Rendhagyó módon most kezdjük ezzel a rövid (03:30) videóval, ami mindamellett, hogy szerintem hihetetlenül vicces, óriási görbe tükröt is tart annak, aki vevő az ilyesmire:
Te és a tárgyaid.
http://indavideo.hu/video/George_Carlin_talks_about_Stuff_HunSub_1?s=0.7
Két évvel ezelőtt megfogalmaztam már egy blogbejegyzést (http://luciferleanya.blog.hu/2015/04/21/minimal_507) a minimalista életstílus kapcsán. Olyannyira megkaparintott magának, hogy a túlzások embereként nyilván ezt sem tudom félgőzzel csinálni. Azt írják a hozzáértők, hogy mindent csak elkezdeni nehéz. Lomtalanítok, ha kell, ha nem. Már semmi nincs biztonságban a környezetemben. Nem mintha ennek az ellenkezője bármikor is igaz lett volna…
Továbbra sem szeretnék semmit megőrizni, ami nem funkcionális, esetleg, ha olyan többlettartalommal bír, mely ellen tényleg kifogyok az indokokból, ahogy írtam korábban. Minimalizálom a tárgyi emlékeimet, mert nekem ez tényleg bejön! Azóta más a lakás légköre és könnyebb rendet tartani. Célom pedig az lenne, hogy az idei lakásfelújításra csak és kizárólag olyan holmik tartózkodjanak a küszöbön túl, ami szerintünk oda való és szükséges a mindennapokhoz, a pozitív légkör fenntartásához.
Az is egyértelmű, hogy selejtezni, lomolni csak sok cuccból lehet. Világos, mint az éjszaka, hogy a lakásban rejlő holmik – megkockáztatom – 70%-a az én tulajdonomat képezik: gondolok itt arra, hogy a Tokás semmilyen szinten nem tudná soha használni őket. 1. nem tudja mire való, 2. furán állna rajta. Egy párkapcsolat esetében, ha a férfi nem mániákus gyűjtögető – ami szerény tapasztalataim szerint igen ritka – , akkor a lakáson belüli tárgyak nagy része inkább tartozik a nő hatáskörébe, mint fordítva. Szomorú, de kérlek, ábrándítsatok ki, ha ezt csak bebeszélem magamnak, elérve a saját megelégedésem, hiszen ez biztosan mindenhol így van, és nem én vagyok a kirívó kivétel… Vagy totálisan el vagyok cseszve!
Arra is rájöttem, hogy a tárgyakhoz való viszonyulásom támogatja az „adni jobb, mint kapni” klisét, ami részemről esküszöm, mára már mentes minden felületességtől. Az együttlét és szeretet tényleg sokkal fontosabb, hiszen egyrészt nem csupán a túlvásárlást foghatná vissza, ami a mai társadalom sajnos majdnem minden rétegét érinti, de nekünk is több pénzünk maradhatna tényleg minőségi programokra. Mint például: minden vágyam, hogy végre a Karácsonyi túlhajszoltság helyett, melyért az ajándékvásárlás okozta stressz a hibás, inkább aggodalmaskodnék azon, hogy minden szükséges (!) tárgyamat betettem-e a bőröndömbe, ami velem és a családommal tölti majd az Ünnepeket a Mátrában.
Nem is gondolná az ember leánya, hogy az internet micsoda jó tanácsokat tartogat arra az esetre, ha nem tudod, fülénél vagy farkánál fogd meg a kérdést. Több írás is utalt arra, hogy egy túlzsúfolt otthon micsoda stresszforrást jelent, ezért érdemes időt és energiát szánni a lomtalanításra. Szembesülni mindig nehéz, ezért a bűntudatunkat általában ideig-óráig segítheti, ha elrejtjük a tárgyakat szemünk elől, így még csak tudomást sem kell vennünk róluk. Hosszú távon viszont a problémát nem oldja meg, hiszen a kapacitásunk véges.
Megoldásnak az sem a legjobb, ha elkezdjük rendszerezni a szemetet, bár őszintén szólva én is pontosan így kezdtem. A lakásunkat lomtalanítani nem pillanatok kérdése, ez szerintem egy olyan lelki folyamat, ami nálam például csak fázisosan működött és működik mind a mai napig. Ha csak a korábbi bejegyzést nézzük… ami 2 éve volt… 2 év.
Egyet pedig fontos az eszünkbe vésnünk: a bűntudat sosem jó tanácsadó.
Tárgyaktól megválni idő. Megtalálni a legjobb felhasználási módjukat szintén jó kis időeltöltős feladat. Esetleg, ha az ember arra gondol, hogy még pénzt is szeretne viszont látni a megunt, vagy nem használt dolgaiból, arra megint csak időt és energiát kell szánni. Viszont mindez megéri a befektetést.
Konténer mellé kipakolni a cuccokat továbbra sem túl szimpatikus, legalábbis nekem.
Egy gyors példa, ami nekem nagyon tetszik: fogjunk meg egy jó nagy dobozt és pakoljunk bele minden konyhai eszközt. Egy hónapon át, mindent, amit használunk, szépen tegyünk vissza a szekrénybe. Nos, ami marad a dobozban, az már mehet is a lomok közé. Való ez a kis játék azoknak, akik ragaszkodóak annyira, hogy maguktól nem látják a fától az erdőt.
Ez egy olyan utazás magunkkal, amikor a szokásainkon is csiszolunk, hiszen a selejtezés nem indok arra, hogy a régi helyére egyből kerüljön sok-sok új. Igen, álszent vagyok, a ruhákra ez nem igaz. Nekem az a betegségem, de törekszem rá, hogy ez fenntartható keretek között maradjon. Például úgy, hogy amennyi bejön az ajtón, annyi bizony ki is sétál. (Igen, szoktam adakozni és sok egyéb módot találni arra, hogy okosan váljak meg a sok szépségtől, ami addig a gardróbomban lapult csendesen.)
Szeretném, ha a Karácsony a 2017-es évtől kezdődően csak a szeretet és nem a túlajándékozás ünnepe lenne. A lakásunk pedig úgy okozza számunkra az otthon érzését, ahogy mi kívánjuk, amiért természetesen még sokat kell tenni. Például így:
Két sikeres amerikai srác nem csupán elgondolkozott az „elég” kérdésen, hanem mindennapi rutinná tették. A mozgalmukat Minimalizmusnak nevezték el, 2010 óta blogot írnak, a témáról pedig könyv és dokumentumfilm* is készült, ami egyelőre csak angolul érhető el.
*Minimalism: A Documentary About the Important Things
A könyvük, mely a Minimalisták – Minden, ami igazán fontos címen érhető el, ajánlója a következőképpen hangzik:
„Az embereket szeresd, a tárgyakat használd. Fordítva nem működik.
Létezik olyan siker, ami nem fejezhető ki pénzben. Boldogságnak hívják. Joshua Fields Millburn huszonéves, öltönyben, nyakkendőben járó feltörekvő vállalati reménység volt, aki úgy gondolta, mindene megvan, amire valaha vágyott. De egyszer csak rájött, hogy nem ez az, ami igazán fontos számára. Miközben arra törekedett, hogy a kötelező fogyasztásnál, az anyagi javak halmozásánál és a nem működő Amerikai Álom modelljénél valami értelmesebbet találjon, megszabadult a legtöbb vagyontárgyától, visszafizette bénító adósságait, és otthagyta a jól fizető állását, karrierjét azért, hogy rátaláljon arra a munkára, amit szenvedéllyel csinálhat, s arra a társra, aki igazi társa lehet mindebben”
A srácok tanítása nem csupán a tárgyhalmozásra vonatkozik, egy komplett életstílust ajánlanak. Amit pedig az elmúlt 2-3 évben tanultam erről az életstílusról az a minimalisták legfontosabb elve: a kevesebb több, vagyis nem a tárgyak tesznek boldoggá, hanem a minőségi emberi kapcsolatok és a tettek a szeretteinkért, melynek középpontjában a figyelem áll. Olyan tudatos életmódot folytatnak, melyben kiemelt figyelmet szentelnek annak, hogy csak a számukra valóban érdekes emberekkel töltsék az idejüket és értelmes dolgokkal vegyék körbe magukat.
A srácok a blogjukban arról írnak, akik ezt az életmódot követik, mind boldogabbnak és felszabadultabbnak érzik magukat, mióta megszabadultak minden számukra feleslegesnek vélt tárgytól, miközben kevesebbet görcsöltek a jövőjükön és az önbizalmuk is megnőtt. Sőt mi több, csökkent a megfelelési kényszerük.
Elolvasom a könyvet és megnézem a filmet, mert személy szerint látok benne rációt, aztán meglátjuk mire is jutunk egymással. Addig is azt kívánom, találja meg mindenki azt az életmódot és életstílust, ami hozzá a leginkább passzol. Találja meg azt, ami igazán boldoggá teheti, hiszen sémát nem éri meg keresni.
A bejegyzést pedig azzal gondolattal zárnám, amit évekkel ezelőtt Magdus barátnőm mondott: az egész életünk abból áll, hogy cuccokat pakolunk A-ból B-be. Gondolj csak bele, pontosan így van.
Ja, és majd elfelejtettem, ha úgy tűnne, szokás szerint csak a szám jár, a nappalink elég sok átalakuláson ment keresztül és nekem a mostani állapot a kedvencem, íme. Isteni estéink helyszíne, amikor a kikapcsolódásé a főszerep.
