Leszek.

2015 talán lazább lesz, kevésbé tervezett, nyugodt, megértő, valóságos és nagyon vicces. Hol kivárni, hol elébe menni, hullámokon lovagolni, megélni mindent mi mélység és magasság. A tavalyi kattogó, az idei alkotó.

Boldog Új Élet!

/by csehoorsi on January 5th, 2015

Közhelyes, hogy sosem tudhatod, mit hoz a holnap, valóban. Azonban mikor egy olyan szituáció jön szembe veled, melyről még csak rosszabb éjszakáidon sem voltál kénytelen álmodozni, rájössz, mi az istenről van szó.

Papolunk az őszinteségről és arról, hogy mi mindent előzhetne vagy oldhatna meg. Azonban valójában inkább úgy van ez, hogy ahol az őszinteség kibont egy csomót, valahol máshol összegubancol valamit. Lehet, hogy a világ működésén soha, semmilyen körülmények között sem fog segíteni az igazság! Az időzítés a legfontosabb, tökéletesen mindegy, hogy igazságról, eltúlzásról, füllentésről vagy egy orbitális nagy hazugságról van szó.

Nem sűrűn voltam áldozat szerepben egy vita/veszekedés/félreértés során, egyszerűen úgy gondolom, nem vagyok kimondottan áldozat típus. Valószínűleg a nagy pofám miatt. Nos, tökéletesen meg is tanultam ebből a pár alkalomból, hogy ennél kiszolgáltatottabb és szerencsétlenebb szerep nincs másik egy konfliktusban. Még rám is elnémítóan hat. Nevetséges. Ha te vagy a gerjesztő, a kirobbantó, a szarkavaró vagy a pletykás, esetleg az elmebeteg, még mindig jobb, hiszen van a kezedben valami, amitől jobb lehet valakinek, vagy épp pont neked. De az áldozat, pff, az áldozat nagyon gáz. Az áldozat sosem tud a fejéhez kapni és azt mondani, ha úgy látja az események eldurvulni látszanak: „állj, én tehetek mindenről!” Az áldozat fejet és levegőt kapkod, csapkod, sír és összeroppan az igazságtalanság terhe alatt, de ettől még nem történik az ég világon semmi!

Napjaid sokszor olyan hajszálakon múlnak, amikről nem is tudsz. Nem jut a füledbe, nem szúrja ki a szemed vagy egész egyszerűen sorsod, hogy ne folyj bele, még akkor sem, ha az életed egyébként nagyon is érinti.

Az emberek tök hülyék, de tényleg. Én is az vagyok. Mindannyian gyerekek vagyunk és azok is maradunk. Kevesen tudnak felnőni olyan magasságokba, hogy jelenlétükkel, viselkedésükkel, gondolataikkal és tetteikkel ne zavarjanak meg vagy össze másokat. Ismerek ilyen embereket, angyalok lehetnek. Mi meg a pokol tüzén fogunk elégni, de valakinek ott is kell. Feltehetjük a kérdést, nem bízhatunk senkiben, de mégis hova jutna ez a világ, ha nem bíznánk egymásban, nem számítanánk egymásra és nem szeretnénk annyira egymást, hogy mondvacsinált hülyeségeken veszekedjünk egymással, mindösszesen azért, hogy azt érezzük, számítunk, számít a véleményünk, érezzük, hogy törődnek velünk. Hiszen valójában csak azokkal veszekszünk igazán, akiket szeretünk, akik érdekelnek vagy idegesítenek annyira, hogy foglalkozzunk vele. Tudom, veszekedős, hepciás, hörgő-morgó típus voltam én is, bár a múlt idő tökéletesen nem helytálló, csiszolom magam. Könnyű is lenne az élet, ha mindannyian angyalok lennénk, simogatnánk szárnyainkat és mosolyogva röppennénk virágról virágra szórva a tavasz illatot. Nem vagyunk angyalok, néha azt hisszük, de nem, nem vagyunk.

Gyerekek. Áldozat szerepben lenni szar, hiszen valahogy az ember döntéshelyzetbe kerül, s a helyzetében benne van, hogy egyszerűen nem dönthet jól! Bármelyik kezébe is harapna, az fájni fog, ha nem előbb, utóbb biztos.

Áldozat szerepben lenni annyira szar, hogy egy egyedül pálinkázós este után (konstatálva, hogy ettől még nem leszek alkoholista, egyszerűen csak meg kellett nekem is kóstolni családunk pálinkafőzdéjének produktumát…) papírt és tollat ragadva, rájöttem. Ez az én orvosságom, az írás. Teleírva 2 lapot vagy akár kibeszélve valakinek, képesek lehetünk zavaros helyzeteket is tökéletesen szemlélni kívülről. Nevetek, szánom magam, szánom azokat, akik kellemetlen helyzetbe hoztak és rám aggatták ezt a szerencsétlen áldozati jelmezt, fúj. S látom most már azt is, hogy a rosszat kár elmesélni is, hiszen a barátnőid soha nem érthetik meg, nem is tartozik rájuk, meg egyáltalán hogy jössz ahhoz, pláne a mai elfuserált világban, hogy még a saját terheiddel is teleaggasd azokat a szerencsétleneket. Beszéld meg azzal, akit érint és felejtsd is el az egészet. Minek is hurcolnád a sok hülye puttonyod a hátadon minden áldott nap! Mással éld meg a jót, a szépet, a gondtalant. Ez nem hazugság, ez kíméletesség.

Vége. Szélcsend van. Az oszlopok sérülten, de állnak, a kupac kisebb mint gondoltam. Köszi te békési folyékony jóbarát, bár épp büszke nem vagyok magamra.

Igazából, mind hülyék vagyunk, egyikőnk sem normális, miért is lenne? Ha szeretünk, hibát is elkövetünk, ha gondolkozunk, beleeshetünk a túlgondolás hibájába, ha élünk, bizony néha árokba huppanunk. Dobálhatjuk egymást a saját szarkupacunk összehordásából keletkező feszültség miatt, csak semmi értelme. Legfontosabb talán az, hogy sose bántsuk meg a másikat annyira, hogy életének, létezésének értelmén, tulajdonságainak valódi létezésén kelljen gondolkodnia. Nem vagyunk rossz emberek, csak elevenek! Hót magasról kell letojni az egész kavarást, kavarodást és félreértésgubancot, azzal kell foglalkozni, hogy itt vagyunk egymásnak. Majd együtt égünk, nevetve, jóban, rosszban. Mert kit érdekelnek holmi hajszálak, ha rendelkezünk a világ leghálásabb tulajdonságával: a megbocsájtással! Peace.

/by csehoorsi on October 1st, 2014

A tévében elhangzó hírek sokszor gyanúsíthatóak részrehajlással, azonban ahogy mi eltúlozhatunk bizonyos történést az életünkben, egy lelkiállapot vagy egy konkrét cél miatt, úgy mindez a tévének is megbocsájtható. Persze hogy, hiszen ami a varázsdobozban történik egyszerűen nem vehető komolyan. A világban túl sok részlet és nézőpont találkozik, túl sok minden történik egyszerre, amit egyszerűen lehetetlen követni, a tévé nem alkalmas arra, hogy ennyi tényt és véleményt felvonultasson. Mi annál inkább alkalmasak vagyunk a szelekcióra, viszont van, ami mellett nem lehet elmenni.

Nem tűnt fel, mennyi szemét van Szeged utcáin, egész addig, míg a mopsz bébim utcai porszívózása során fel nem hívta rá a figyelmem. Épp, hogy kiköpi (értsd: kitépem a szájából a szétfeszített állkapcsán keresztül, ujjaim épségének kockáztatásával) az egyik csikket, már jöhet a zsepi, a fólia, a zacskó, csokis papír. Kakit eddig még nem kellett kioperálnom, mindenesetre, arra a műtétre is felkészültem már lélekben. Sok-sok szutyok, melyek valahogy nem érték meg, hogy a megfelelő helyükre vándoroltassák őket: a SZEMÉTBE, ahova való! Csakhogy míg én megtaníthatom a kutyámat, hogy ne tegye, amit épp tenni akar, addig a szemét ugyanúgy ott marad, rontva az amúgy szemet gyönyörködtető zöld terek léleknyugtató képét, amire egy kiegyensúlyozott kutyatartó vágyna. Hever a földön a hulladék, s elsétál mellette a sok vakon közlekedő, érdektelen. Pont, mint én. Nem szedhetem fel az összes vackot, nézőpontom szerint egyedül a kutyám egészségével és melléktermékének eltakarításával vagyok hivatott foglalkozni. Csupán erre van kapacitásom, ha szájbiggyesztő e tény, ha nem.

Olvastam egy idézetet Marcus Aureliustól: „Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény és minden, amit látunk, nézőpont, nem valóság.” Ja wohl! Akitől jó ideje olvasni tervezek, barátném sokszoros ajánlására, Vavyan Fable, azaz Molnár Éva nagyon szimpin úgy véli: „Lám, az egész élet csupán nézőpont kérdése. A szomorú persze nem lesz ettől vidám, ám ha így nézem, talán később leszek totál neurotikus. Ily módon egy lelket már meg is mentettem, nemde?” A földön heverő szeméttől neurotikus csak tán nem leszek, amit Mása is észlelt, ezért egyre kevesebbet incselkedik. Ugyanis a kutyámmajom rájött, hogy milyen jó játék megmutatni szája tartalmát, majd elrohanni vele boldogan. Így kergetőzünk mi nap, mint nap. Bár most már van automata pórázam is.

Tegnap kaptam egy szakdolgozat terjedelmével vetekedő üzenetet (IMÁDTAM!) arról, hogyan fogja az illető eltölteni a napját amúgy orsisan. El is nevezte az ő Orsi-napjának. Leírta, mit hogyan fog csinálni és legfőképpen miért teszi, mindeközben utalva olyan tulajdonságaimra, elveimre, amit tisztel vagy irigyel, esetleg törekszik rá, hogy átvegye, bevezetve hétköznapjaiba. Mélyen megérintett!

Nagyképűség nélkül, úgy látszik, ha lelkeket nem is mentek, mindenképp gondolkozásra serkentenek az írásaim. Olyannyira, hogy gyakorta kapok vallomásokat lelki folyamatokról, helyzetek alakulásáról, szemléletváltások kezdeti szakaszairól, nehézségeiről, bele-bele szőve az írásaim bizonyos témáit: „Igazad volt abban, hogy…” Imádom, ha igazam van, de azt is tudom, ebben az esetben nem arról az igazságról van szó. Őszintén szólva, kizárólag a saját szórakoztatásomra írom a bejegyzéseket, szakértésnek híján vagyok, egyedül a saját életemhez értek, vagy tanulok érteni. Kifejezetten örülök annak, ha olvassátok, mivel számomra mindez azt jelenti, érdeklődtök a nézőpontom iránt, mely által vagy szimpatikus maradok, vagy eltávolodunk egymástól. Bumm. Ahogy nekem is van egy kicsi iránymutató kincsbarátnőm, jó érzés, ha valaki engem tart ilyennek. Szóval regényíró besztfrendem, imádlak, köszönöm a tükröt, amit tartasz!

Nem mindegy, hogyan fordulsz az élet dolgai felé, merről keresed a megoldást. Mondhatnánk, hogy azért nem lesz soha olyan világ, olyan elnök és országkormányzás, olyan főnökség, ami mindenkinek megfelel, hiszen mindenki mást keres, mindenkinek más a tetsző. (Bár a mostani Pápa elég jó fej szerintem!) Nem minden írásom tetszik, ahogy neked, úgy nekem sem, de kiírom, mert akkor épp erre vágyom, ez tesz szabaddá, tehermentessé. Többségében anélkül teszem ezt, hogy konkretizálnék. Vannak napok, mikor fáj valami, mikor épp valaki rosszat szólt, rosszat tett, úgy érzem ellenem, s a lelkiállapotom épp megengedi, hogy foglalkozzak vele. Az aznapi falam meggyengült, így áttört a világ zsarnoksága. Ezeket a történéseket próbálom feldolgozni a saját nézőpontomon keresztül, s úgy érzem, ez felszabadít, megelőzve jó pár konfliktust és hisztit, hiszen már csak akkor szólok, ha úgy érzem érdemes. A blogom nem tetszhet mindenkinek, valójában nem is jut túl messzire, mert egy aprócska porszem a világhálón, nekem viszont a kis szellemi otthonomat jelenti, egy naplót, melyről tudom, hogy ha őszbe forduló hajjal majd előveszem, jól fog esni, vagy csak röhögök egy jót fejfogva. Szinte mindegy. Mindenesetre egynek mindig fogok örülni: merem vállalni magam, az érzéseim, csupaszan, méghozzá nem más, saját magam előtt!

Blogot írok. Olvasva az 1984-et, óriási csoda, hogy megtehetem. Szabadság! Szeretem ezt a világot, annak ellenére is, hogy hétfő van. Bár visszagondolva reggel ültem volna még picit a félhomályban…

https://www.youtube.com/watch?v=xYc_MBjxAL8

See whatever you want to see!

/by csehoorsi on September 29th, 2014

Nem félek a betegségektől. Már nem. Ép testben, ép lélek. Abszolút. Azonban körbenézve nap, nap után, sajnos az ábra nehezen mutat összefüggést tudat és eszerinti cselekvés között.

Orvosról orvosra, gyógyszerről gyógyszerre. Ha egyáltalán eljutnak addig, hogy valaki felírja, hiszen a táppénz komoly árat követel, szépen csappantja a fizetést, a megvásárolni „kénytelen” bogyókról nem is beszélve. Így az oly kevés szabadságát is szegény magyar mivel tölti? Otthon van, kifekszi éves betegségeit. Ha ezt nyugaton mesélnénk, valószínűleg nem hinnék el. Az ember már nyugodtan beteg sem lehet.

A náthához való hozzáállásunk épp olyan, mint bármilyen betegséghez, lehet az szerzett vagy örökölt. Világvége hangulat. Persze, senki nem szereti a kizökkentett állapotot, fűszerezve rosszkedvvel, fájdalommal, tanácstalansággal. Két betegség-kategória van súlyosság tekintetében: sajnálod magad vagy sajnál más is. Mocskos kegyetlenül hangzik.

A Bortéren múlt héten volt szerencsém egy nagyon érdekes beszélgetés részese lenni. Azt élveztem benne a legjobban, hogy ő kimondta azt, ami a gondolataimban úszkál egy ideje. A történet, mely kapcsán beszélgetésbe elegyedtünk az örökbefogadás téma köré szerveződött. Adott egy pár, akik több éve próbálkoznak sikertelenül annak érdekében, hogy kisbabájuk lehessen, azonban ennyi idő távlatában sajnos eldőlni látszik: a pár meddő, a nőtag pedig – véleményem szerint – nem csupán fizikálisan, de mentálisan is meggyötörtté lett, hogy ne használjak ennél lesújtóbb kifejezést. Babájuk nem lehet, az örökbefogadástól elzárkóznak. “Ha saját nem lehet, nem kell semmilyen” – mondják. Nem bírálok, elemzek. Bár azért, meg is döbbenek, épp annyira, hogy a bal szemöldököm kissé feljebb csússzon.

A téma igen kényes, nem tudom, bele kell-e folynom mélyebben, pláne, hogy nem vagyok tapasztalt szakértője. Foglalkoztat, mert nőből vagyok. Foglalkoztat, bár rég tudom, mit tennék hasonló helyzetben.

16 éves koromban Édesanyám egy komoly műtéten esett át. Azóta bizsereg az öröklődő betegség gondolata, kezelési módjai, további lehetőségei kobakomban, melyet pár éve fel is tettem a megfelelő polcra. Vajon öröklődhet, vajon hamarabb öröklődik-e, vajon lehet majd saját kisbabám? Beoltassam magam? Sok kérdés, sok válasz, győzzön az ember válogatni, elhinni vagy kételkedni. A téma felnőtt módon való kezelését gyakorlom most is. Rendszeres szűrővizsgálat, félévente, mikor a nőgyógyászommal beszélgetek, átrágjuk, valamint tudom, hogy ha baj lenne, valljuk be, a legjobb helyen dolgozom a kezeléséhez. Ennél többet nem tehetek, az idegeskedéssel pedig csak a fejemre hozom a bajt: megbetegszik a lelkem, s tudni véljük, a legtöbb betegség előidézője a lélekgyengülés. A rendszeres szűrővizsgálat témaköre egyébként is nagyon divatos manapság, mindenhonnan a felelősségteljes viselkedés fontossága folyik. Bár azt nem hiszem, hogy emiatt többen mennek majd szűrésre.

A felfogásom bizonyos határokig Sors-alapú, a jelekből olvasok, nem erőszakolok meg szituációkat. Történik, fogadom, kezelem, de semmi esetre sem érezhetem azt, hogy engem szemelt ki a Jóisten a világ szenvedésének első számú hordozójául. Serdülőként sokat foglalkoztatott a halál gondolata is, de ahogy a betegségektől, tőle sem félek. Már nem. Visszatekintve az elmúlt évünkre, történt annyi szörnyű tragédia, hogy ne tegyem, elfogadjam. Csak tudatosítsam, kicsiny életünk e kicsiny világon bizony múlandó. Tragikus, de annál többet nem tehetünk, hogy konstatáljuk. Nem éri meg kísérteni a Sorsot. Vigyázzunk magunkra!

A téma, mely úszik a gondolataimmal, formálja magát. Vajon megéri határtalanul időt, energiát, pénzt, s két emberi testet és lelket feláldozni egy olyan ügyért, ami elsőre, másodjára, harmadjára magától nem akar megtörténni? Ha nem lehet saját, tényleg nem kell semmilyen? Mi történik akkor, ha a második baba megfogan, mert lenyugodtunk annyira, hogy hagyjuk megtörténni? Abban a szituációban gondolunk erre egyáltalán? Abban a szituban tudunk egyáltalán tiszta fejjel bármi előre mutatóra is gondolni?

A gyerekek olyan csodálatosak. Igazi csoda, mikor a kis csöppségen, cseperedése során szépen lassan felismerjük a jeleket, melyek magunkra emlékeztetnek. Csodának tartom azt is, ha egy kis születő, fejlődő lélek engem választ majd Anyukájául, lehet az az én vérem vagy bízhatja rám más úton az Ég.

Van egy Tesóm, Hugicám. Ha egymás mellé állítanak minket, senki nem mondja meg, hogy testvérek vagyunk, de abban a pillanatban, mikor megszólal, megmozdul, esetleg láttatja kedves kis katonás természetét, ami pont olyan, mint a nővéréé, no akkor minden kiderül. Nem szeretném kevésbé, ha nem édestestvérem lenne, egy család vagyunk, egymáshoz tartozunk. Ez nem a vérről szól, nem a közös szülőkről, csak az emberről, aki felnőtt mellettem. Egyformák vagyunk, ezáltal jobban tudunk empatizálni, no meg veszekedni is. Mindig csak az ember a lényeg. Lehet, hogy egy válás során elsodródott embert jobban tudnak majd pótolni és lehet, hogy egy felnőtt fejjel megörökölt Mostohatesó életünk hátralévő részében lesz aktív szereplő. Ahonnan elvesznek a Fentiek, pótolják máshol. Tudom, tapasztalom.

Percig sem tagadom, elfogadni, hogy örökbefogadás útján váljunk Anyává és Apává, bizony nem lehet könnyű feladat. Olvasataim szerint létezik az örökbefogadást előkészítő tanfolyam is, mely egyáltalán nem támogatja a hozzáállást, miszerint töprengjünk eljövendő gyermekünk génjein, majdani ragaszkodásán, vérmérsékletén, ha soha még csak meg sem öleltük! Esélyt kell adnunk magunknak és neki! A világ második csodája, ahogyan várandóssá lesz egy meddő pár.

Itt már csak az a kérdés, hogy görcsös ragaszkodással, a világunk „normális” működéséért tett eszeveszett kaparással, megéri-e kockára tenni az egészségünket, az életünket? Ezt a kérdést pedig létezésünk minden területére ráhúzhatjuk, ha akarjuk. Ha e postot vizsgáljuk: lehet-e hosszútávon boldog egy pár ilyen gátakkal kövezve közös életük sokszor rögös útját, családdá formálódásukat? Van-e értelme együtt maradni, ha nem egyként gondolkozunk erről?  Abban biztos vagyok, ha olyan férfit találtál, akinek elsősorban Te vagy a fontos, s másodsorban az egója és tulajdonságainak továbbörökítése, jó helyen vagy egy életen át! Gondolatokkal barátkozni lehet és kell is, közösen.

Ha stop táblákkal vesszük körbe magunkat, előbb vagy utóbb nem lesz merre fordulnunk és csak forgolódunk egy helyben. Bátorság, kitartás és hit!

Ha így nem lehet, majd lesz máshogy!

/by csehoorsi on September 22nd, 2014

“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.” E pár sor Meryl Streep, amerikai színésznő hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavaival.

A szöveg szuper. Meryl Streepről pedig régóta azt gondolom, csodálatos nő lehet. No és hol vagyok én ebben a pár sorban?! Kullogok valahol a sor közepén a káosztól már távol, de a megoldáshoz mégsem túl közel.

A munka világának újonca vagyok a hátam mögötti 4 évvel – s most nem az egyetem melletti tüsténkedésről, hanem a hétköznapi 8 órás rutinról beszélek. Mikor hektikusabb időbeosztás szerint éltem, több új emberrel találkoztam mindennapi tevékenységek, órák látogatása, sörözések, bulik rendszeressége lévén. Fiatalabbként, több energiával, nyitottsággal (mindenre és mindenkire), elfogadással, szemlesütésekkel, másra koncentrálva, nem tűnik fel a lényeg. Meryl Streep érett nőként tökéletesen látja a lényeget. Azt a lényeget, amit elméletben látok, de gyakorlatban, jelenleg pisis kis zöldfülű vagyok.

Ha kizárod, ami idegesít, nem hagyod, hogy feszülésig pattanjon benned valami, ami régóta az idegeidre megy, egész egyszerűen nincs konfliktus. Hát ez tök egyszerű. (Aha.) Viszont már látom a lépcsőfokokat is, de nincs kedvem leírni, haha. Vérmérséklet kérdése, aztán vagy őt építed le vagy magadat mellőle. Igaz ez barátságra, párkapcsolatra. Van, amit érdemes elfogadni és van, amit már nagyfokú hülyeség, mert csak időfecsérlés. Elég komplex a dolog, de legfőképpen mindenki magánügye, hogyan kezeli, hála istennek.

„Nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.” Ez a gondolat óriási, életeket, lelkeket menthet!

Mintha az embernek fiatalként még lenne szíve mindenhez, mindenkihez, mert nem látja tisztán, kinek hol is van helye az életében, ha van egyáltalán. Igazából egy nagyobb veszekedésig nem is agyaltunk rajta, kell-e ez vagy az a feleslegesség nekünk. Fiatalként segélyszervezet vagyunk, telefonos pszichoterapeuta, azonnal ugrasztható őrangyal. Mert kell, hogy sokan számítsanak rád, mert akkor érzed, hogy fontos vagy, fontos az életed, fontos a léted a másiknak, mindenkinek. Aztán valahogy minden megváltozik. Fontos leszel annyira magadnak, hogy megvizsgáld, mikor mit csinálsz szívesen.

Meryl Streep csodálatos nő lehet, kimondja, amit mindenkinek tisztán kellene látnia. Milyen szép is lenne, ha csak azok az emberek állnának igazán szóba egymással, akik őszintén érdeklődnek, szeretetet táplálnak és jót akarnak. Mindenki más helyett, magunkkal foglalkoznánk és az a rövid/hosszú kommunikáció is, ami lezajlana köztünk a húzós időbeosztásunk mellett, nem az áskálódásról szólna, hanem az őszinte érdeklődésről, az építő kommunikációról, a mosolyról és a bátorításról, a jó szóról, mely a másik életére vonatkozik. Gyönyörű utópia.

De hát főzzünk azzal, amink van.

Életünkben viszonylag könnyen rendet tehetünk, ha az említett hitvallást követjük, már ha magunkénak érezzük. Hagyjuk az embereket maguktól helyezkedni és hagyjuk magunkat dönteni egy kis önfigyeléssel, a viszonyok vizsgálatával, érzelmeinket pedig vegyük komolyan. Írtam már korábban: csak azt tegyük, ami jól esik, minden mást mondjuk le, vagy meg se szervezzük, nem kell!

Csakhogy…

Elszomorít a politika, elszomorít az igazságszolgáltatás és emberi életek tiszteletének hiánya. Igen, elszomorít a Rezesova-ügy, a stadionépítés és az, hogy az egészségügyet közelről láthatom leépülni. Szomorú vagyok, ha az emberek idióta módon öntögetik magukat vödör vízzel a semmiért, amit aztán nézhetek azon a rohadt közösségi oldalon és szomorú vagyok, ha az éhező, szomjazó gyerekekre gondolok. Szomorú vagyok, ha családon belül nem világosak bizonyos szerepek és még szomorúbb, ha ezt el sem lehet magyarázni, hogyan működne mindez egy egészséges világban. Néha, mondjuk úgy 4 évente szomorúan tekintek azokra a képes újságokra, melyek politikusok jobbnál jobb képességeire hívják fel a figyelmet. Olyat raknak a postaládámba a pénzemből szerkesztve, nyomtatva, ami engem egyébként hótra nem érdekel. Kérdezem, miért? Viszont nem muszáj szomorúnak lennem! Nem muszáj háborognom, ha nem úgy működik a világ, ahogy azt a kis kobakomban gondolom. Sőt, már egyre kevésbé érint meg bármi. Bármi, amit nem érzek a saját bőrömön. Mert nincs türelmem a politikához, nincs az igazságtalansághoz. Persze, mindenki elképzeli magában, hogy mit tenne, ha az ő családja ült volna abban a kocsiban és ez a szlovák őt károsítja meg. Elképzeltem én is, amire gondolni sem akarok többé, mert a haragom és bosszúvágyam óriási lenne.

Ekkor pedig rádöbbentem, hogy miért van annyi dühös és csalódott ember ebben a világban… Mert nem érezzük a felelősségünket! Ahogy a szlovák, úgy a bíró, ahogy a szomszéd cigány, mikor arrébb lök az utcán, minden előzmény nélkül, mondván az az övé. Nem érezzük a felelősségünket a világban. Lehet az az ökológiai lábnyomom vagy csak egy rosszul elhangzott mondat egy esti telefonbeszélgetés során.

Egyedül a kutyám látja a lényeget. Eszik, mikor ehet, sétál, mikor mehet, alszik, mikor éjszaka van és szereti azt, aki viszont szereti. Más meg nem is érdekli. Nem lihegi túl a dolgokat, s az, hogy a jelenben él, jó hatással van rám is.

Ennyi lenne? Hol a dráma?

Szuper az idézet, tökéletes iránymutatást ad nekem. Se konfliktus, se túlzás, bár a cinizmust kifejezetten szeretem, de talán nem ártalmas dolog, azt is levetkőzni… A gazsulálás szót nem nagyon értettem, ismertem, hízelgést, kedveskedést jelent, tudtátok? Nem kell időt pocsékolni ezekre sem, ha nem szívből jön, ahogy a megfelelésre sem, kizárólag magam miatt. Egyébként a konfliktusról, vita formában továbbra is tartom, hogy frissítően hat, előre vagy hátra mozdít egy kapcsolatot, viszont nyilvánvaló, hogy kultúrája van, ami néha engem igen messziről elkerül. Tudom. Arrogáns vagyok? Bizony. De már értem, miért. Fogy a türelmem.

Az egyik kedves barátnőm múlt héten egy szép történetet a következőképpen zárt le: „Ugyan Orsi, hiszen Téged mindenki szeret.” Azóta rágcsálom a mondatot, de mindig oda lyukadok ki, hogy ez korántsincs így. Bőven kivívtam az unszimpátiát. De kit érdekel? Már nem vagyunk kapcsolatban vagy nem leszünk a jövőben. Tök mindegy! Inkább vettünk taebo bérletet a Böndörkompjúterrel’ annak érdekében, hogy csírájában is elfojtsuk az incifinci, nem kívánt gondolatokat, ha szabadidőnkben véletlenül a szemünk elé szöknének. Hátha több türelmet ad a napi, kivédhetetlen hülyeségek ellen, na meg egymáshoz…

/by csehoorsi on September 18th, 2014

Apropó, ma megkérdezte egy hozzám közel álló kedves emberke, miről is írok. Sebesen ment a válasz, “a nyugalomról”, erre felnevetett és ezekkel a szavakkal hagyott ott: “Azt te nem ismered!” Nos, ez valóban így volt!

Egy élőlény befogadása után nevelése, tanítása erőteljesen hektikus. Másenka, a mopszunk sem mindig szeretné azt csinálni, amit én szeretnék. Valójában magasról tojik rá az esetek 70 %-ában, hogy mit szeretnék én. Megnyal vagy megharap, ha ahhoz van kedve. Felugrik a kanapéra húzva magával gyakorlatilag alvóhelyének teljes berendezését és simán melléd kúszik hajnal háromkor, mikor legédesebb álmaid aludnád, csak azért, hogy érezze, ott vagy majd örömének jeléül jól belehorkol a füledbe. Mikor tanítom, tanulok én is. Tanulom, hogyan ne boruljak ki, ha sokadjára akarja felszedni a padlót a konyhában, vagy ha akkor is sétálna, mikor egy alkoholmámorosabb este után nem akaródzik felkelni olyan könnyen. Tökre nem érdekli, épp mi a nyomorom. Mikor viszont nyammogva elmagyarázza, hogy vedd fel, mert szeretne a mellkasodon pihenni, valahogy elfeledteti a rosszaságait. Egy pillanatra elbizonytalanodom: lehet tényleg nem a sátán lakja ezt a kutyát? Mindenesetre isteni szerencse, hogy a beteges tisztaságmániámat sokkal korábban levetkőztem.

A nyugalom engem ebben az élethelyzetben talált meg.

Szerencsés ember vagyok. Mindenben. Apu épp a napokban vetetett velem egy szelvényt és ösztönzött, lottózzak rendszeresen, mert ha én nem nyerek, akkor senki. Nincs munkahelyi stressz, amire hivatkoznak sokan, hogy ezért feszültek. Egészséges vagyok, mint a makk, a szeretteim is makkok. A világot sem látom menthetetlenül pocsék helynek. Nem aggaszt jobban a politika, mint másokat, nincs baj az Anyósommal, az időjárást is ritkán szidom, a szomszédaim is csak olyanok, mint bárki másé. Ja és nem izgat egy cseppet sem a „mások jobban élnek” dolog. Annyim van, amennyi kell, hogy legyen. Egy petákkal sem kéne több. Nincs túlmunkám, nem aggaszt a női szerepfelfogás, vagy a belső órám ketyegése. Egyszóval nincs gáz! Minden komfortos, a párkapcsolat, a barátok. Az életem fasza, akkor minek nyugtalankodjak?

Azt mondják, mindenki hisz valamiben, ha vallásos, ha nem. Ez sokban meghatározza a közhangulatot. Hiszek én is. Olvastam egy kutatást, amiben kimutatták, hogy a vallásukat rendszeresen gyakorló emberek nem csak lelkileg, de testileg is védettebbek. Ez így volt leírva, ami érdekes, mert a vallásom szerint ez egy és ugyanaz. A lényeg változatlan: együttműködőbbek, munkaképességük, életminőségük, társas támogatottságuk, küzdőképességük jobb!

Egy depressziós állapot, nem csupán saját magunknak megterhelő, hanem környezetünknek is. Akadályozza a munkaképességünket, családi és társas kapcsolatainkat, kikapcsolódásunkat. Ha feszültek vagyunk, az energiaáramlás akadályba ütközik, ezáltal nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. A felnövekvő Y generáció azonban szinte teljesen védettnek minősíthető ettől. Azt mondják, jobban viselik a bizonytalant, jobban reagálnak a váratlan helyzetekre, hiszen kiszámíthatatlanabb helyzetben válnak felnőtté. A politikai élet, a válások által családok széthullása, munkahelyek elvesztése, csalódások. Bizonytalanabbak a társadalmi fogódzók. Az értékek ma már viszonylagosak. De akkor mi hajtja őket előre?

A szüleink, nagyszüleink hagyományos eszközei, mint a tervszerű problémamegoldás és a célorientált cselekvés a nehezebb, váratlanabb élethelyzettel való megküzdésben használhatatlannak bizonyulnak. Szóval marad az egyezkedés, alkalmazkodás, a pozitív oldal keresése. A maiak rugalmasabbak, mint az idősebbek voltak hasonló életkorban. Anyuék lakást kaptak 20 évesen, ingyen és bérmentve. Nos, én nem kaptam, nem is nagyon fogok, hacsak nem jön be ez a szelvény szombaton. Kaptam helyette kihívás okozta örömöt: megküzdhetek érte. Summa summarum váratlan helyzetek sok esetben nem is olyan váratlanok. Van, amire egész életünkben készülünk, csak nem tudunk róla.

Társadalomtudósok szerint egy boldog társadalom építése érdekében nem a gazdasági fejlődést kell szorgalmazni, hanem javítani kell az élethelyzeten, az általános jóléten. A túlfogyasztás több munkát igényel, ami nem újdonság. Tüntetőlegesen a mi otthonunk berendezései jó úton haladnak afelé, hogy csak azt birtokoljuk, amire feltétlenül szükségünk van. A dolog nem tökéletes, a tökéletes közeli állapotot akkora datálnám, mikor a saját lakásom nappalijában kanapé lesz és könyvespolc. A hálómban ágy és komód, az étkezőmben pedig asztal 6 székkel. Slussz. Ja, megölhetetlen szörvájvör virágokat azért venni fogok, kikerülvén a nyugtalankodást a virággondozási hiányosságaim miatt.

Ez a letisztultság a léleknek is kell. Letisztult világkép, csend, rend, fegyelem. Na persze, de ki az, akinek ez összejön?

A mai világ betegsége a pénz, azon belül is: „szeretünk többet mutatni, mint amink van”. Az irigység pedig gyönyörű szorongást idéz elő. Hopp, kész is a sok lelkibeteg, aki soha nem tud annyit dolgozni, hogy ezt vagy azt elérje, mert Ő olyan életet akar, mint amit a másikéból lát. Jön a marcangolás, a múlton kesergés, féltés: aztán meg mondják a magyarra, hogy milyen savanyújóska. Szaporán jönnek is a válaszok: igen, mert ez a baj, meg az, ő a hibás, meg ő. Őszintén. Érdekel ez valakit? Kit nyugtatott meg a hibáztatás? A felelősség letolása saját magunkról? Hosszútávon szerintem senkit.

Sok tulajdonságot öröklünk, de az életmódunkat és felfogásunkat tudjuk befolyásolni. Elsősorban tanuljunk meg relaxálni, szemlélődni, pihenni, kilépni egy kicsit magunkból, elemezni. Mélázzunk el az eredményeinken és ne adjunk a látszatra. Nincs olyan, hogy valaki rossz sorsot örökölt. Maximum a valószínűséget örökölhette a megismétlődésre. Legyen szemünk, hogy észrevegyük a jót, ne értékeljük túl a hatalmat és a pénzt. A boldogság nem csak külső tényezők függvénye, szépség, vagyon, karrier. Szépen lassan remélhetőleg úgyis rájön mindenki, hogy nem ezek a fontos dolgok az életben. Ha nyugalommal látunk neki az előttünk álló életnek, akkor kezelhetetlen meglepetés nem fog érni soha. A vallásom a tudati folyamatok gyakorlása. Eddig egész jól bevált. Test-lélek egy. A gondolataimmal teremtem világomat. Elcsendesítés pipa! Mása is segít, ki gondolná, hogy a hajnali séta az üres utcákon vagy este nagy fűben rohangászni és agyondögönyözni óriás méretű labradorokat és vizslákat ilyen nyugibogyó is lehet. Sétálni, nézelődni, beszélgetni. Közben pedig pénzt sem költesz és még a tévéd is kikapcsolt állapotában pihen. Egyszerűen vagy boldog.

Megtanultuk némileg kibővült új életünkben, hogy egy mopszra nem lehet hatni ordibálással. Így ilyesmi nem tolja egekbe a pulzusunkat. Felesleges kiabálni, ártatlan szemekkel néz rád, kicsit megrökönyödve, kicsit csalódottan, majd folytatja, amit addig. A „nem szabad” vezényszót ismeri, de nem érdekli. Hasonlóan van az „ül”, a „marad” és „gyere” parancsszavakkal. A többivel még nem mertünk kísérletezni. Már azt is tudjuk, a kaja szent ügy. Imád enni, s mint egy porszívó járja körbe a konyhát. Tapasztalataink szerint két időpont van, mikor nem kér kaját: alváskor és mikor éppen eszik. Nem az önmegtartóztatásról híres és némi komolyabb megterhelés után úgy lélegzik, mintha vastüdőt használna. Ha pedig készülődünk elmenni otthonról, akkor képes olyan szörnyen elesett pózt felvenni, mintha épp éhen veszéshez készülődne. Szóval így vagyok én és a kis életem, egy nem épp nyugodt sátánfajzattal, aki a türelmem fejlesztésében a legnagyobb segítőim közé lépett elő. Egyébként tudtad, hogy a nyugodt ember százszor veszélyesebb, mint az izgága?

/by csehoorsi on August 29th, 2014

Nos.

Én én vagyok, ez kétségtelen és állandó. Misz Makacsság, Céltudatosság és Stratégiána. Álmodó, tervező és megvalósító. Egy hárpia, szerethető kiadásban. (Vagy ez vitatható?) Szóval a helyzet úgy hozta, amit még csak véletlenül sem én alakítottam a saját elképzelésem szerint (…), hogy megérkezett kicsiny szívem újabb ostromlója, a Mr. vetély-, no meg néha cinkostársa.

Közerkölcssértés nélküli, alvótárs helyettesítő projektem péntek óta tart, mikor is beköltözött életembe és szívembe egy alig 1 kilós prüszkölő, vakarózó, szörcsögő, bandzsi tünemény.

Szóval múló szeszélyek, fejcsóváló emberek, okos véleménykifejtők és jóakarók ide vagy oda. Jelentem: Belevágtunk!

Most már világunk Mása körül is forog, amit mi is ugyanúgy tanulunk, ahogy Ő.

A „Jaj, mi lesz, ha Szemi nem szereti majd?” kérdésre a válaszkeresés folyamatban, hiszen a szombati debütálásunk nem aratott osztatlan sikert. Míg Anyukám mellkason pihegő módszerrel rötyögött a szuszogó, sípoló hangocskáján, addig Tesóm hamarabb elkérve magát a munkahelyéről, pár órán keresztül pörgette tengelye körül a kicsikét. Szemi meg… Fej elfordítva duzzogott. Az új kör szombaton várható.

A szobatisztaság még pici utópiát sejtet, de a pórázon sétálás már a szuperprodukcióink közé tartozik. Nagyot tudunk csattanni az extra méretű tócsákban. Imádjuk a mosógépet nézni forgás közben és óriásit tudunk aludni a gazdiék testrészein. Főleg hátracsapott lábakkal. Keresztapánktól szépséges mózeskosarat kaptunk, mely pihe-puha ágyikónk lett, elismert tenyésztőinktől szép kis bilétás nyakörvet, Aputól engedélyt a nagylábujj gyilkos harapására, ja és sok-sok puszit, a szomszéd nénitől meg millió kedves szót zsebeltünk be. Egy óriási snauzer-puli keveréktől védelmet és felvezető kört, egy 6 éves kisfiútól lekicsinylő szavakat a szemeink számára természetellenes állásra vonatkozóan. A főnököm szerint k*rva ronda, szerintem meg a világ legédesebbje. Nem kisebbek, az utca sztárjai vagyunk kérem.

Kiskorom óta foglalkoztat az élet értelme. Minden életszakaszomban más és más okosságra sikerült ráébrednem, melyek között egyetlen párhuzamot tudtam vonni. Elvontan hangozhat, de szerintem az élet értelme a saját életterünk folyamatos tágítása. Banális. Ahogy a téma is annak tűnhet, amivel a mai bejegyzésben fogok foglalkozni, mégis annyira leköt, hogy muszáj megosztanom veletek.

Személyiségemből fakad a folyamatos változás keresése, kutatása a bizonyos már-már alapérvényű állandóságok mellett. Valahogy nálam az egyetlen állandóság maga a változás. Ez pedig máshogy nem megy, csak ha tágítom a tágíthatót. Már pedig ezen a világon szerencsére nem sok olyan dolog van, amit ne lehetne szélesebbre tárni, jobban megismerni, belőle nagyobbat kanalazni, jobban belemerülni, kiszínezni, fodrozni. A tértágítás a kis 38 négyzetméteren nem sok lehetőséget rejthet – gondolnád -, de ezt cáfolnám. Orsi vagyok, tágítom. Állandóan megújuló projektem a „hogyan hozzak ki többet” téma köré szövődik. Mindenhol, mindenkor, kivétel, ha épp alszom. Több mint egy éve élünk imádLakunkban, ami bőven elég idő ahhoz, hogy hónapról-hónapra megőrüljek és kapkodjak levegőért, no meg a változásért.

Ez az állandóan megújuló „hogyan” kérdés tart mozgásban. Ez tart életben. Nyilván egyik nagytudású, önjelölt filozófus, életszakértő sem mondaná másképp. Nyilván. Egy blogindításhoz is önbizalom kell, ha pedig magamról van szó és arról, hogy mit akarok elérni, akkor nálam az megvan. Szóval pont, ez az én hogyanom és kész. Az életem értelme valóban nem a „mit” kérdés köré csoportosul. Azon már túl vagyok. A „mit” kérdésre válaszolni egy szempillantás, de a „hogyan”, az valahogy az izgalom maga! Már csak egy kérdés maradt.

Mindezt a fene nagy tudatosságot hogyan tudják elviselni a körülöttem lévő emberek?! Költői, ha élnél a válaszadás jogával…

Most, hogy senki nem érti, miről is zagyválok és amúgy tökre semmi értelme, mert valójában senkit nem érdekel az én életem értelme, inkább egyszerűbb vizekre evezek. A jelenlegi hogyanom:

Gangfelújítás és dekor! Éljen! Taps.

Egyelőre kertes ház és még mindig kutyamentes az életünk. Hiba. Viszont vagyunk olyan szerencsések, hogy gangunk és erkélyünk is van, nem is értem hogyan nem láttam ezt eddig?! Most jött el a mi triónk ideje! Időm és energiám a tiétek. A lakótársam? Nem fogja a fejét, már nem. Örül? Nem tudom. Talán. Tudjuk, egy unatkozó nőnél nincs rosszabb! Tény! Szóval ilyen alapon, szerintem mégis örül. Otthonos, kényelmes berendezés, hívogató, kellemes környezet. Egy hely, ahol megpihenhetünk, beszélgethetünk, olvashatunk és még friss levegőn is vagyunk. Csak kihúzzuk így addig, míg nem lesz ház meg kutya. De inkább kutya. Meg Mi. Na jó meg ház. De főleg kert.

Az interneten található inspirációnak se szeri, se száma. Ezért ez a bejegyzés képtelen módon majdnem képtelenül maradt. Végül nem, hiszen kiválasztottam egy-két olyat, ami leginkább hasonlít az elképzeléseinkhez. Ember legyen a talpán, aki a rengeteg ötlet között megtalálja a sajátját. Bár ettől nem félek, Mi tudjuk, mit akarunk. Vagy ha Mi nem is, én igen! Haha! No jól van, a Mr. is, de nem az lesz úgysem… Női dolog, majd beletörődik. Sosem voltam annak a híve, hogy mindent azonnal kell megvalósítani. Ha megvennénk életünk első, közös lakását, biztos vagyok benne, hogy először a legszükségesebbeket vásárolnánk meg, majd ahogy telik az idő, s még jobban körvonalazódik kicsiny életünk kicsiny célja, kicsiny terveink kicsiny esztétikuma, utazgatásaink során beszerezhetnénk a még szükséges darabokat. Előre izgulok! Nyilván, a fent leírtak alapján igen nagy rajtam a felelősség…

Környezetünk még tágítható elemeit a lakás részévé tenni szerintem szuper! Mindamellett, hogy fokozza a köteléket az otthonod és saját magad között. Hazajárni legyen jó, legyen öröm, amihez egy ilyen skandináv stílusú erkély tökéletesen hozzájárulhat. Az északi országokban egy kis balkon dekorálása hozzátartozik a modern és kényelmes lakásdizájnoláshoz. Egyszerűen beviszik a természetet a lakásba. Egy kis kreativitás és kész is a zöld oázis, ahol kávézni, teázni, esetleg reggelizni, vacsorázni lehet és kell is! Este egy pohár bor, gyertyafény mellett. Túlcsorduló romantika. Szerencsémre a vintage még mindig reneszánszát éli. Kinézet és kényelem. Szóval épp párna- és szőnyeggyűjtési akciót tartok! Ha olvasol és van használaton kívüli darabod, nem baj, ha szakadt, vagy csúnya, gondolhatnál rám!

A különböző feng shui irányzatok is foglalkoznak az erkély-kérdéssel. A bágua plusz területnek számítja, a forma iskola azt figyeli, rend van-e rajta, nem pusztulnak-e a növények, milyen a hangulata. Nem izgat különösebben a feng shui, hacsak nem annyira, hogy tetszik irányzat szinten az összhang keresése, megvalósítása ember és természet között. A hagyományos feng shui célja a legmegfelelőbb lakhely meghatározása a sikeres és boldog élethez, a környező táj és terepformák elemzésével. Ez az, amit magaménak érzek, ezt beveszem, tovább egyelőre nem tágítottam. Azonban ezek az észrevételek a felújító kampányom esetében érdekesek lesznek. Ahogy az is érdekes volt, mikor rájöttem, a méret igenis fontos, méghozzá pénztárca szempontból. Minél kisebb, annál kevésbé költséges. Mindenből kisebb, kevesebb, takarosabb kell.

Egy megfelelő hosszúság pad vagy egy asztal két székkel, néhány növényke és voilá, kicsiny városi kertünk előállt. A sok növény mindig is gyönyörködtette a szemem-lelkem, így ha zsúfolt is lesz, nem bánom. Gyors növénygyilkos hajlamom miatt azonban mindez úgysem tart soká, így nem is ringatom magam vágyálmokba személyiségem változása, növénygondozási ügyességem fejlődése kapcsán. A karácsonyi égősorokkal és gyertyákkal is nagy terveim vannak, ha már mi nem az a hely vagyunk, ahol a napvilág 24 órát mutogatja magát. Sebaj, kedvelem a holdfényt is. Ha pedig féltem a díszesebb gyertyákat, amit mondjuk, nem hiszek, hiszen csak élettelen tárgyak, tök jó ötleteket találni neten nagy befőttes üvegekről és egyszerű gyertyákról. A fejemben már kész is a kis otthonos zug, melynek alapköve, a bútor, remélem a héten megmutatja magát. Fontos, hogy bármit is helyeznék el a gangon, jól viselje az idő viszontagságait, lehet az maga a fa vagy lakástextil. Eső, nap, szél… kedves jóbogarak.

Azt mondják, hogy a világos árnyalatok optikailag növelik a teret. Nálunk valahogy önkéntelen vonzódás alakult ki a barna, a fűzöld és a fehér árnyalataihoz, amibe természetesen bele fog szólni az orsis hússzínimádat is. Mert miért ne? Ha nem marad hely, a korlát még mindig dekorálható, egy strapabíró vászonnal tökéletesen ki is iktatható, láthatatlanná tehető a kis birodalom az idegen tekintetek elől is.

A saját készítésű bútorok mindig is a gyengéim voltak, így a Mr. időbeosztásával szoros összhangban csiszolunk, majd festünk. Egyelőre a saját készítés itt ki is merül, de majd ebben is tértágulunk. Újabb akció hahó, zöldségesládák esetleg, valaki? Akárki! Senki? Tudnotok kell, de persze tuti tudjátok, a kerti bútorok arckaparó hatásúan drágák. Egy régi bútor, újrahasznosítva viszont még a saját stílust is magán hordozhatja, ami számomra hívogatóbb, mint új társai.

Szóval, van egy gangom, tehát van egy minikertem, egy minikávézóm, teázóm, társalgóm, pihenő övezetem, meditációs terem, se nem kint, se nem bent. Ide velük, mindet akarom a maga komfortjával, derűjével és élményeivel. Ehhez viszont az őt megillető berendezésre van szükség. Jelenleg lomtár. Kiábrándító, jött is gyorsan a „hogyan” kérdés. Bízom abban, hogy a gondoskodás, az idő és a pénz, amit a kialakítására szánunk majd, megtérül. Töltekező hellyé avanzsálódik, hiszen egyedi lesz, ami az egészben a pláne.

Amivel időt lehet tölteni és számomra hasznos, mert közben boldog vagyok: ezt jelenti a „hogyanom”. A boldogság meg maga az élet, máshogy nincs is értelme. Miért ne gondolkodnék hát el rajta „hogyan hozhatnék ki többet”? Hogyan hozhatnék ki többet az életünkből… Újat a nap alatt.

/by csehoorsi on June 24th, 2014

A kutyatartás trendje ma már úgy hódít a városi társasháznegyedek köztes háromszögmászókás terein és 50 négyzetméterein, mint a hatalmas kertes házak frissen vágott gyönyörű gyepén. Kár lenne vitára bocsájtani, hogy az említett két lehetőség közül ebünk melyiket élvezné jobban, ha választhatna. Nos, sokkal többen szeretik a kutyákat, mint ahányan kertes házban élnek. Volt szerencsém megtapasztalni több ízben, azaz több méretben, fajtában és színben, nemben előnyeit és hátrányait, méghozzá azért valamivel több, mint 50 négyzetméteren.

A kényelem fontos az életemben, szeretem, mindenben, mint mindenki, törekszem is rá. Kényelmes a bicikliülésem, amin minden reggel dolgozni suhanok a konvojommal, kényelmes a filmezős kanapém, a sok párnával, kényelmes szememnek az esti derengő fényáradat a szobákban, kényelmes a konyhám berendezése a minden vacsoraidő alkalmával kialakított harmóniához, a párnám is, amin éjszaka újabban óriásikat alszom és a rend, tisztaság, amit fenntartok és élvezek. Munkahelyem közelsége a kényelem újabb fejezete, a munkaidőm lejárta után pedig még kényelmesebben el tudom tölteni a délutánomat a kedvenc barátnőimmel a kedvenc helyeimen, ebben az igen kényelmesen kialakított kisvárosban. Szépséges zöld övezet közelében lakom a belvárosban, ahonnan még kényelmesebben közelíthető meg az Anyukám minden szombaton. Az időbeosztásom, bár sokaknak kissé hektikus, nekem mégis a legkényelmesebb a világon, mert valahogy mindig van időm mindenre. Kényelem. A bennem lévő harmónia ennek köszönhető. Kivétel azt a pár hiszti napot, ami minden lánynak jár egy hónapban.

Kényelmesen így vagyok önmagam. Kényelmemben pedig rájöttem, „jó dolgába azt se tudja, mit csináljon” alapon, bizony, sok pislogó kisgyerekhez hasonlóan, kutyára vágyom.

Kérdésem már csak az lenne, belefér-e ebbe a hihetetlen komfortba egy nyáladzó-horkoló-vakkantó-öntörvényű kis szőrkupac? Van-e annyira jó érzékem továbbra is az időm beosztásához, hogy minden nap minimum kétszer kényelmesen kimozgassam az egész nap alvó, szomorú szemű cukorbogaramat. Belefér-e mindez az alig 40 négyzetméteren zajló kényelmes kis életembe? Tudom-e kezelni a lakótársam igen erőteljes vihogó hangján többszörösen elismételt szavakat: megmondtam, hogy ez lesz… Vajon felnőttem annyira, hogy vállaljam egy kis élet sorsának rendezését és végtelen szeretetemmel való támogatását? A kényelmetlenebb napokon a felelősség át nem helyezését arra a szerencsétlenre, aki kénytelen-kelletlen osztozni egy másik hímmel rajtam. Képes leszek a napi ötszöri sétát bevállalni a szobatisztaság eléréséig?

A több ízű megtapasztalás során rájöttem, nincs állattartás konfliktus nélkül. Ha nem a Húgommal vitázunk azon, épp ki legyen az aznapi áldozati sétáltató, akkor a szőrkupaccal osztom meg napi feszültségem, mikor hazaérve szétrágott szemétdarabok és kiborított kuka vár. Bár, ez még mindig a jobbik eset, hiszen kevesebb szellőztetéssel jár. Mindkét esetben a hazaérő Anya és Apa rosszalló megjegyzéseit és bűnbánatát kell hallgatni arról, milyen nagy hiba is volt idehozni egy kutyát, mert nem érdemeljük meg. Egy zacskó Negró eltüntetése, egy egészmogyorós Milka elfogyasztása, – ami addig szent és sérthetetlen volt – a szaloncukor kibontásának tökéletesre fejlesztése pedig mindösszesen már csak kínos kacajok kiszűrődését eredményezik belőlünk.

Tudjuk, annyi minden felhozható ellene. Tudjuk. No de mégis. Nincs annál nagyobb boldogság, mikor egy nehéz munkanap után belépve a lakásba, átlépve az aznapi kópéságán, örömmel üdvözöl valaki, aki szíve minden szeretetével 8 órája csak téged várt. Eszemben nincs a párkapcsolatokat általánosságban leminősíteni, félreértés ne essék, de helyzetemben gyakorta tátong ürességtől a 40 négyzetméter. Egy ilyen alvótárs csere pedig, ha nem is minőségi, mindenképp megnyugtató, ja és persze közerkölcs megsértése nélkül is bőven megengedett. Olvasataim szerint pedig szeretettel, odafigyeléssel és törődéssel teljessé tehető a városi kutyák élete is.

Kérdések sora felmerül a kutyus átlagéletkorától a gyerekvállaláson keresztül egy esetleges költözésig, munkahely változásig. Az anyagiakról nem is beszélve: „mennyit eszik egy ilyen?” Mi lesz, ha megbetegszik? Mi lesz, ha nem vigyázok rá eléggé? Lesz 4 órám megvárni, hogy birkásan szépre nyírják? Ja és felháborodott kérdésem az is, miért kell Pest bármely kerületébe elutaznom ahhoz, hogy egy nagyobb séta alatt megéhezett szegény vándor, kutyabarát kávézót találjon, beülős formában persze? Könnyen elképzelem, milyen lenne a szegedi kutyapresszóztatás. Be is fektetnék, ha nem lennének nagyszabásúbb terveim. Mmmm. Visszatérve a valóságba, Muci letiltana kb. mindenről, ami kicsit is felelősséggel jár, így véleményét nyilván kérdezés nélkül is ismerem. Bár azt nem értem, miért kezdett el babaruhákat nézegetni múlthét pénteken… Lakótársam is könnyűszerrel biztosított arról, hogy semmiben nem fog segíteni nekem, kizárólag szeretni fogja, babusgatni, simogatni, de többet tőle ugyan ne várjak. Miért is tenném, hiszen ő nem akar kutyát, legalábbis az említett 40 négyzetméterre semmiképp. Igaza lehet. Pláne, hogy szeretünk utazni. Le tudjuk majd tisztázni előre, kinek milyen feladat jut a kutyanevelést illetően? Főbérlő? Szomszédok? Jaj.

Sok múló szeszély kíséri végig életünket. Mindre alszunk párat. A Húsvét-szigetek felderítésére már sokat aludtam, de még mindig nem eleget, hogy összegyűljön a rávaló. Emellett sok-sok elérhető, izgalmas kis álmot dédelgetek, gyűjtve az alvással töltött éjszakáim számát. A szőrösrevaló miatt túl sokat nem kellene aludnom, erre másért kell aludnom. Itt kevés a siófoki „másnap indulunk is” bulik spontaneitása, ahol főként magamért vállalom a felelősséget, de azt is elég nagy hibaszázalékkal.

Hosszú évekig kell élnem valakivel, akiért én leszek a felelős.

Lakótársam bombázva van információval minden oldalról, az összes magyarországi munkahelyén kapja a munkatársaitól. Mily érdekes, hogy mindenütt cuki kiskutyák születnek, nem? Kapja a világhálón keresztül kutyanév és kutyakép formátumban. Otthon pedig már csak elő kell vennem azt a nézésem és már sasszézik is ki melegszendviccsel a kezében a konyhából. Nem csoda, a képzeletbeli kutyánknak már neve is van. Ha spániel, akkor Dömötör, azaz Döme vagy Soma, ha törpetacsi, akkor Elemér lesz. Beteg és ezutóbbi komolytalan is. Tudjuk.

Barátkozunk. Alszunk. „Beszéljünk róla!” Összenézünk. Alszunk. „Szerintem a black and tan a legszebb!” Alszunk. Alszunk. „Hol fog aludni?” „Jaj Kistokás, ugyan aludjál már!!” Alszunk. Már nem beszélünk róla. Várunk. Várunk. Gondolkozunk. Alszunk. „Aludjunk, most még tudunk sokáig!”

„Jaj! Mi lesz, ha Szemi nem szereti majd?”

Valaki tegnap azt mondta, a kutya jobb, mint a gyerek. Előbbit el lehet adni… A reakciókat nem idézném, mert pukkasztaná a népet oda-vissza, így maradjunk annyiban:

Aludj csak, én álmodom…

/by csehoorsi on April 24th, 2014