Közhelyes, hogy sosem tudhatod, mit hoz a holnap, valóban. Azonban mikor egy olyan szituáció jön szembe veled, melyről még csak rosszabb éjszakáidon sem voltál kénytelen álmodozni, rájössz, mi az istenről van szó.
Papolunk az őszinteségről és arról, hogy mi mindent előzhetne vagy oldhatna meg. Azonban valójában inkább úgy van ez, hogy ahol az őszinteség kibont egy csomót, valahol máshol összegubancol valamit. Lehet, hogy a világ működésén soha, semmilyen körülmények között sem fog segíteni az igazság! Az időzítés a legfontosabb, tökéletesen mindegy, hogy igazságról, eltúlzásról, füllentésről vagy egy orbitális nagy hazugságról van szó.
Nem sűrűn voltam áldozat szerepben egy vita/veszekedés/félreértés során, egyszerűen úgy gondolom, nem vagyok kimondottan áldozat típus. Valószínűleg a nagy pofám miatt. Nos, tökéletesen meg is tanultam ebből a pár alkalomból, hogy ennél kiszolgáltatottabb és szerencsétlenebb szerep nincs másik egy konfliktusban. Még rám is elnémítóan hat. Nevetséges. Ha te vagy a gerjesztő, a kirobbantó, a szarkavaró vagy a pletykás, esetleg az elmebeteg, még mindig jobb, hiszen van a kezedben valami, amitől jobb lehet valakinek, vagy épp pont neked. De az áldozat, pff, az áldozat nagyon gáz. Az áldozat sosem tud a fejéhez kapni és azt mondani, ha úgy látja az események eldurvulni látszanak: „állj, én tehetek mindenről!” Az áldozat fejet és levegőt kapkod, csapkod, sír és összeroppan az igazságtalanság terhe alatt, de ettől még nem történik az ég világon semmi!
Napjaid sokszor olyan hajszálakon múlnak, amikről nem is tudsz. Nem jut a füledbe, nem szúrja ki a szemed vagy egész egyszerűen sorsod, hogy ne folyj bele, még akkor sem, ha az életed egyébként nagyon is érinti.
Az emberek tök hülyék, de tényleg. Én is az vagyok. Mindannyian gyerekek vagyunk és azok is maradunk. Kevesen tudnak felnőni olyan magasságokba, hogy jelenlétükkel, viselkedésükkel, gondolataikkal és tetteikkel ne zavarjanak meg vagy össze másokat. Ismerek ilyen embereket, angyalok lehetnek. Mi meg a pokol tüzén fogunk elégni, de valakinek ott is kell. Feltehetjük a kérdést, nem bízhatunk senkiben, de mégis hova jutna ez a világ, ha nem bíznánk egymásban, nem számítanánk egymásra és nem szeretnénk annyira egymást, hogy mondvacsinált hülyeségeken veszekedjünk egymással, mindösszesen azért, hogy azt érezzük, számítunk, számít a véleményünk, érezzük, hogy törődnek velünk. Hiszen valójában csak azokkal veszekszünk igazán, akiket szeretünk, akik érdekelnek vagy idegesítenek annyira, hogy foglalkozzunk vele. Tudom, veszekedős, hepciás, hörgő-morgó típus voltam én is, bár a múlt idő tökéletesen nem helytálló, csiszolom magam. Könnyű is lenne az élet, ha mindannyian angyalok lennénk, simogatnánk szárnyainkat és mosolyogva röppennénk virágról virágra szórva a tavasz illatot. Nem vagyunk angyalok, néha azt hisszük, de nem, nem vagyunk.
Gyerekek. Áldozat szerepben lenni szar, hiszen valahogy az ember döntéshelyzetbe kerül, s a helyzetében benne van, hogy egyszerűen nem dönthet jól! Bármelyik kezébe is harapna, az fájni fog, ha nem előbb, utóbb biztos.
Áldozat szerepben lenni annyira szar, hogy egy egyedül pálinkázós este után (konstatálva, hogy ettől még nem leszek alkoholista, egyszerűen csak meg kellett nekem is kóstolni családunk pálinkafőzdéjének produktumát…) papírt és tollat ragadva, rájöttem. Ez az én orvosságom, az írás. Teleírva 2 lapot vagy akár kibeszélve valakinek, képesek lehetünk zavaros helyzeteket is tökéletesen szemlélni kívülről. Nevetek, szánom magam, szánom azokat, akik kellemetlen helyzetbe hoztak és rám aggatták ezt a szerencsétlen áldozati jelmezt, fúj. S látom most már azt is, hogy a rosszat kár elmesélni is, hiszen a barátnőid soha nem érthetik meg, nem is tartozik rájuk, meg egyáltalán hogy jössz ahhoz, pláne a mai elfuserált világban, hogy még a saját terheiddel is teleaggasd azokat a szerencsétleneket. Beszéld meg azzal, akit érint és felejtsd is el az egészet. Minek is hurcolnád a sok hülye puttonyod a hátadon minden áldott nap! Mással éld meg a jót, a szépet, a gondtalant. Ez nem hazugság, ez kíméletesség.
Vége. Szélcsend van. Az oszlopok sérülten, de állnak, a kupac kisebb mint gondoltam. Köszi te békési folyékony jóbarát, bár épp büszke nem vagyok magamra.
Igazából, mind hülyék vagyunk, egyikőnk sem normális, miért is lenne? Ha szeretünk, hibát is elkövetünk, ha gondolkozunk, beleeshetünk a túlgondolás hibájába, ha élünk, bizony néha árokba huppanunk. Dobálhatjuk egymást a saját szarkupacunk összehordásából keletkező feszültség miatt, csak semmi értelme. Legfontosabb talán az, hogy sose bántsuk meg a másikat annyira, hogy életének, létezésének értelmén, tulajdonságainak valódi létezésén kelljen gondolkodnia. Nem vagyunk rossz emberek, csak elevenek! Hót magasról kell letojni az egész kavarást, kavarodást és félreértésgubancot, azzal kell foglalkozni, hogy itt vagyunk egymásnak. Majd együtt égünk, nevetve, jóban, rosszban. Mert kit érdekelnek holmi hajszálak, ha rendelkezünk a világ leghálásabb tulajdonságával: a megbocsájtással! Peace.
/by csehoorsi on October 1st, 2014
