima lesz, olyan egyszerű és világos. Mintha belekerülnél egy teljesen más dimenzióba, ahol a dolgok csupaszon léteznek és az összefüggések egyszerűen kivehetőek. Jót teszel testtel-lélekkel. Nem dagad rajtam az izom jelenleg sem, de erősödtem, az állóképességem pedig a csúcson van. Hogy máshogy készülhetnék életem legnagyobb feladatára, a gyerekvállalásra, mint ép testtel és tiszta fejjel, tudatosan megtervezett mindennapokkal, rendezett, rendszeres étrenddel és viszonylag tág látókörrel, nyitott világlátással?

Szóval ismét megvilágosodtam méghozzá vasárnap reggel! Gyorsan magamhoz is ragadtam egy tollat, papírt és már firkáltam is. Máska nem is értette mit szöszölök még annyit, hiszen kint olyan csuda dolgok várnak bennünket, miközben sétálunk. És tényleg!

Szóval a következő a konzekvencia:

(Jóval) kevesebbet közlök, többet figyelek.

Mintha a közlésvágyam egy időben azért működött volna bennem oly intenzíven, mert valójában a közléstartalmamra vonatkozó reakció iránti igényemet fejezte ki. Orzsolya és a ködös fogalmazás. Igen, Andris, ez is olyan mondat, amit kétszer kell elolvasnod!

Szóval rájöttem!

A külső reakcióra való igény valamiféle megerősítésként létezett. Szükségem lehetett volna a külső megerősítésre azzal kapcsolatban, hogy „igen Orsi, jó úton jársz”, „Igen, Orsi, sokan szeretnek”, „Igen, Orsi, neked egyébként elég jó.”

Fú, de pocsékul hangzik ez így, de hát így működnek az emberek amúgy, nem?

Hogy miről beszélek?! Orsi barátnőm egyszer utalt rá, nem tudom elmékszel-e? Közléskényszernek nevezted, talán. Nekem nagyon megragadt és szerintem most fogtam fel miről beszéltél. (Látod mennyivel előrébb jársz?) Szóval, hogy miről beszélek? Oldalas levelek a facebook-on, g-mailen, kényszeres találkozó szervezések, mikor azon gondolkodtam, hány pont is van, amiről beszélni szeretnék, amit el szeretnék mesélni, mert húha velem aztán olyan sok minden van ám. Órás telefon és skype beszélgetések. Hiányérzet, ha valamit nem mondtam el. Soroljam még? Netalántán magadra ismertél?

Aztán egyszer csak kezdtem ezeket elhagyni, ahogy többet figyeltem a belső hangokra és fontosabb volt, hogy magammal megbeszéljem, mert minden más már fárasztott. Nem volt kedvem hozzá, meg igazából mit rágódjak rajta, úgysem tudsz rajta segíteni, a véleményed meg úgyis kikérem, ha érdekel. Írhattam korábbi bejegyzésemben, ha van valami rossz az életedben éld meg azzal, aki szintén kap belőle és nem kell többet foglalkozni vele, mesélgetni fűnek-fának, részleteiben stb. Minek fárasztanád vele a környezeted? A jóra ugyanez igaz, hiszen mennyi időt is spórolhatsz ezzel? Magadnak és annak az embernek, akivel épp idődet töltöd a jelenben, és nem a múlt elmesélésével bajlódva, minden apró-cseprő dologról külön szót ejtve… Persze az megint más, ha valaki megkérdez valamiről.

Amúgy, itt akár bőven belemehetnénk, az építő, óvatosan kritikus, mégis ítéletmentes baráti kapcsolatokba, mert akkor nem igazán azt mondtad nekem, amit hallani akartam, s látod, eltelt 1-2 év és megértettem, miről beszélsz, pedig akkor tök rosszul esett ám. Ösztönző, őszinte barátság, amiről időről időre tanúbizonyságot teszel. Ma ezért is foglak megölelgetni, ha már 30 lettél Babám! Jó hogy itt vagy ezen a világon a rohadt életedbe!

Na túl a nyelvcsapásokon, az, hogy kevesebbet közlök, vagyis a belső elcsendesülés elégedettséget jelenthet vajon? Mindenem megvan, amire csak szükségem lehet, ami nincs, majd lesz, de hiányérzetem nincs, ahhoz pedig, hogy mindezt a helyén is értékeljem nincs szükségem a külső megerősítésre, nincs szükségem mások véleményére. Hiszen az életem, mindennapjaim nem ők élik, hanem kizárólag én. Magammal. A mindennapok megélése adta élményeim pedig már nem kívánják, hogy feltétlenül kinyilatkoztatásra kerüljenek. Úgy jók, ahogy vannak, akkor és ott, magammal megélve, szívemben-lelkemben elraktározva, jót, s jót. Mást minek raktározzunk?!

Jobban érzem magam így, és jobban figyelek rád, mert nem azon gondolkozom, mit akartam még mesélni. Nyitva az elmém, rád fókuszálok, a beszélgetés fonala meg úgyis alakul, ahogy akar, nemde?

Szeretem azokat az embereket, akik a komfortzóna elhagyásából életformát csinálnak. Az élet nekik, velük, mellettük sosem unalmas.

Ilyen embernek vallom magam én is. Rendkívül inspiráló számomra, ha új dolgokkal ismerkedhetek, mindegy, hogy egy még sosem próbált mozgásformáról, egy megfőzendő, megkóstolandó ételről, egy új hobbiról, vagy egy érdekes emberről van-e szó, mely tapasztalás tágíthatja a saját kereteimet, fejleszti a gyengébbnek ítélt kompetenciáimat, vagy csak egyszerűen izgalmat okoz, melyet az előkészületek alatt hagyok feltörni ott legbelül. Kellemes feszültség keveredik a hihetetlen kihívás érzésével, a magamnak való bizonyítás kívánalmával, annak tudatosításával, hogy mi valójában milyen elképesztő módon is vagyunk szabadok. Az elménk, testünk, lelkünk, világhoz, emberekhez való hozzáállásunk, szokásaink bármikor, bármilyen irányba formálhatók, igazodva a saját igényeinkhez. Ha akarok, akár minden évben új életet kezdhetek. Ezt imádom ebben az éles játékban a legjobban. Na meg azt, hogy milyen sokan nem értenek engem. Bár rá kellett jönnöm, nem azért vagyok ezen a Földön, hogy megértésre leljek minden sarkon. Az élet jó párszor próbára tette már a hitemet, ha olyan hitetlenekkel találtam szemben magam, akik nem értették azt a fene nagy optimizmusomat. Tettem egy csomó felfedezést a világról, emberekről, önmagamról, majd kaptam sok kiábrándító reakciót, ami eleinte visszatartott kicsit a fejlődésben.

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan különcnek tartanak a környezetemben amiatt a pörgés miatt, ahogy az életem élem, de őszintén szólva nem érdekel. Azóta nem érdekel, amióta hagytam magam elindulni egy úton, hagytam magam érzékeim alapján élni és megkívánni dolgokat, helyzeteket, embereket, melyek egészen a kipróbálásig, a fejessel beleugrásig, észelvesztésig fajultak. Amióta ténylegesen két szilárd, masszív lábbal mendegélek az utamon és magamnak rakosgatom bele az elágazásokat, sokkal gazdagabbnak érzem magam, nem visel meg úgy az élet sara, a pozitívumok pedig felerősödve vannak jelen. Helyzeteket egyszerűbbnek, problémákat könnyen megoldhatónak, kényelmetlenségeket áthidalhatónak látok. Igenis lehet így élni és ezután csak így akarok! A fejlődés exponenciális! Az élet viszonylag egyszerű! Főleg, ha rendelkezel kellő önbizalommal ahhoz, hogy merd igazán élni.

(Te jó ég, kezdek Oravecz Nórásodni?! Csak ezt ne!)

Sok mindent mondhatnak rám az emberek, de azt, hogy savanyú lennék, depresszióra hajló vagy önsajnáltató, kishitű, unalmas… ezeket soha. Akkor legyek inkább minden más, mert azt hiszem, nem energiákat veszek el a körülöttem levőktől az ujjaimon lévő tapadókorongokkal, sok-sok más fajta emberrel ellentétben. Olyan csodaszépnek látom, hogy ennyire sokfélék vagyunk, így mindenki megtalálhatja a magának valót. Válogassatok csak, válogassatok, mert az már önmagában új ismereteket rejt.

Vannak nehezebb napjaim (napok, nem hetek, hónapok, évek), viszont megfigyeltem, hogy a régi robbanásom, kiakadásom helyett, mely a környezetemre sem gyakorolt túl jó hatást, ma már inkább elcsendesülök, befelé fordulok és próbálok magamra találni, próbálok fogóckodókra lelni újra, általában gyors sikerrel egy kiadós alvás után. Alvás után tisztább a kép. Aludni vágyom most is. 

Sok-sok minden kívánalom mellett arra is rá tudtam jönni, mennyi minden van, amit viszont soha-soha nem akarok és mindent meg is fogok tenni annak érdekében, hogy elkerüljön. Csak pár példa: munka, mely tizenórában kiszipolyoz, megragad, nem enged és profitálás nélkül magához kötöz úgy, hogy azt is elfelejtsd, valaha volt életed is; piócakapcsolat, az egyéni szabadság korlátozása bárki által, ártó, stresszes, elvárásokon alapuló barátságok; kötelező helyzetkihasználások; elvárásoknak való kényszeres megfelelés, konvencionalitás és a többi sok minden, ami gúzsba köt, boldogtalanná tesz, visszafog a szabad szárnyalásban. Minden, ami nem hagyja, hogy azt tedd, ami neked magadnak igazán jól esik. Még ha ez sok esetben önző módon is hangzik, valójában nem az. Korábbi blogbejegyzésben írtam már arról, hogy jót tenni magaddal bátorság, ha jót teszel magaddal, abból a környezeted is részesülhet bőséggel.  

Ehhez bizony szükség van egy olyan munkahelyre, ami hivatali időben zajlik, kontrollált keretek között, túlóramentesen, annak érdekében, hogy legyen időd azon gondolkozni, mivel is töltenéd a délutánod a rád szakadt fene nagy szabadságodban. Kell egy olyan munkahely, ahol a nyári időszakban kezdődhet egy nehezebben induló nap egészségtelen bundáskenyerezéssel és folytatódhat egy kicsit lelket gyógyító, fejet kitisztító blogolással. Ja meg kell egy olyan kolléganő, aki engedélyez szegény, megfáradt lelkemnek egy pénteki szabadnapot, hogy minél energikusabban ugorhassak bele az előttem álló hétvégébe, de csak azután, hogy kijógáztam magam.

Ez egy utazás, önmagammal, amit hihetetlen mód élvezek.

Emiatt a kis saját utazás miatt vagyok képes hihetetlen nyugalommal konstatálni most már minden egyes alkalommal, mikor a Misztert munkája elszólítja hosszabb távra. Ilyenkor pedig ahelyett, hogy hagynám rám szakadni a szerencsétlenség, az elhagyatottság érzését, én nagyon is beleállok a helyzetbe. Annyira beleálltam ebbe a külön töltött és lassan elmúló 3 hétbe most is, hogy fáradt vagyok, mint a kutya a rengeteg programtól és a nyugtalan alvástól, melyért a rengeteg program okozta pörgés a felelős. Jah, meg az a Húsgombóc, akinek a körmei boldogan pattognak a parkettán hajnalban, jelezve: Let’s walk! S mielőtt még azt gondolnád, hogy azért pakolom tele magam mindenfélével, hogy ne érezzem magam az előbb említettek alapján szerencsétlennek és elhagyatottnak, akkor nincs igazad. Bár, ha így lenne sem kellene szégyenkeznem, magyarázkodnom, mert nincs még egy olyan ember a környezetemben, aki ezt ép ésszel végig tudná csinálni évről-évre, nyárról-nyárra. Ebben biztos vagyok. Azt hiszem erre csak két önmagában is egész ember képes. Sok minden csiszolásra szorul nálunk is, de azt is gondolom, hogy mivel alapvetően én sem tartom feltétlen ezt egy egészséges, „normális” és igazán hosszútávon fenntartható  állapotnak, így talán nem is tudnánk tökéletesre fejleszteni soha. Ahol van egy nő, akkor ott vannak érzések, hormonok, és ha ott van egy férfi is, aki fáradt és néha értetlen, akkor meg pláne vannak jobb és rosszabb napok. Minden nap alakulunk és van, hogy a szerepek könnyűszerrel cserélődnek. Nyilvánvaló, hogy én sem vagyok mindig az egekben, ahogy történik ez ma is, bár reggel óta erőteljesen jövök újra felfelé, hosszas kialvatlanság, kábultság ide vagy oda.

Van egy Zen bölcsesség, ami nagyon tetszik, a maga egyszerűségében nagyszerű: „Ha megérted: A dolgok úgy vannak, ahogy vannak. Ha nem érted: A dolgok akkor is úgy vannak, ahogy vannak.” Talán az évem első féléve erről a tanításról szól, ugyanis a tudatos életvezetésem ellenére még mindig tudnak helyzetek, emberek olyan meglepetéseket okozni, melyet körülbelül lehetetlen kezelni. Csak el kell fogadni mindent a maga valójában, amin nem tudok változtatni. Alapos lelki munkával hozzáalakulok, kiszorítva a lehető legtöbb rossz érzést, amivel csak szembe lehet kerülni miatta. Fogadd, engedd… aludnék.

Ami viszont elfogadhatatlan, hogy vége az Everness fesztiválnak. Eltelt egy, megint, nélkülem. Volt egy előadás, ami Freud és Buddha kapcsolatát vesézgette, vagyis hol kapcsolódik össze a pszichológia és a spiritualitás. Isteni, kár, hogy csak a címet olvashattam, az előadás szenzációs lehetett. Ha valaki ott volt, sikítson és meséljen!!

Hány Everness-t hagyok még magamnak elvesztegetni, vajon? Majd jövőre fogom a hátizsákom és meg sem állok Balcsiig, lehet költözés szinten sem… Ha egy életérzés, egy vágyálom kísért minden egyes nap, az erőteljesen arrafelé mutat, hogy a komfortzónád minden fala megérett a lebombázásra? Érzések, impulzusok vihetnek tévútra? Érdemes vágyni arra, ami sosem lehet a tiéd? Ki dönti el, hogy nem lehet a tiéd? Van olyan, hogy lépéseket teszel, de már előre tudod, hogy felesleges? Követhetünk el miattuk hibákat? Őszintén szólva, nem hiszem, nem tudom. Csak azt tudom, ráfeküdni az érzéseid indikálta hullámzásra olyan nagyon rosszat csak nem jelent.

Hiszen, ha egy életed van, kötelességed a lehető legteljesebben megélni, ez meg hibák nélkül nehezen menne, nem?

29 éve élünk együtt boldogságban, harmóniában. A testem meg én. Megtehettem, amit csak akartam, megehettem, amit csak megkívántam. Ez idáig. 1986. december 14-től egészen 2016 tavaszáig. Mondjuk.

Sosem voltam csontkollekció, ha vékony is voltam, a hasam és tokám sosem engedte félrevezetni az embereket. Családom tagjai is magukon hordozzák a pocak-toka géneket, így nem is várhattam mást. Azonban az összkép mindig azt mutatta, úgy rendben van a dolog, igazán nem foglalkoztatott sosem a súlyom, mert minden számítás azt mutatta, vékonyabb vagyok, mint ahogy a magasságom megkívánná. Akkor miért érdekeljen? Amit a tükörben láttam tetszett. Világ életemben egy dolog foglalkoztatott: megehessem, amit épp megkívánok, abban a mennyiségben, ami jól esik, este-reggel-éjjel-nappal. Lehetett zsíros, cukros, gusztustalan, mű vagy épp legritkább esetben egészséges. A magyar kaja (meg a szerb meg az olasz meg az indiai megaaaa) és a disznóvágás mindenek felett! Legalábbis így volt életem 80%-ában. Nem okozott gondot az öltözködés, mindig találtam magamra olyan szettet, amit megálmodtam és szerintem jól állt az alkatomhoz, egyéniségemhez. Az alkohol és egyéb egészségtelenségek fogyasztásával sem volt gondom, pedig a tömény köztudottan hízlal. Az egyetem 5 éve alatt volt ebben is részem bőven. 8 évig versenyszerűen kosárlabdáztam és azóta is ellötyögök, ha sportról van szó. Nem voltam rákényszerítve, azon kívül, hogy tudom, sportolni, mozogni egészséges, nem volt szükségem rá formálás, fogyás célzattal. Egyszerűen nem érdekelt a téma. Az önbizalom és magabiztosság a helyén, mondván: ha nem is én vagyok a világ legszebb nője, azért megvagyok, egészséges vagyok, köszönöm szépen.

Néha, mikor leültem és befaltam egy egész mogyis milkát, maxi kiszerelésben mondjuk fél óra alatt, akkor azért elgondolkodtam magamon. Hogy csak egy példát említsek a sok közül.

Ettem, tettem, vettem, ami jól esett. Az pedig, hogy izzadjak valahol ahelyett, hogy megennék egy olyan, tudjátok karamellába mártott fánkot, ójajj. Vagy-vagy: No way. Is-is! Szóval kosár edzés után megyek haza vacsorázni. Este 9-kor.

Az utóbbi 1-2 évben a tél vége felé haladva sokszor éreztem azt, hogy ez a fránya Karácsonyi nagyzabálás még hónapokig fogva tart, nem ereszt. Kitágult gyomorral az ember folyamatosan többre vágyik. Biztosan tudjátok, miről beszélek. Amikor épp nem eszel, akkor arra gondolsz, mit ennél szívesen. Aztán, ahogy csiklandozott a tavasz, s kerültek le az ápol és eltakar ruhák, nyertem vissza én is lassan, de biztosan a kevés ruhás formám. Pedig sosem fogtam vissza magam, nem volt semmilyen önkontroll meg az „addig egyél, amikor már nem érzed az éhséget” szöveg. Zabáltam. Mindent. Mindennel. Bár, a zöldség-gyümölcs kombót valahogy mindig jobban kívántam, mint a húst. A következőkben pedig nem arról fogsz olvasni, hogyan is váltam vegetáriánussá!

Életritmus - életmód

A Mr. és én nem élünk átlagos életet. Mindez legfőképpen annak köszönhető, hogy mindamellett, hogy nem vagyunk átlagos emberek, nem is vágyunk átlagos életet élni. Éves bontásban a december-január-február a mi 3 hónapunk, mikor egész évre elegendő módon egymás agyára mehetünk. Az év többi részében körülbelül a hetek felét töltjük együtt. Nyáron ennél is kevesebbet. Zavar-e ez engem? Nem, nem kimondottan. Zavar-e az, hogy mást zavar? Nem, leszarom ki mit gondol az életemről. Bocsi.

Vannak helyzetek, lelkiállapotok, napok, események, mikor eszembe jut, s hisztirohamok közepette jól a fejéhez vágom, milyen lenne normális párként élni, aztán valahogy mindig visszazökkent egy énidős csúcsszuper szituáció az eredeti állapotomba: párkapcsolatban élni, de önmagamnak megmaradni. Ezek vagyunk mi, ezért megyek majd hozzá, ha egyszer megkér engem ilyesmire. Meg hát azt mondják az okosok, hogy a hosszú távú kapcsolatok titka a külön töltött idő minősége és mennyisége. Ezáltal maradhatsz érdekes, hiszen van időd mindenre, ami rajta kívül is érdekel, no meg aztán ezáltal érezheted, hogy hiányzik a másik feled, esetemben pedig ezáltal maradhatok vékony!

Mi van?! Elmagyarázom!

Milyen érdekes, hogy életem szerelmének munkaidős lazulása pont arra a 3 hónapra esik, mikor az ember amúgy is tök dagi és szerencsére amúgy is tök sok ruhát visel.

No, de hogy jön ez össze? Hogy milyen párhuzam van az étkezési szokásaim, napi rutinom és a Tokás itthonléte között? Egyszerű!

Az ember többedmagával többet és jobbízűen tud étkezni. Tény! Tapasztalom ezt minden nap a göndör barátnőmmel, aki szerencsére éppúgy szeret enni, ahogy én. Csak rajtam meg is marad, ő meg csont és bőr és haj. Ha Tokás nincs, nem megyek nagy bevásárlóközpontba és nem válogatok minden szart össze-vissza a polcokról annak érdekében, hogy kedvezzek neki, aminek nyilvánvalóan a felét ÉN FOGOM MEGENNI. Egyedül ilyenről szó nincs. Egyedül étterembe is kevesebbet járok (Flóra most kifejezetten Te vegyél egy mély levegőt és tedd a szívedre a kezed: Mehetnénk sokkal többször is, nemde?! :D), a konyha közelébe pedig főzés címszóval igen ritkán toppanok be. Hiszen magamért minek is? Harmadannyit eszek, mint ő, így harmadannyi kaja van otthon, s mivel az esetek többségében Másenkán kívül senki nem nézi ki a falatot a számból, valahogy kevesebbszer is kezd el kerülgetni az a bizonyos éhségérzet.

Szóval igazából a hízásunk oka a férfi. Egyértelműen! Bizony-bizony, a heti 1 pizzás szabályom is miattad alakult ki. Múlt héten is hova vittél? Étterembe… Amúgy meg gumicukrot szerintem nem ettem vagy 2 hete!!!

Amikor itthon van a jóember, mindig eszek, ha éhes vagyok, ha nem. Hiszen csak leülök már mellé, nem? Ne egyen egyedül! Eszek akkor is, ha épp nincs jobb dolgom. Mit csináljak? Tök sok a szabadidőm! Áááháá, főzök, hiszen estére úgyis hazaér! Épp ezért a kedvenc napszakom a reggel, hiszen akkor még látványosan képes vagyok behúzni a hasam. Az első reggeli, álmoskás tükörbe nézés, mikor felhúzom a hasamon a Simpson családos pizsimet, amin nem mellesleg van egy baromi nagy fánk is…, ez nem véletlen. Az ebéd utáni kajakóma után már meg sem kíséreltem ilyesmit.

Jó pár hete már annak, hogy máshogy kelt fel a nap. Azt mondtam: Na, ennyi volt Orzsolya! Mostantól tudatosan fogod intézni a sportolás és egészségesebb étkezés irányában tett lépéseidet is. Kockahasad lesz, ha belerokkansz is! Méghozzá nem diétával! Életmódváltással!

Újra dübörög a koncertszezon, így remélem szépen lassan én is képes leszek visszanyerni eredeti (vagy még jobb) formám úgy, hogy simán hessegethetem a szemem elől azon megjegyzéseket, melyet drága Édesanyámtól hallhattam először csilingelő hangon: Picim ez már korral jár! Frászt! Nincs köze az életkornak a kinézetemhez, a hurkáimhoz. Kizárólag az odafigyelésnek és a magamba feccölt időnek, energiának, tudatosságnak. A kornak abban van szerepe, hogy az ember lánya megtanul ésszel cselekedni magáért.

Az, hogy máshogy kelt fel a nap magával hozta a sok-sok tapasztalást, melyeket az otthon végzett különböző talajgyakorlatok során tanulhattam. Megtudtam, hogy bizony a réparopogtatás túladagolható, de a következményekbe most nem avatnék be senkit. Rájöttem, az almát igenis lehet szeretni délelőtt és délután is. Kiderült, hogy a szaunázás és úszás a kedvenc vasárnap délutáni programom lesz hátralévő életemben. Máska napi háromszori sétáltatása pedig az egyik legjobb kardió. Tudtátok, hogy a Dechatlon maga álomország?! Hiszen, a sporthoz a jó kis felszerelések, szerkók, cipellők és szivárványszínű melegítőnadrágok is meghozhatják könnyűszerrel a kedvet! Épp a héten ruháztam be néhány súlyzóra is.

Valójában az elvek, ami mentén haladok a sport és étkezés mentén:

• A húsfogyasztás savasodást idéz elő. A szervezet elsavasodása pedig az érrendszeri és emésztőszervi betegségek igen nagy százalékának előidézője. Ergó, minél több húst fogyasztasz, annál több kifejezetten lúgosító hatású ZÖLDséget és gyümölcsöt kell enned!
• Annyit mozgok, és úgy, amit még élvezek, amit érzem, hogy kíván a szervezetem. Érdekes, ha elkezded, megtapasztalhatod, mindamellett, hogy egyre többet bírsz, kívánsz is annyit.
• A heti rendszerességű szaunázás és a napi átlag folyadékbevitelem tökéletes összhangja szervezetátmosó, méregtelenítő hatással bír. Legalábbis nálam működik.

Teltek a hetek és az „edzés minden nap” jelszava olyan szinten épült az életembe, hogy bűntudatot érzek, ha nem tudok magamból minimum 1 órát kisajtolni, mert épp úgy alakul az a fránya délután. Ilyenkor szomorúan nézek a sarokba hajított jógaszőnyegemre, aki természetesen még szomorúbban néz vissza rám. Teltek a hetek és rájöttem, a közérzetem és az energiaszintem is átalakulóban, újra alszom normálisan és örömmel nézegetem azokat az egyberuhákat a gardróbomban, melyet azért nem hordtam sosem, mert kipocakosított.

Szóval ropogtatom a répát meg az almát, a csont-bőr-haj barátnőm meg totál kivan és közölte, unalmas lettem. Hol vannak már azok a szép snickerses, pizzás, palacsintázós idők? Az meg teljesen mellékes, hogy nemrég tüntettünk el egy tálcányi rétest, UGYE?!

Valójában sosem voltam egyik diéta híve sem. Nem hiszek a megvonásban. Abban hiszek, hogy amit kívánok, azt bizony meg kell enni. A mértéktartás a lényeg!

Idén 30! Éljen továbbra is a következmények nélküli étel- és életélvezet, csak most már fittebben, köszönhetően a tudatosságnak! Higgyétek el, csak elkezdeni nehéz. Az új szokások, további sok-sok új szokást vonnak magukkal.

Ha életmódváltásba kezdenél, íme álljon itt egy blog, mely nekem reményeim szerint még nagyon sokat fog segíteni: http://www.zoldsegdieta.com/

Sok-sok korábbi blogbejegyzés szólt arról, hogy dolgok, terek, szituációk, érzelmek lecsupaszítása, a minimalizmus elérése, a gyűjtögető életmód elhagyása egyfajta jövőképként lebeg a szemem előtt, amiért nap, mint nap sokat igyekszem tenni. Kis lépésekkel, de érezhetően jól haladok. Vannak területek, ahol brutális fejlődésen mentem át, vannak területek, ahol csiszolásra szorulok és van egy terület, ahol teljes a kudarc, totális a bukás. Ennek ugyanúgy része, hogy nem veszek már századik gyertyát, kis dobozkát, noteszkét, vagy nem töltöm meg a hűtőt olyan dolgokkal, amit úgyis kidobok, mert egyszerűen nem lesz lehetőségem megenni. Tudatosítani próbálok sok-sok mindent annak érdekében, hogy mind világméretben, mind a kis személyes terem tekintetében az ökológiai lábnyomom ne érje el a kritikus pontot, vagy lehetőleg meg se közelítse azt. Tudatosan hagyok el dolgokat, dobom ki, adom vagy ajándékozom el stb. Egy valami viszont egyszerűen tudom, hogy hibázik és talán életem legnagyobb kihívása mind a mai napig. A picinyre összezsugorított lábnyomomat ez teszi kiábrándítóan hatalmassá. Ezért annak érdekében, hogy rájöjjek pontosan mi áll az útjában annak, hogy letérjek a helytelen útról és végre ezen a szinten is tudatosítani tudjam a szükségleteimet… nos nagy fába vágtam a fejszémet. Azt viszont nem gondoltam, hogy az eredmény ennyire fájdalmas lesz, az arconcsapás létjogosultsága sajnos nyilvánvaló.

Ma összeszégyeltem magam önmagam előtt, hiszen szuper, hogy nem veszem meg a századik gyertyát, de az ezredik felső bizony csak becsúszik.

2013 januárjában ért az elhatározás: költségvetést fogok vezetni. Bevétel-kiadás a lehető legrészletesebben, különböző színekkel jelölve a tételeket, hogy a végén, mikor talán egyszer összeszedem magam és megnézem mit is vettem ezidáig, könnyebben összeszoríthassam a saját gyomrom. Teszem ezt mind a mai napig, és az az igazság, hogy életem egyik meghatározó döntése volt.

Gyorsan-frissen túllépve a lakhatás adta kötelességeken (lsd.: rezsi) vannak az embernek bizonyos szükségletei, amiről nem érdemes lemondani: ilyen például a minőségi étkezés. Ennek igazából nem is állt szándékomban utána számolni, hiszen minden egyes vásárlásom az egészségünket szolgálja a Tokással. Szintén kielégítésre váró szükségletem a szórakozás utáni vágyam. Nem kell óriási dolgokra gondolni, egy koktél, egy pohár pezsgő, egy jó kis indiai étterem, egy jó könyv megvásárlása, egy mozi, egy utazás, egy szelet süti, gombóc fagyi, a jatéban egy jager, vagy egy pizza. Ja merthogy egyébként minden olyan ételt és italt, mely nem szolgálja szervezetem hosszútávú, rizikómentes működését azt a szórakozás kategóriába sorolom. Alkohol, dohánytermék, egészségtelen étel, amire néha napján egyszerűen mindenkinek szüksége van. Te is eszel a Mekiben egy évben egyszer, nem? Na, hát nem, ezekről sem kimondottan szeretnék lemondani a jövőre nézve.

És aztán jön itt valami, amit csak mi, nők érthetünk, ebből is kimondottan azok a fajták, akiknek betikkel a szeme, ha meglát egy ízléses kirakatot. Nos, nekem ebben a kirakatban végül is mindegy, hogy ruha/kiegészítő/cipő/táska vagy lakberendezési cuccmucc van, tikkelek és kész. Egészen a mai napig nyugtattam magam azzal, hogy nekem nincs sok ruhám végül is, csak annyi lehet, mint egy átlagos magyar nőnek. Illetve talán még annál is kevesebb, hiszen igen nagy gondot fordítok arra, hogy a nem használt ruháimat kategóriájuknak megfelelően eladjam, elajizzam vagy elvigyem a rászorulóknak. Mindez nem kevés időm és energiám emésztette fel, amit ugyanolyan boldogsággal tettem, ahogy a vadi új ruhát leakasztottam a h&m fogasáról.

Nos.

A költségvetésem.

Pár napja ért bennem a gondolat, hogy ha majd lesz időm, átszámolom már mit produkáltam az elmúlt 3 évben, hátha rájövök, hogy már-már beteges vásárló vagyok, haha. Pedig hát dehogy vagyok, ugye?

Na, tegnap még ott volt a haha, ma pedig lefagyott a mosoly az arcomról. Jah, meg kaptam egy migrént is hirtelen. Eskü. Szerintem tudat alatt idegesíthettem fel magam, mert külsőre egészen mosolygósan tudtam konstatálni a kolléganőimnek megdöbbenésem. Miután kimondtam az összeget, rájöttem, ez megér egy misén kívüli azonnali blogbejegyzést, hiszen az életem része, és egy változtatásra váró helyzet, amit nem lehet csak úgy beseperni a szőnyeg alá. Nem mintha beseprős típus lennék.

Visszagondolva úgy láttam, kb. 2 havonta mentem el egy-egy „jaj szabad a délutánom időeltöltős” vagy „meg fog jönni basszus kivagyok” vagy „felidegesítettek miért hagytam” vásárolgatásra. Igazából sosem költöttem úgy igazán sokat. Persze volt olyan, hogy hazaérkezés után mondtam a Tokásnak, hogy „jaj, lehet nem kellett volna elmennem, de hát mit csináljak, ha ennyire szeretem a ruhákat és a szépet”. Jah, meg aztán volt még olyan gondolat, hogy „ezt most azért is megérdemeltem”, „ennyi igazán járhat az életben”, a bűntudatosabb résznél gondoltam olyat is „külön kasszázunk, még szerencse, hogy nem tartozom elszámolnivalóval senkinek”. Aha!

Ma mégis eljött a nap, hogy elszámoljak, méghozzá magammal. Sürgősen!

Nagy valószínűséggel hasonló gonddal küzd nap, mint nap az a millió meg egy lány, akik a gardróbcserén és mindenféle használtruhás oldalon próbálják elpasszolni a megvásárolt, de nem hordott, vagy megvásárolt, de megunt gönceiket. Ahogy teszem én is, hiszen ha belegondolunk, ennél jobb módszert nehezen lehetne találni a bűntudatunk enyhítésére, még akkor is, ha ez nem feltétlenül tudatos és hát... sikeres... Ezáltal több emberrel kerültem kapcsolatba, akik tudják magukról: boltkórosak.

Egészen máig teljesen elutasítottam ezt a bélyeget, hiszen úgy gondoltam boltkórosnak az számíthat, aki akár minden héten is megy. Úristen minden héten! Vagy nem tudom mit gondoltam.

Az összeg kijózanított. Függetlenül attól, hogy a számításaimban minden olyan ruhadarab, kiegészítő szerepel, ami szükséges a munkámhoz, szükséges a mozgásos tevékenységemhez meg bármi egyébhez, ami az életem részét képezi, az összeg így is elképesztő, már-már csillagászatilag vizsgálandó. Átgondolva az eredeti tippemet is, a reális végösszeg az eredeti összeg harmada lett volna, 3 évre nézve. Még szép, hiszen ebből az összegből már készen lenne a cirkó a lakásban… Sőt, lehet utána ki is tudtunk volna festeni. Hm, ebből már a Húsvét-szigeteken lennék. Vissza nem jutnék, de akkor is...

Szóval baj van, méghozzá igen nagy.

Próbáltam úgy is megvizsgálni a kérdést, hogy volt a Másenka előtti és alatti életem. Változtatott-e bármit a vásárlási szokásaimon egy kutya, akihez öröm hazamenni, akivel öröm időt tölteni, ha a Tokás éppen dolgozik, valahol a nagyvilágban. A kép semmivel sem árnyalódott, sőt meg kellett állapítanom, hogy Máska előtt többször vásároltam kevesebb pénzért, később kevesebbszer mentem, de többet hagytam ott, így mindösszesen a belefeccölt időn változtattam, máson az ég világon semmit. Sajnos.

Azt gondolom, van olyan a blogom olvasói között, aki érti a problémát, hiszen akár hasonló cipőben is járhat, bevallottan vagy sem. (Az olvasottsági adatok alapján mindenképp így hiszem.) Ezért is érzem létjogosultságát ennek a bejegyzésnek, hátha másnak is tudna segíteni.

Cikinek érzem-e? Nem, semmi esetre sem! Sőt, abszolút büszke vagyok arra, hogy az elmúlt három éves költségvetési vizsgálatom alapján, fel tudtam ismerni, hogy ez a probléma, valóban probléma, ami megoldásra vár. Természetesen meg is fogom oldani. Büszke vagyok magamra, amiért ilyen magabiztossággal tudtam tükörbe nézni és viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy épp ég a ház, csak sajnos visszamenőlegesen nem lehet oltani.

Hogy mi a konzekvencia?

• Abból a pénzből, amiből én élek, bár nem kimondottan nagy lábon, mégis mocsok dolog ennyit ruhára költeni! Főleg, ha másra is lehetne.
• Az Árkád, a Pláza és egyéb ruhaüzletek komplexuma ország-világban, mint olyan, felvételre kell, hogy kerüljön az elkerülendős listámra. Ilyenem még nincs, de mától lesz. Ők az ősellenségeim, míg világ a világ. Így nem, nem akarok ott találkozni, hogy megigyunk egy kávét és ne haragudj, de nem, nem foglak elkísérni kiválasztani, hogy melyik blézert vedd meg, hiszen én látom, melyik áll jobban a szemed színéhez. Az Árkád Posta pedig zárjon be!
• Abban a pillanatban pedig, mikor hirtelen a semmiből terem egy szabad délutánom ki fogom verni a fejemből a „de szuper lenne megnézni, milyen az új kollekció” gondolatát. Növeszteni fogok egy vijjogó stop táblát a szemem elé, ami akkor jön elő, ha leszáll a köd. Marinka, azért a h&m magazinokat továbbra is szívesen látom, a lapozgatásról nem kívánok lemondani.
• Vasalni fogok és végre mosóport használni! Igen mosóport Tokás és ezért ne haragudj, de akármilyen szupidupi csúcs dolog a mosódió-mosószóda-ecet kombó, sajnos a hófehér ruháimat gyönyörűen elszürkíti, ami pedig alátámaszthatja a „nincs egy göncöm sem” gondolatspirált, melynek a végcélja ismételten egy butik lenne. Remélem megérted, bár már pedzegettem ezt Neked.
• A költségvetésem vezetését pedig folytatom az eddigi elveim szerint, s meglátjuk tudom-e majd összpontosítani az erőmet ténylegesen, hogy gyorsan kigyógyítsam magam ebből a mai brutálisan gáz, de annál valóságosabb divatbetegségből.

Bár a konzekvenciát megszültem, a migrénem két fél Saridon sem tudta elmulasztani… Megdöbbentő, hogy mi emberek milyen módon vagyunk képesek önmagunk áltatására. Szóval Isten hozott nálam öcsém ez a való világ! Ma kezdődik életem hátralevő része.

A következő téma jó ideje motoszkál bennem. Legfőképpen bosszantani szokott, mert nem vagyok jó benne, abszolút a gyengeségeim közé sorolnám. Izélget. Elméletben minden olyan sima, imádom a dolgok pszichológiai részét boncolgatni, magyarázgatni, rágcsálgatni, ízekre szedegetni, aztán mikor rá kell térni az ügy gyakorlati részére, a megvalósításra, mikor ott vagyok élesben, akkor 70%-ban elbukok. Aztán jön a felismerés, majd a gondolat: holnaptól új életet kezdek. Megint.

Figyelmeztetlek, ez tömény cucc lesz. Rágd meg te is, aztán vagy lenyeled vagy nem. Fontos a téma, hiszen tudunk hova fejlődni, magunk számára jobbá válni, helyzetünkön könnyíteni. Magadra venni felesleges, hiszen nap, mint nap megtörténik veled is, velem is. Értsd jól, nem neked szól, csak ennek a mai önző világnak és az elmúlt 29 évemnek.

Nézzünk csak bele abba a tükörbe.

Szóval… minden érzelmileg jelentős emberi kapcsolatban tudattalanul működik két mechanizmus. Mindkettő a másik személy jelenlétéhez fűződik: az azonosulás és az elvárás. Az azonosulás azt a kívánságunkat fejezi ki, hogy „Olyan akarok lenni, mint te!”, az elvárás pedig:

„Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok!”.

Izélgethetnek például ilyen gondolatok: „legyél olyan pontosan érkező, mint én, ha mégsem, szóljál légyszike, legyél olyan érdeklődő, mint én, ellenkező esetben nímandnak érzem magam, legyen fontos, ami nekem fontos, ha elvárod, odafigyeljek a te fontosságaidra és kérdezz meg hogy vagyok, mert engem is érdekel, hogy veled mi van, s mindeközben nem árt, ha arra is emlékszel, hogy pár nappal ezelőtt miről meséltem neked, mert én képben vagyok veled.” Tapasztalataim szerint ezek azok az általános gondolatok, amik izélgethetnek néha-néha. Na jó, a pontosság-késés részét kisajátítanám, az az én vesszőparipám, fújmár. Az irigység témakör most nem ide tartozik, azzal most nem foglalkozunk. Ez a felsorolás inkább a kölcsönösség és a kapcsolatok egyensúlyban tartására vonatkozik, ami hajlamos megborulni, mi meg hajlamosak vagyunk unni a szeretetszolgálatot. Tudod miről beszélek, nem? Szoktál bosszankodni ilyeneken te is? Töltekezni egymásból is tudunk, de ha csak szívják az energiát, az hosszútávon nem kivitelezhető kapcsolatfenntartás szempontból.

No, de vissza a száraz tényekhez.

Két ember természetesen semmilyen tekintetben, soha nem lehet egyforma, maximum gondolkodhatnak hasonlóan, rendelkezhetnek közös vonásokkal. Ezekre a közös vonásokra épülhet a barátság. A másik jelenléte, személye viszont kisebb-nagyobb mértékben mindig magában hordozza a különbözőséget, amit idegenként, tőlünk eltérőként élünk meg. Mikor erre fény derül, általában nem tölt el bennünket jó érzéssel, így ha ezt a különbséget nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, vagy „egyszerűen” (haha) elfogadni, akkor mindez számunkra jelentős feszültséggel jár. Tudattalanul megindul a nyomásgyakorlás a másikra: változzon, legyen más, gondolkozzon úgy, ahogy én, érezzen úgy, ahogy én, viselkedjen úgy, ahogy én stb. Ez a nyomásgyakorlás tulajdonképpen védekezés: a különbözőségből adódó feszültség csökkentését szolgálja. Minél kevésbé tűri valaki a kapcsolataiban a másik különbözőségét, annál erősebb részéről az elvárásai miatti nyomás kifelé. A nyomásgyakorlás mindenkinél máshogyan nyilvánul meg, van, aki leszarja, vagy egyszer csak elmondja, van aki duzzog, van aki leordítja a hajadat is, s van aki egyszerűen elkezd távolodni tőled. Személyiségtípusa válogatja vagy szituáció vagy hangulat vagy idegállapot vagy...

Több helyen olvastam, hangsúlyozták általában pszichológusok, hogy az elvárás az emberi természetből adódó tudattalan folyamatként mindig jelen van, ahogy az azonosulás is. A mértéke az, ami egyénileg változó lehet. Mindez szerintem nem jelenti azt, hogy érzelmileg fontos kapcsolatainkban csak tudattalan elvárásaink lennének. Tudatosan vonzódunk a hasonlóhoz. Tudatosan keressük a hasonló típusú embereket és van egy pont, mikor tudatosan kerüljük azt, akivel egyre több a különbözőség. Önismeretünk mértéke határozza meg azt, mennyire vagyunk tudatában saját elvárásainknak, ezért értelemszerűen minél szélesebb körű valakinek az önismerete, annál inkább tudatában van saját elvárásainak. Egyébként szerintem az elvárások nagyban összefüggenek az elvek jelenlétével. Van, amiből nem engedni pusztán emberi ostobaság, de hát mit tehetünk, ha ilyenek vagyunk. (Ebben nőttünk fel, ezt tanultuk, ezt valljuk stb.)

Valahogy úgy értelmezem (néha érzem) mindezt, hogy a túl sok elvárás elégedetlenséghez, végül boldogtalansághoz vezet. Ebbe a hibába viszont simán belepottyansz te is, én is.

Egész életünkben folyamatosan elvárásoknak felelünk meg. Néha már észre sem vesszük, annyira az életünk részévé vált. Az elvárások görcsössé tesznek, s a spontán cselekvést görcsös akarat váltja fel. Tudjuk jól, ez a világ teljesítménykényszerben él, egy kicsavarodott értékrenddel. Amit szem előtt kell tartanunk: nem kötelező nekem is részt vennem ebben az őrületben, mert el kell hinnem, hogy a belső nyugalom, egy kedves mosoly, egy lágy mozdulat, egy meleg érintés még ebben a felfordult világban is sokat ér. Az elvárások tesznek beteggé, az elvárások szívják el az energiádat, az elvárások miatt válsz talajtalanná, olykor elveszetté. Az elvárásaid miatt érezheted, egyedül maradtál. A szeretet és az elvárás két ellentétes dolog. A szeretet nem vár el semmit. Az elvárások mögött haszon húzódik. Megjegyzendő: vannak, akiknek sosem elég fényes a napsugár; illetve vannak, akik életük végéig kizárólag saját magukkal lesznek elfoglalva. Fogadd el. Rosszabb napokon ez is előfordulhat veled is, velem is.

Az egyik legfontosabb dolog a harmonikus élethez: el kell felejtenünk az elvárásokat! Még néha napján önmagaddal szemben is, hümmhümm. Ha az embert olyannak fogadják el, amilyen, és nem várják el tőle azt, hogy mások elvárásaihoz igazodjon, akkor önmagát is könnyebben elfogadja. Minden ember arra törekszik, hogy megvalósítsa a benne rejlő egyedi lehetőségeket. Ugyanakkor minden ember arra is vágyik, hogy szeressék, elfogadják. Ezek olyan alapvető emberi szükségletek, amelyek nélkül elképzelhetetlen az egészséges fejlődés. Ám a két törekvés gyakran kerül összetűzésbe: sokszor megesik, ha azt akarjuk, elfogadjanak és szeressenek, meg kell tagadnunk alapvető hajlamainkat, vágyainkat és sajátosságainkat. Ezért viszont gyakran súlyos árat fizetünk: szorongás, depresszió, magatartászavarok. Még szerencse, hogy nekem a blogom a pszichológusom…

Megtanulhatnánk, hogy nem szabad elvárásokat megfogalmaznunk másokkal szemben, hisz és most a bejegyzés kulcsmondata jön, terhet teszünk rájuk és csalódást okozhatunk magunknak. Valószínűleg ideje lenne inkább az utóbbival törődni, s ezért ezen a ponton mégsem rátérni az ügy gyakorlati részére, hiszen úgy érzem, kibeszéltem a kibeszélhetőt. Most befejezem a bejegyzést, s én is levetkőzöm a levetkőzhetőt, azaz például megtanulok késni végre, vagy egyszerűen nem haragudni érte. Hirtelen nem tudom melyiket is fogom választani. Megtanulni csendben maradni, ha sokszor ordítani támadna kedved és megtanulni, hogy az életet elsősorban magaddal kell élvezhetővé tenned, amihez csak becsatlakozhatnak mások, ha szeretnének, de nem várhatod el, hogy mindig veled tapsoljanak.

Vajon, ha minden nap elmondom úgy háromszor, mennyire várom a tavaszt, akkor mire van nagyobb esélyem: a.) hamarabb tavasz lesz, mint egyébként lenne b.) agyára megyek a körülöttem levőknek. A napi 3 egyébként ahhoz képest igen magas szám, hogy még a szokásos D vitaminhiány okozta hisztéria nem is jelentkezett. Szóval a hasonló a hasonlót vonzza alapon küldöm én a rezgéseket, de a tavasz egy istennek nem akar jönni. Megítélésem szerint még sok időm van, így vagy nyaralni megyek valami meleg helyre mondjuk úgy a következő 2 hónapban, vagy egyszerűen örökre elköltözöm innen a télikabátmentes csába.

Az elmélet szerint gondolataink irányítják életünk valóságát, vagyis a gondolatoknak teremtő erejük van. Szóval holnaptól a napi 3x-i értelmetlen skandálás helyett próbálok majd a tél okozta jó dolgokra koncentrálni, aminek az első lépése, hogy összeszedek néhány ilyen állítólagosan jó dolgot...   

Érzékelő-intuitív személyiségtípusnak ismerem magam, ami számomra annyit tesz, hogy a mában élek és kizárólag a megérzéseim alapján cselekszem. Lehet az a napi program, a megfőzendő étel, hobbiválasztás, önfejlesztés, lottószámok vagy életem legnagyobb döntése. Képes vagyok ráérezni a helyzetekben rejlő lehetőségekre. „Az intuíció sohasem közvetlenül a valóságot tükrözi, hanem aktívan, éles elméjűen és képzelet gazdagon értelmet rendel hozzá azáltal, hogy olyasmiket magyaráz bele a helyzetbe, amik azonnal nem nyilvánvalóak a tisztán objektív megfigyelő számára.” (Daniels 1998) Szóval értelmezem a tényeket, bizonyos részeket kiragadok és megérzéseket kreálok arról, hogy mit tárnak fel az adatok, aztán jelentéseket tulajdonítok, melyek csak számomra evidensek. Ha még egyszer elolvasod és próbálod értelmezni, akkor kissé abnormálisnak tűnhet, de tényleg ezt csinálom.

Ha Mucira koncentrálok erősen, akkor mielőtt felhívnám, csörög telefonon. Ha valakire gondolok, akit régen láttam, gyakran előfordul, hogy összefutunk az utcán. Ha valamilyen megvalósítandó tervem, ötletem van, rövid időn belül jel érkezik valamilyen támogatás (erkölcsi, anyagi, egyéb pl. újságcikk) formájában. Emiatt nehéz meglepni is bármivel, mert még azelőtt bevonzom, hogy megkapnám. És a szerencse, igen a szerencse, akinek a lánya személyesen én vagyok. Szerintem az intuíciós gondolatok abszolút összefüggenek a vonzás törvényével és a Sors gondolatkörével. Meg is magyarázom, miért: Számomra nyilvánvaló, egy jó kommunikációs képességekkel, gyors agyi működéssel, jó kis logikai és érvelési érzékkel megáldott ember, könnyűszerrel kapcsolatot talál két egymástól teljesen eltérő gondolat, elmélet között is, hiszen minden szükséges tulajdonság a rendelkezésére áll ahhoz, hogy képes legyen manipulálni önmagát. De jó kis mondat volt ez. A lényeg, hogy egy ilyen ember bármit megmagyaráz és összekapcsol, főként az igazát a valósággal. Még ha nem is rendelkezem minden említett tulajdonsággal magas fokon, úgy vélem, nálam ez működik. Mindent meg tudok magyarázni, hahaha. Komolyra fordítva: Működik, mert elhiszem. Szerintem ennyi lenne. A kiegyensúlyozottságra, a harmóniára szükségem van az életem minden területén, így meg is szerzem. Szeretek azért borogatni, felégetni vagy csak oda-oda csapni, lerántani, kirántani, megkavarni, de ezt én szeretem tenni, másnak erre jogosultságot igen ritka esetben, egy-egy gyengébb pillanatomban adok. Úgy gondolom, évek óta nagyobb kisiklások nélkül élem az életem, a depresszió tökéletesen elkerül. Paprikás és hirtelen sűrűbben vagyok, filmen is gyakorta sírok, de minden oly gyorsan elillan. Pillanatnyi, nem állandó.

2016 szuper év lesz, érzem. Idén még orientáltabb vagyok a jövőmre, mint tavaly. Még csak január 7-e van, de eddig kizárólag szuper klassz dolgok történtek, kivétel a hóesés, ami sajnos nem a tavasz érkezésének jele.

Fogadalmaim közé tenném egyik gyengeségem fejlesztését, helyzeteket feketének vagy fehérnek látok, sarkos és szélsőséges vagyok. (Igen, még mindig!) Bízom benne, hogy az évek múlása segítségemre siet majd a csiszolásban. Fogadom még azt is, hogy ez évtől kezdve nincs hagyományos szilveszterezés, már ami az alkoholfogyasztást és bulizást, no meg az általam úgy utált kötelező köröket illeti. Igények felismeréséhez, majd azok kielégítéséhez szükség van egy bizonyos élettapasztalatra és szelekciós képességre. A következő gondolatra célzok: „igenis megteszem ezt vagy azt, mert nekem így jó”. Azaz, minden bűntudat vagy kényszer/hiányérzet nélkül lehetek bárhol és bárkivel szarospetárdadurrogás megarohadttüzijáték és konfettimentesen és ehetek lencsét virslivel az év akár összes napján, ha épp úgy tartja kedvem. Asszem aludni fogok valahol egy erdő közepén tűzropogás mellett.

Amin viszont továbbra sem szeretnék változtatni az a föld közeliségem, a gyakorlatiasságom, a szorgalmam, érzékenységem és az igaz emberek iránti őszinte szeretetem és érdeklődésem. Ugyanúgy haszonelvűen gondolkodnék, ahogy azt még az egyetemen megtanult angolszász cselekvéselmélet kimondta: a gyönyör maximalizálása és a fájdalom minimalizálása. Bonyolítva: Racionális mérlegelése a cselekvéseim szubjektív hasznosságának, nyáh. Jó gondolat, megmaradt. Szóval ki akarom aknázni az egyéni és közösségi hasznomat és minél kevesebbet szeretnék szenvedni. Döbbenet.

2016 azért is fontos év számomra, mert idén 30 éves leszek. Sok mindent el kellene döntenem, mint például, hogy elmegyek-e októberben a The Cure-ra vagy itthon maradok/szerencsét próbálok másutt, mikor csinálom meg a jogsit, veszélyeztetve a város lakosságának testi épségét és mikor veszek egy aprócska autót, olyan cukit, amibe a Tokásnak úgy kell bepréselni magát, viszont Máskával könnyen suhannánk el a világvégére is.

Szerintem a hit a lényeg, és én hiszek, elsősorban magamban, a megérzéseimben, hiszek a kapcsolataimban, hiszek a terveimben és álmaimban, hiszek a Majom Évében. Hogy a fenébe ne hinnék? 30 éves leszek vagy mi a szöszöm. Szóval: a.) el kell kezdenem takarékoskodni a nyugdíjas éveimre, nem ehetek csokit gumicukorral és minimalizált testmozgással, a zenei ízlésem már nem lesz up to date és so cool a mai fiatalság szemszögéből, szeretnem kell a károsnak mondott hajfestést, nem hordhatok szakadt gatyát ja és anti-aging? Ide vele! vagy b.) leszarok mindent és úszok továbbra is a magam gerjesztette árral. Mivel a gumicukorról nem mondhatok le, így marad az utóbbi életelmélet. Intuíció – vonzás – sors – hit – szerencse, bármilyen sorrendben. Ez az én ötösöm 16-ra is, azaz földön, s égen két lábbal, két szárnnyal.