Nem félek a betegségektől. Már nem. Ép testben, ép lélek. Abszolút. Azonban körbenézve nap, nap után, sajnos az ábra nehezen mutat összefüggést tudat és eszerinti cselekvés között.
Orvosról orvosra, gyógyszerről gyógyszerre. Ha egyáltalán eljutnak addig, hogy valaki felírja, hiszen a táppénz komoly árat követel, szépen csappantja a fizetést, a megvásárolni „kénytelen” bogyókról nem is beszélve. Így az oly kevés szabadságát is szegény magyar mivel tölti? Otthon van, kifekszi éves betegségeit. Ha ezt nyugaton mesélnénk, valószínűleg nem hinnék el. Az ember már nyugodtan beteg sem lehet.
A náthához való hozzáállásunk épp olyan, mint bármilyen betegséghez, lehet az szerzett vagy örökölt. Világvége hangulat. Persze, senki nem szereti a kizökkentett állapotot, fűszerezve rosszkedvvel, fájdalommal, tanácstalansággal. Két betegség-kategória van súlyosság tekintetében: sajnálod magad vagy sajnál más is. Mocskos kegyetlenül hangzik.
A Bortéren múlt héten volt szerencsém egy nagyon érdekes beszélgetés részese lenni. Azt élveztem benne a legjobban, hogy ő kimondta azt, ami a gondolataimban úszkál egy ideje. A történet, mely kapcsán beszélgetésbe elegyedtünk az örökbefogadás téma köré szerveződött. Adott egy pár, akik több éve próbálkoznak sikertelenül annak érdekében, hogy kisbabájuk lehessen, azonban ennyi idő távlatában sajnos eldőlni látszik: a pár meddő, a nőtag pedig – véleményem szerint – nem csupán fizikálisan, de mentálisan is meggyötörtté lett, hogy ne használjak ennél lesújtóbb kifejezést. Babájuk nem lehet, az örökbefogadástól elzárkóznak. “Ha saját nem lehet, nem kell semmilyen” – mondják. Nem bírálok, elemzek. Bár azért, meg is döbbenek, épp annyira, hogy a bal szemöldököm kissé feljebb csússzon.
A téma igen kényes, nem tudom, bele kell-e folynom mélyebben, pláne, hogy nem vagyok tapasztalt szakértője. Foglalkoztat, mert nőből vagyok. Foglalkoztat, bár rég tudom, mit tennék hasonló helyzetben.
16 éves koromban Édesanyám egy komoly műtéten esett át. Azóta bizsereg az öröklődő betegség gondolata, kezelési módjai, további lehetőségei kobakomban, melyet pár éve fel is tettem a megfelelő polcra. Vajon öröklődhet, vajon hamarabb öröklődik-e, vajon lehet majd saját kisbabám? Beoltassam magam? Sok kérdés, sok válasz, győzzön az ember válogatni, elhinni vagy kételkedni. A téma felnőtt módon való kezelését gyakorlom most is. Rendszeres szűrővizsgálat, félévente, mikor a nőgyógyászommal beszélgetek, átrágjuk, valamint tudom, hogy ha baj lenne, valljuk be, a legjobb helyen dolgozom a kezeléséhez. Ennél többet nem tehetek, az idegeskedéssel pedig csak a fejemre hozom a bajt: megbetegszik a lelkem, s tudni véljük, a legtöbb betegség előidézője a lélekgyengülés. A rendszeres szűrővizsgálat témaköre egyébként is nagyon divatos manapság, mindenhonnan a felelősségteljes viselkedés fontossága folyik. Bár azt nem hiszem, hogy emiatt többen mennek majd szűrésre.
A felfogásom bizonyos határokig Sors-alapú, a jelekből olvasok, nem erőszakolok meg szituációkat. Történik, fogadom, kezelem, de semmi esetre sem érezhetem azt, hogy engem szemelt ki a Jóisten a világ szenvedésének első számú hordozójául. Serdülőként sokat foglalkoztatott a halál gondolata is, de ahogy a betegségektől, tőle sem félek. Már nem. Visszatekintve az elmúlt évünkre, történt annyi szörnyű tragédia, hogy ne tegyem, elfogadjam. Csak tudatosítsam, kicsiny életünk e kicsiny világon bizony múlandó. Tragikus, de annál többet nem tehetünk, hogy konstatáljuk. Nem éri meg kísérteni a Sorsot. Vigyázzunk magunkra!
A téma, mely úszik a gondolataimmal, formálja magát. Vajon megéri határtalanul időt, energiát, pénzt, s két emberi testet és lelket feláldozni egy olyan ügyért, ami elsőre, másodjára, harmadjára magától nem akar megtörténni? Ha nem lehet saját, tényleg nem kell semmilyen? Mi történik akkor, ha a második baba megfogan, mert lenyugodtunk annyira, hogy hagyjuk megtörténni? Abban a szituációban gondolunk erre egyáltalán? Abban a szituban tudunk egyáltalán tiszta fejjel bármi előre mutatóra is gondolni?
A gyerekek olyan csodálatosak. Igazi csoda, mikor a kis csöppségen, cseperedése során szépen lassan felismerjük a jeleket, melyek magunkra emlékeztetnek. Csodának tartom azt is, ha egy kis születő, fejlődő lélek engem választ majd Anyukájául, lehet az az én vérem vagy bízhatja rám más úton az Ég.
Van egy Tesóm, Hugicám. Ha egymás mellé állítanak minket, senki nem mondja meg, hogy testvérek vagyunk, de abban a pillanatban, mikor megszólal, megmozdul, esetleg láttatja kedves kis katonás természetét, ami pont olyan, mint a nővéréé, no akkor minden kiderül. Nem szeretném kevésbé, ha nem édestestvérem lenne, egy család vagyunk, egymáshoz tartozunk. Ez nem a vérről szól, nem a közös szülőkről, csak az emberről, aki felnőtt mellettem. Egyformák vagyunk, ezáltal jobban tudunk empatizálni, no meg veszekedni is. Mindig csak az ember a lényeg. Lehet, hogy egy válás során elsodródott embert jobban tudnak majd pótolni és lehet, hogy egy felnőtt fejjel megörökölt Mostohatesó életünk hátralévő részében lesz aktív szereplő. Ahonnan elvesznek a Fentiek, pótolják máshol. Tudom, tapasztalom.
Percig sem tagadom, elfogadni, hogy örökbefogadás útján váljunk Anyává és Apává, bizony nem lehet könnyű feladat. Olvasataim szerint létezik az örökbefogadást előkészítő tanfolyam is, mely egyáltalán nem támogatja a hozzáállást, miszerint töprengjünk eljövendő gyermekünk génjein, majdani ragaszkodásán, vérmérsékletén, ha soha még csak meg sem öleltük! Esélyt kell adnunk magunknak és neki! A világ második csodája, ahogyan várandóssá lesz egy meddő pár.
Itt már csak az a kérdés, hogy görcsös ragaszkodással, a világunk „normális” működéséért tett eszeveszett kaparással, megéri-e kockára tenni az egészségünket, az életünket? Ezt a kérdést pedig létezésünk minden területére ráhúzhatjuk, ha akarjuk. Ha e postot vizsgáljuk: lehet-e hosszútávon boldog egy pár ilyen gátakkal kövezve közös életük sokszor rögös útját, családdá formálódásukat? Van-e értelme együtt maradni, ha nem egyként gondolkozunk erről? Abban biztos vagyok, ha olyan férfit találtál, akinek elsősorban Te vagy a fontos, s másodsorban az egója és tulajdonságainak továbbörökítése, jó helyen vagy egy életen át! Gondolatokkal barátkozni lehet és kell is, közösen.
Ha stop táblákkal vesszük körbe magunkat, előbb vagy utóbb nem lesz merre fordulnunk és csak forgolódunk egy helyben. Bátorság, kitartás és hit!
Ha így nem lehet, majd lesz máshogy!
/by csehoorsi on September 22nd, 2014
