Tél. Szemétség. A tél egy szemétség!

Ismétlem önmagam, de! E mélyenszántó, gyermekkoromat meghatározó gondolat annyira belém ivódott, hogy a téli napok mindegyikén visszacseng: Apukám szerint a tél húdeszupi, szupibb, mint a nyár, hiszen hideg ellen lehet védekezni, hőség ellen nehezebb. Bullshit. Évről évre csak rosszabb a téllel való kapcsolatom. Elég sok konfliktusunk van no. Nincs egy hónapja sem hideg és már ki vagyok készülve idegileg. Azt is megmondom miért!

A tél gyermekeként nehezen viselem, hogy mindenki más is utálja, ami mit eredményez, na mit? A rohadt csigaházat. Mindenki otthon ül, két darab takaró alatt, vásáros, pöttyös bögrét fogdosva és nézik az Állítsátok meg Terézanyut, hatvanadjára. Tudom, mikor jobban belemegyünk a télbe én is ezt csinálom és szoktam is imádni, főleg a filmet. Most viszont valahogy minden máshogy van. Idén nálam még november 5-én is tombol a nyári hév. Menni akarok és nem elég, hogy napi háromszor a fingós miatt amúgy is mennem kell, no meg dolgozni is járok, ami alaphangon egy oda-visszaútból áll. Most már gyalog, ugyanis szegény Lilu a korláthoz kötve telel. (Még Lilu is telel, nem bírom.) Mondom, gyalog! Azaz többet kell érintkeznem a téllel. Programot akarok, kultúrát, teázgatást, mozizást, bulizást. Valahogy otthon ülni nekem elég egy héten egyszer. Csakhogy más ezt nem akarja, mert akkor neki is érintkeznie kellene a téllel.

*Kiegészítésre szoruló sokkoló tény, hogy ismerek valakit, aki rajong ezért az időért. Szóval az idegenek igenis léteznek. Ezúton is üzenem, beteg ember vagy, egy beteg nőszemély! Nyáhh.

**Bizonyára észrevetted, hogy a képet használtam korábban, de megunhatatlan, szóval szoszorri.

Tudom, hogy velem nem stimmel valami. Közel a harminchoz (és a felett) mindenki (?) lehiggad. Mondják a barátnők, mondják a kutyások, mondják a kollégák. Vagy, ha nem is mondják, akkor a „na és mi volt tegnap délután?” kérdésre jön a hétköznapi, normális (?) emberek válasza: „ja, semmi, filmeztem meg ettem”. Még azok is higgadnak, akik még csak most hagyták el a 25-ös számot, akkor velem mégis mi a bánat van? Programozok a Miszterrel is eleget, dolgozom is, van, hogy elég sokat, újakat tanulok egy suliban, néha még tornázom is, szoktam főzni, körmöt festeni, lakberendezni, kreatívkodni, olvasni, vásárolgatni és sokat takarítani, mégis az energiaszintem csattanni készül majdnem minden nap, az agyam pedig túlpörög.

Lehet túlóráznom kéne, mint az átlag magyarnak. Hm.

Mikor azon morfondírozok, hogy a kisbabám, ha felnő, vajon fog-e járni egyetemre, mindig rájövök;  azon túl, hogy rábízom mit szeretne, szeretném, hogy járjon, no de nem az ott megszerezhető tudásért, mert az kb. lószar a köbön. IT-sek, jogászok, orvosok ne vegyétek magatokra, vagy… Hanem a társasági életért, az élményekért, a pörgésért, a nemalvásért és a tapasztalásért, ami életre bocsát. Azért, mert azon kapcsolataid, melyek az 5 év alatt köttettek, bizony tartósak! Hiszen sokszor mentettünk életet egy jegyzettel vagy egy Aspirinnel, sós vízzel (…), töröltünk könnyeket vagy veszekedtünk, koccantak a poharak nagy eseményeken vagy eseménytelen napokon és millió meg egy problémát oldottunk meg, közösen. Tök jó, van egy csomó barátnőm, szeretem őket egytől egyig, mindet másért, de mi van, ha az életritmusunk lassan, de biztosan elsiklik? Vagy én siklok el mindenki más mellett. Közben pedig valójában egyikkel sincs baj. Férjhez mennek, más városba, netalántán külföldre költöznek, várandósok lesznek, aztán tologatják a babakocsit és hát nem mindenki áll olyan szabadszelleműen az élethez, ahogy a Miszter meg én. Tudod, mi azok a „rákötöm a hátamra és felülünk a repülőre" stílusúak leszünk. Legalábbis nagyon szeretnénk, ha így lenne.

Túl liberális vagyok.

Mindenki éli az életét, teszi a dolgát, tölti az idejét számára izgalmas dolgokkal. Teszem én is, de ez a csigaház téma nem jön be, s félő, az 50-et megülve se nagyon fog bejönni. Típusa válogatja. Bugócsiga vagyok, felhúzós kisautó, egy hiperaktív ember, aki minden nap nagy dolgokat vár az élettől. Impulzusokat, megérintő pillanatokat, jókedvet, szeretetteljes légkört, sok-sok újdonsággal. Full közhelyes ez az egész, mégis full komoly.

Milyen lehetőségei vannak az olyan embereknek, amilyen én vagyok? Ha telnek az éveid és munka után mindenki hazamegy, mi lesz a kapcsolatokkal? Szeretem a körülöttem levőket, szeretek túlozni is, szóval nem is tudom, mit kezdenék nélkülük az életemmel (no nem rosszból, de csak tán feltalálnám magam), szeretném őket gyakrabban is látni, de nekik valahogy bőségesen megfelel a még jó esetben heti egy alkalom belőlem. Sok lennék? Is. Meg van más dolguk, is. Szóval kell az új? Mindig és állandóan. Az új kapcsolatok, új emberek, érdekes látásmódok, változatos programlehetőségek, óriási felismerésekkel tarkított isteni beszélgetések. Közben meg szeretek egyedül is lenni, elszöszögni. Mit tehetek? (Azon kívül, hogy keresek egy pszichológust, aki megmondja végre mi bajom.)

Jártam nyelvtanfolyamra, többre is, többféle összetételű csoporttal heti 2*4 órában, ami sok idő. Nehéz volt ismerkedni. Jártam edzésekre sok-sok ismeretlen nő közé, de ott is valahogy az öltözünk-izzadunk-öltözünk tevékenységhármas után mindenki szétszéledt. Mire levegőhöz jutottam leléptek, persze most is túlzok, mielőtt még bárki azt hinné ilyen kis nyápic vagyok, haha. Az e-learninges képzések erre teljesen alkalmatlanok. Közös érdeklődésű hobbi-tanfolyamok esetleg? Menjek varrni vagy tanuljak főzni? Járok bulizni, rendszeresen, de talán a szórakozóhelyen elképzelt ismerkedés felvetne némi gyanút a szexuális hovatartozásomat illetően. Pasikkal társalogni meg eleve halott ügy, legalábbis ilyen céllal tutira, egy alkoholmámoros éjszakán. Meg asszem ezt nem úgy hívják. Bulizni amúgy is barátokkal jár az ember, ha meg nincs, aki ráérne, nem megy. Ez lenne a baj?

Menjek egyedül bulizni?!

Ismerkedni nehéz! Ahogy telnek az évek, siklunk el egymás mellett és az ismerkedés keretei és felületei a szívás kategóriába tartoznak majd. Bár gondolom ezt is csak az érzi, akinek lenne igénye az újra, a többre, a másra. Lassan megkérdőjelezem, hogy nekem ez jó-e így.

Vajon van olyan felület, tér, helyszín, csoport, ahol ismerkedhetünk pusztán a barátkozás előre megfontolt szándékával? A kérdés nem költői, ha tudsz ilyet szólj már!

Vagy el kellene költöznöm innen? Kinőttem a várost? Kinőttem az országot? Iratkozzak be a 20 évesek közé újra az egyetemre?

Vagy tényleg marad a túlóra? Túl jó dolgom van.

Az igazság az, hogy egyetemen más dolgunk sem volt, mint kapcsolatot építeni. Együtt voltunk reggel az előadáson és este a Szotéban, együtt ebédeltünk és fénymásoltunk, jártunk könyvtárba, papírírószerbe. Együtt laktunk…
Ma már nincs 24 óránk arra, hogy együtt legyünk. Arra van 24 óránk, hogy magunkkal legyünk, amivel nekem nincs problémám, szeretem magam, de mi van akkor, ha magamon kívül sokkalta többre vagyok kíváncsi a világból? Ehhez partnerek kellenek, minél több, annál jobb.

Örök elégedetlen? Nem hiszem. Elégedett, de még többre vágyó?

Ez az igazi szemétség, nem a tél.

--

Pocok, szeretünk, vigyázz magadra, rúgd ki a csigaház oldalát és ne menj haza munka után!

 Asszem valamikor múlt héten (vagy azelőtt) mondott valami olyasmit a horoszkópom… „Lehet, hogy ma néhányan úgy érzik, hogy ideje beszólniuk neked. Lehet, hogy ők úgy vélik jobbak nálad valamiben. Okosabbak, szebbek stb. Amit neked tudnod kell az az, hogy mindez nem igaz. Nem kell hallgatnod mások kritikáira, főleg azért nem, mert ezek nem is valódi kritikák. Az igazi kritika konstruktív, előremutató, segítőkész. Tehát, ha ilyen véleménnyel találkozol, arra nyugodtan hallgass, minden más rosszindulatú megjegyzést engedj el a füled mellett.”

Horoszkópot kizárólag ráérős perceimben olvasgatok, a magam szórakoztatása céljából. Valahogy ezen a szösszeneten is jót derültem, aztán, ahogy nézegettem, rájöttem, tudnak okosat is írni, bár be éppen nem jött az aznapi jóslat sem.

Az okosság pedig a kiemelt mondat lenne.

Gondoltál már rá, hogy néha kibújnál a bőrödből? Szeretnél valamilyenné válni. Olyan valakivé, akiből hiányoznak a rossz tulajdonságok, melyeket nem szeretsz magadban vagy, amiket mások kritizálnak/kritizálnának. Tudod, az a fajta, ami után a homlokodra csapsz: „nem hiszem el, hogy már megint ezt tettem”. Egyszerűen tudod, érzed, hogy nem csípik benned különösebben, mondták, éreztették. Olvastam valahol, hogy mielőtt rossz tulajdonságaid formálására, elhagyására törekszel, gondold végig, hozott-e legalább egy pozitívumot az életedbe. Mi lenne, ha a rossz tulajdonságaidat megpróbálnád saját magad számára szerethetővé formálni? Netalántán némileg kontrollálni? A „holnap új életet kezdek” című sikersztori’ vajmi kevés esetben működik. Önmagunk megváltoztatása az egyik legnehezebb. Ez kicsit ilyen élni és élni hagyni játék. A bőrükből kibújni ugyanis csak kevesen tudnak.

Hallottál már a píszíről? Jobban mondva PC=politically correct. Kifejtve annyit tesz, mint nagy nyilvánosság előtt is vállalható, másokat nem, vagy csak tisztelettudóan sértő megfogalmazás. Konyhanyelven: gondolom, de nem mondom ki. (!!!)

Ide tartozik például, mikor az öregnéni az ötödik emeletről ablakon kiordítva azt mondja: szeded össze a kutyaszart, fene az anyádat. És tényleg! No meg az is, mikor az igen sokra becsült délmagyar online-on kedvesen annyit írnak egymásnak, ha nem értenek egyet:

nem, ide most mégsem írok semmit…

Elsőre meglepő lehet, de léteznek olyan társadalmak, netes közösségek, ahol felismerték: talán érdemes lenne megmaradni embernek. Talán érdemes lenne az elfogadás és az igazi érvelés kicsiny utópiáját megcélozni. Általánossá váltak normák, melyek szabályozzák a beszélgetéseket. Kevésbé kritizál, elfogadóbb a más véleményre, leírhatja a sajátját, amiért cserébe nem kap egy nagy rakás szart a nyakába. Sokakat az sem tart vissza, hogy nevük nyilvánosság elé kerül, többeket pedig pont ez generál, a névtelenség homálya, azt tehet, amit csak akar, nem gondolkodik erkölcsön, tiszteleten, más véleményének jogosságán. Nem gondolkodik barátok elvesztésén, család összeomlásán, társadalmi közösségek uszításán, kirekesztés gerjesztésen… No meg vannak azok, akik IQ-juk szerint (vagy mert kettétojják), egyszerűen elkerülik, nem is olvassák, nem hogy hozzászóljanak.

A szólásszabadság érték, nem kérdés, azonban kereteket kijelölni sem egy rossz gondolat. Törekvés egy igazságosabb közösségi térre, ahol már nem illik bántani, rád szólnak, szabályoznak, kizárnak stb. Ne legyél homofóbb, neked nem szóltak még, hogy nem divat? Ahogy a rasszizmust hirdetni sem kifejezetten okos gondolat. Ciki a testszégyenítés. Hm. Ez egy illemkódex, ami egy igazságosabb világ megteremtésére törekszik. Cinizmus, gúny, szarkazmus, pápá nektek is.

És akkor most térjünk is vissza a horoszkópom kulcsmondatához!

Az igazi kritika konstruktív, előremutató, segítőkész.

A világban mindig lesznek táborok, lesznek pártolók, lesznek, akik bizonyos elvek szerint élnek. Házasságpártolók és az ellenzők, sportőrültek és az antiguruk, egészséges étkezést hirdetők és a junkfoodosok, a függések szerelmesei és a tiszták, a rockerek és a goások, a magassarkús lányok, meg akik nem is festik magukat, de soha. És akkor még nem említettük a kicsit ilyen is, olyan is típusokat. Az élet minden területe önmagában hordozza az ellentéteket, amelyek jinjangként tökéletes egységeket alkothatnak. Erről szól a szabadság és a demokrácia. Szerintem.

Valahol elméletben biztosan létezik egy egyetemes jó: a régi földeken termő egészséges zöldségek, a házilag tartott állatból származó hús, a vallás adta megnyugvás, egy őszinte nevetés, a naplemente szépsége, az eső illata, a siker meg a satöbbi. Ezen kívül meg mindenki házasodjon meg párosodjon, akivel jól esik, nézzen ki úgy, ahogy ő akar, és gondoljon vagy tegyen éppúgy eszerint. Költse a pénzét, amire akarja, gyakorolja azt a vallást, ami neki jó, ha meg nem akar gyereket, hát bumm. Csak éljen úgy, hogy az más számára ne legyen direktben sértő. Ha meg mégis kapja a kritikát... Hát.

Megjegyezted? Konstruktív, előremutató, segítőkész. Vagy van még egy lehetőség.

A csend.

Maradjunk meg embernek, mert a mi századunkban talán ez a legnagyobb kihívás.

Apu mindig azt mondja, az a jó a télben és a hidegben, hogy tudunk védekezni ellene, izzadni meg szar, nem tudsz 5 percenként tusolni, ami kellemetlen, ha a napi 8 órádat nem egy légkondis kis irodában vagy kénytelen eltölteni. Kisebb koromban utáltam izzadni, lelapult az ember haja, meg egyébként is, uncsi volt egész nap terpeszkedni a forróságban, a nyári szünetben. A tél volt a kedvenc, nem tagadom, Mikulás, szülinap, Karácsony, micsoda trió, micsoda jövés-menés, történés. Tény, Apu látásmódja erőteljesen befolyásolt. Most már utálom a hideget, egyfolytában fázok és nincs az a ruhamennyiség, takaróréteg, ami elég lenne. Már a nyarat szeretem, méghozzá akkor, ha perzsel. Libbenhet a nyári ruha, gyöngyözhet a homlok, barnulhat a bőr, roskadásig a strand, ömlik a sör. Az ember lánya érzi, hogy él, van miért kimozdulni, bárhová elmenni. Semmi korlátozás. Szabadtérre biciklivel vagy a hűs moziba nachosszal, teraszos kávézóba barátnővel, ejtőzni a fűzfa alatt. Szupi a nyár, de a bánatnak esik ennyit! Unom!

Ahogy így visszagondolok, már fiatalabb koromban is az unalom problematikájával küzdöttem…

A tavaly augusztus a 2014-es év legszomorúbb hónapja volt. Sok volt a rossz hír, a boldogságtervezésem napról napra dőlt dugába, kifogytam az ötletekből a magam szórakoztatását illetően, semmilyen motivációm nem volt, csak lebegtem és szenvedtem, mindezt pedig egyedül akartam tenni. Alapvetően sok minden foglalkoztat, a sort fektetett nyolcassal zárhatnám, ha egyáltalán elkezdeném. A fektetett nyolcas létjogosultsága pedig a következő ténynek köszönhető: gyorsan ráunok mindenre. Az évek során megfigyeltem, hogy létezik egyfajta magam generálta körforgás. Egymás után következik - függetlenül évszaktól, hangulattól, anyagi helyzettől - a nyelvtanulás iránti vágy, az utazástervezés, konyhatündérkedés, testmozgás, bulizás, szépészeti újítások, lakberendezés, egészségesebb életmód, állatok iránti rajongás, a zene szerepe a mindennapokban, még a blogolás is időszakos. A túlzások embere vagyok, félvállal nem megy semmi. Ha bulizni van kedvem sem vagyok képes 2-kor hazamenni, mint a jókislányok, nem, én 6:30-kor még bandukolok a körúton, élményektől jóllakottan. (Utána meg 3 órát alszom, nehogy már elmenjen a másnap egy kis duhajkodás miatt.) Ha valami felkelti az érdeklődésem, akkor beleesek és a téma kimerítéséig foglalkozom vele, óriási erőbedobással, egészen addig, míg fel nem kattan a kislámpa: áá unom.

Tavaly augusztusban a havi gyász tárgya nem más volt, mint az, hogy a lámpakattanás után nem volt következő lépcsőfok, amibe beledúrhattam volna a fejem, ami tovalendített volna, ami értelmet adott volna a reggeleknek, fűszert szórt volna minden napba. Egyszerűen szükségem van a rajongás érzésére, máshogy nem érzem, hogy létezem. Nekem kevés a középszerű, kevés a napi rutin, kell valami több. Magam miatt.

Pár hete elfogott a haszontalanság érzése, a rutinszerűség átka. A „jó dolgába azt sem tudja…” tipikus eseteként, nyugodtan mutogathatnának elrettentő példaként! Pedig nem vagyok az az örök elégedetlen típus. Vagy az lennék? Úristen, ezt Ti biztosan jobban tudjátok. Szeretem a családom, barátaim, nem cserélgetem a társaságaim havonta. Inkább úgy mondanám, hogy élethelyzettől, tapasztalástól, élménytől vagy sérelemtől függően épp mást húzok közelebb magamhoz, de ezt mindenki így csinálja nem? Nem hiszem, hogy ez szívtelenség lenne, ha belegondolsz Te is ilyen vagy.

Az utóbbi időszakban annyira mélyre sikerült leásnom magamban, hogy rájöttem, valószínűleg valami nincs a helyén, vagy én nem vagyok jó helyen. Vagy csak egyszerűen elment az eszem. Ami meg elveszi, az lehet például a munka. Unom! Valószínűleg személyiségemből fakadóan szükségem van arra, hogy nap, mint nap kihívások elé állítsam magam. Ezért keresem mindig az újat, a többet, a színt, amiből tanulhatok, többé válhatok, ami izgalmas és lehetőséget ad a tervezgetésre. Hülyén hangozhat, de azt az izgalmat érezni, ami valamilyen feladatmegoldásból, teljesítésből fakad, szerintem igenis jó, mindazzal együtt, hogy nem bírsz enni, vagy megy a hasad, mint magyar érettségi előtt. (Belegondolva, egy pszichiáter könnyen diagnosztizálhatna a blogom alapján…)

Arra már rájöttem, hogy a világot megváltani én ugyan nem fogom, nincs is kedvem hozzá, de a magam határait feszegetni megint más tészta. Nem szeretnék elnöki babérokra törni, a hírnév sem mozgat, valahogy inkább a magamnak való megfelelés. Nem akarok unalmas emberként meghalni. Egy olyan játékban, ahol őrült történetekről rá kell ismerni az emberre, ha nem is ismernek rám, legalább legyenek példáim, még ha némelyik szégyenletes is kissé, hahaha.

Kutatom és beépítem az életembe azt, ami teljesebbé és boldogabbá teheti minden nap. Hiszek abban, hogy semmi sem véletlen, hogy van életfeladatunk. Korunk jellemzője az elmagányosodás, a tárgyfókuszáltság, a pénzhajhászat, a stressz és a káros élelmiszerek. Próbálok mindezeknek nem hatása alá kerülni, védekezni, kiszűrni a családom és számomra hasznos elemeket. Van egy hétkilós röfögős kiskutyánk és mostanra úgy alakult, hogy mi hárman lelki társakká váltunk és családunk megmunkálásán dolgozunk. Gyönyörű, de kell még, kell még sok minden emellé is. Óriási mákom van, hogy 3 éve megismertem valakit, aki képes kezelni az ingadozást magammal kapcsolatban, képes elviselni az egyedüllét iránti vágyam néha, képes elengedni majd visszahúzni, ott lenni, amikor kell, letépni a fejem, amikor kell, akarattal keresztülvinni rajtam mindent, vagy hagyni magát belevinni a hülyeségbe, túlélni, ha toporzékolok és ilyen linkeket küldeni, amikor épp vágyom a megerősítésére, hogy minden rendben lesz, szeret, mert ez az, amit nem lehet megunni.

Szóval éljenek az erős nők, meg azok, akiknek semmi nem elég, mert velünk élni valóban nem egyszerű!

Olvassátok Lányok!

http://www.oldalborda.hu/evak/178-9-dolog-amit-tudnod-kell-mielott-elveszel-egy-eros-not

Isteni alvás után kezdeni a napot sem mindig könnyű. Valahogy a szemhéjak 8 órán keresztüli jóleső összenövése után oly kegyetlenség őket erőszakkal szétválasztani. No, de viszlát a jókedvű tegnapnak, Marinának ma menstruáció előtti ideghormon összeroppanása van, és most szó szerint idéztem, tőle. Take it easy, megengedte. A szemhéjösszenövésem és az ő hektikussága viszont szupermód megfér ma egymás mellett, szóval szeretet, béke, nyugalom, más meg nem is számít. A hangsúlyt a ma szócskára helyezném. Majmok vagyunk aztán kész. Jól összecsimpaszkodunk, hogy aztán egy hatalmas rúgás után újra megkereshessük egymást. Beteg módon szórakoztató. Szeretlek!

Ugyan jókedvű volt a tegnap, ámbár kevéssé hasznos, hiszen kiderült egyrészt, hogy nem bírja már úgy a fülem a bizsut mint ifjonc korában, másrészt még az esti pocokfutást is le kellett mondanom. Hát mit tehet az ember gyermeke, ha éhezik egy jó hűtőkipakolásra? Engem meg nem olyan fából faragtak, aki csak úgy ellentmond magának. Világvége is lenne, ha így lenne, pláne, ha életem értelméről, az ételről esik szó. De nem? Ennyi számodra érdekfeszítő információt régen helyeztem bele egy bekezdésbe…

Előrebocsájtom, hogy ma a gondolataim nem fognak szólni nagyon semmiről, üres a fejem és ez jól is van így. Viszont írni meg írnék, ki ért engem? Magam sem. Van kedvem egy jót csapongani, meg ábrándozni a semmiről, a hangulatom pedig tökéletes alapot nyújt ahhoz, hogy délután drága Mamikámmal elköltsünk pár ropogóst a kedvenc helyemen. Szóval, hacsak nem vagy a családtagom vagy fanatikus orsibarát, akkor ne is olvasd tovább, értelme nem sok lesz, jó?

Utasításba kaptam 3 napja, hogy nézzek utána a herpesz lelki okainak, hiszen azon szerencsétlen szerencsések közé tartozom, aki kettővel is pilloghat az utcán. Bár már nem sokáig! Utasítóm szerint, ha megjelenik, az már a gyógyulás jele, ezért vagyok olyan szerencsétlenül szerencsés. Lelki okai pediglen akadhatott bőven, nem is tudom hirtelen, hogy melyiktől eredeztessem. Képzeld, olvastam valahol, hogy ha minden gondolatunk mellé körülbelül mindösszesen 10 érzelmet engedünk meg magunknak, akkor elkerülhetjük a túlagyalás csapdáját. Tényleg léteznek ennyire tudatos emberek, kérem szépen? Egy biztos, ha a gondolataid helyett az érzelmeidre helyezed a hangsúlyt, akkor sok nehezebbnek tűnő élethelyzet könnyebben megoldható. Na, ennél mélyebb gondolatra nem hiszem, hogy képes leszek ma.

A tudatalatti tudatosítása állítólag azzal jár, hogy szembenézünk a negatív érzéseinkkel is, s nem dugjuk bele őket egy dunsztosüvegbe, gondoskodva azok alapos lezárásáról. Félelem, bánat, bűntudat, szégyen. Úgy teszek önmagammal jót, ha kiengedem őket a palackból és megélem a rosszabb napokat is. Igazán szárnyalni csak akkor tudok, ha elengedem a gondjaimat, mert vagy megoldottam őket, vagy úgysem tudok mit tenni velük, így próbálok az értékeimre koncentrálni. A negatív érzelmek csak akadályok, amiket ha engedünk tudatosítani és a megfelelő polcocskára helyezni, máris kilépnek a képből és nem takarják el azt, ami igazán fontos. Ami mint tudjuk, a szemnek láthatatlan. Haha, újabb mélyen szántás, kár, hogy plágium. Na, most ott vagyok, hogy már kezdem látni a lényeget újra. Van még pár bárányfelhőcske, de szinte tiszta az egem. A bárányfelhők elhessegetésére meg van jó kis kuponom, amit délután felhasználok, hogy valami szépet tegyek abba az egyébként tátongóan üres gardróbba.

Sokszor megfogadtam már, hogy ha rámtör a shoppizhatnék, helyette takarítani fogok, aminek az egyértelmű jótékony hatásaival már régen tisztában vagyok. Nos, ez tegnap bejött. Azzal viszont szintén csak tegnap ismerkedtem meg, hogy sztk szemüvegben, seprűnyéllel a kézben táncolva milyen csuda jól el tudom szórakoztatni magam. Ma viszont nem leszek ennyire gondolatelterelősen erőleány.

Viszont jó hírem is van mára! Azt mondta nekem egy nagyon okos és végtelenül kreatív barátnőm, hogy nem feltétlenül csak a lánybúcsúk kelléke lehet a chip fiúka, nincs szabály rá, hogy szülinapra nem kérhetek, mondjuk a harmincadikra, hm? Nem is értem, hogy nem gondoltam erre előbb?! Így talán meg vagyunk mentve, mi romlott, konvenciókat felrúgó fehérnépségi tagok, akik a fehérruhát egyelőre másokon szívesebben nézegetik. Bár a héten az a gondolatcsírácska kapott születési jogot abban az apró fejemben, hogy mivel a jelenlegi aktívan zenélő kedvenc angol zenekaromat sehova, de SEHOVA nem hívták meg azok közül a fesztiválok közül, ahova szívesen el is mennék, mert esetleg viszonylag közel lenne az országhatárunkhoz… szóval azt a férfiembört, aki elvinne egy ilyen koncertre csak úgy meglepiből, azt hiszem én is meglepném a gyűrűsujjammal, könnyűszerrel. Aztán vagy kell neki vagy nem. Nagy szavak így a végére, vú.

A lényeg, ma befőttmód elleszek, Marinámmal meg az 1 kiló ajándék eprünkkel a még 4 órás együttlétünk alatt. Csodálatosságot kívánok, gyógyult állapotot az illetékeseknek, jó utat a Szegedre érkezőknek (a borfeszt Borsóm nekünk nem kötelező), ja meg szép ruhákat a H&M-be, azon kívül meg várja a város az éjjelt! Este Wellhello! Kapd fel a pulcsit, a Guccsit! Meg gyere velem Kapcába! Miss U, bij.

Bevallani, hogy pályát tévesztettünk, nem szégyen. Ki tudja eldönteni 18 évesen, hogy a millió színéből a világnak, melyikkel szeretne nap, mint nap foglalkozni? A Lifelong Learning létjogosultsága nem is kérdés, 5 év alatt bele is verték a fejembe azt, amire 1 év is bőven elég lett volna. Még szerencse, hogy az egyetemi lehetőségek tárháza kifogyhatatlan, így sosem gondolok vissza rá elvesztegetett időként.

A belsőépítészet nem hogy nem a lifelong learning része, de még nagyon a bölcsésztudományok közé sem különösebben sorolható be. Az enteriör mára olyannyira vált divatos kifejezéssé, hogy valójában annak is foglalkoznia kell vele, aki egyébként nem akar. Az építészet és lakásberendezés a mai modern ember életének része, hiszen manapság egyre fontosabb milyen környezetben éljük a mindennapokat. Ahogy igényesebbé váltunk magunkra, ahogy egyre több és nagyobb lett a választék a színekben, formákban, stílusokban az élet minden területét átszőve, úgy lett az ember sajátja, hogy a képére, egyéniségére formálja mindazt, amihez köze van, amire hatással lehet.

Egy hely, ahol zajlik az életed, ahol tárolod a számodra fontos tárgyakat, ahol gyűjtöd a másnapi újrakezdéshez az energiát, ahol nagy dolgokat csomózol össze és gubancolsz ki, toporzékolsz és vihogsz, táncolsz, mert gátlástalanságodat nincs ki megszólja, ahol nyugodtan elronthatod a nagy gonddal-bajjal készített vacsorát, ahol a párod és családod láthat téged önmagad teljes valójában és ahol a barátaid nyugodtan leheveredhetnek egy csésze teára, pár bíztató szót várva. Valóban nem mindegy, hogy ez a hely mit sugall, legfőképpen neked magadnak. A mindenütt jó, de legjobb otthon kifejezés nem egy újkeletű történet, azonban mint minden közmondás, bizony ez is a fején találja a szöget. Ismert berendezések, illatok, gondosan összeválogatott szépségek tárháza, ahol a cél a harmónia, a nyugalom és a teljesen lecsupaszított önmagunk kényelmes összhangja.

Ismeretlen lakások, mások szokásai, ötletei, egy-egy klassz megoldás áthelyezése és a számos elrettentő példa mind-mind segíthet abban, hogy miután a személyiséged formálódása nagyjából egy időre partot ért, foglalkozz a környezeted formálásával, az egyediséged, egyéniséged megtalálásával. Olyan jó hallani, mikor valaki azt mondja: nézd, az olyan orsis, vagy válaszd azt, mert szerintem az jobban illik a stílusodhoz.

Tapasztalataim azt mutatják, hogy a stílus és hobbi nélküli, vagy annak szűkében éldegélő emberek nem szeretnek ajándékot sem igazán kapni. Hogy is lehetne eldönteni egy olyan emberről, minek örülne a legjobban, aki még saját magát sem ismeri annyira, hogy a kifelé mutatott kép valamelyest körvonalazható legyen?  

Szóval belsőépítészet, lakásdesign, innováció. Imádom. Elnézegetve a képzések árait, valószínűleg mások is… Divatos szakma, gondolom főként Pesten, ahol van is kereslet az ilyesféle szakemberekre, hiszen van mit tejbe aprítani. Még szerencse, hogy a google nem kéri meg az árát, ha önképzésbe fognál az Interneten fellelhető ismeretanyagokból, alapfokon. Már pedig alapfokon mindent szabad autodidaktán is, a saját 4 faladon belül. Bár már pedzegettem Anyunak is micsoda szuper ötleteim lennének az ő lakásában is…

Egy-két éve megfigyeltem, hogy amennyire divattá vált a halmozás, úgy csengett le, alakult át szépen. A felsőbb körök úgy intézkedtek, hogy mondjuk például a világméretű különbségek tarthatatlansága miatt (hahaha) inkább a minimalizmust kezdik el pártolni. Több oka lehet mindennek persze, valamiért ami nekem először beugrott az nem más, mint a migráció, hiszen ha elérnék arra a bizonyos pontra, hogy veszem a sátorfám, akkor az Eduárd nevű alvóselefántom és az általános sulis szerelmes levelek nem hiszem, hogy bőröndbe kerülnének. Persze kispolgárként mire is gondolhatnék másra? Annyi felesleges dolog vesz bennünket körül, hogy eltakarják a lényeget. A minimalista lakásdesigner-trendet ezért is érzem annyira magaménak.

A gyerekszobám felszámolás alá került tavaly nyáron, a célom pedig az volt, hogy minden emlékemtől úgy tudjak megválni, hogy annak legyen értelme. Egy szemeteszsákba kirakni mindent a kuka mellé nem az én stílusom. Túl egyszerű és túl kegyetlen. Régebben tárgyfüggő voltam. Boldoggá tett egy gyertya, egy jól kinéző notesz (meg persze minden, ami írószer), meg egy csomó olyan dolog, ami másra nem jó, csak nézegetni. Aztán jött az egyetem, a költözések sora, a szobafelszámolás sürgető mivoltja, s én szépen lassan adtam ki az útját hétről hétre mindennek, ami csodálásra, nézegetésre való, másra nem jó.

Nem szeretnék semmit megőrizni, ami nem funkcionális, maximum esetleg azt, ami olyan többlettartalommal bír, mely ellen tényleg kifogyok az indokokból. Nem sok ember érthet meg engem, nem is ez a célom. Valahogy inkább ez az említett minimalizmus, funkcionalizmus a jelenben való élést közvetíti számomra. Mondhatnád, mit fogok mutogatni a gyerekeimnek, akik majd az életemről kérdeznek, de abból kiindulva, hogy a jelenlegi y generáció is mennyire digitális kütyü-függő, hát nem hiszem, hogy az én emlékkönyvem után fognak sóvárogni. Élményt kell gyűjteni nem tárgyat, élményre kell költeni, nem tárgyakra, melyek előbb vagy utóbb kiszorítanak a saját életteredből. Ha legközelebb költözök ott már csak pár doboz lesz és millió emlék a fejemben vagy a számítógépemen. Meg ez a blog, amit, ha később előveszek, képet kapok arról, ki vagyok vagy voltam. Mást mi a búbánatnak?

A minimalista lakásstílus egyszerre lehet menő és nyomasztó, írják a hozzáértők, hiszen elméletileg színektől mentes sterilebb teret határoz meg, azonban a sterilitás szóról már nem az otthonra asszociálok. Ez az, ami nyomasztó lehet. A minimalizmus nem csak építészeti stílus, hanem életstílus is. Minimalizálom az emlékeimet, a tárgyaimat, a felesleges szarokat az életemben. Nekem ez bejön. Tetszik, ami natúr, letisztult és minden sallangtól, cicomától, álarctól és kamutól mentes. Lehet az egy étterem, egy szoba, egy szitu kezelése, emberi kapcsolatok vagy egy ember személyisége. Épp tegnap emlegettem fel, hogy nem tudom mikor vettem utoljára dísztárgyat, több éve is van már.

Valójában nincs olyan téma a világon, amibe ne vinném bele a lélektant, szóval nyilván képtelen lettem volna ezt a posztot csak simán a minimalizmusra koncentrálva megírni, ha azonban mégis érdekelne pontosan miről is van szó, itt egy cikk, ami szerintem tökéletesen szemléltet: http://player.hu/biznisz/minimalizmus-az-epiteszetben/

Szép otthont mindenkinek!