“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.” E pár sor Meryl Streep, amerikai színésznő hitvallása, José Micard Teixeira portugál író szavaival.
A szöveg szuper. Meryl Streepről pedig régóta azt gondolom, csodálatos nő lehet. No és hol vagyok én ebben a pár sorban?! Kullogok valahol a sor közepén a káosztól már távol, de a megoldáshoz mégsem túl közel.
A munka világának újonca vagyok a hátam mögötti 4 évvel – s most nem az egyetem melletti tüsténkedésről, hanem a hétköznapi 8 órás rutinról beszélek. Mikor hektikusabb időbeosztás szerint éltem, több új emberrel találkoztam mindennapi tevékenységek, órák látogatása, sörözések, bulik rendszeressége lévén. Fiatalabbként, több energiával, nyitottsággal (mindenre és mindenkire), elfogadással, szemlesütésekkel, másra koncentrálva, nem tűnik fel a lényeg. Meryl Streep érett nőként tökéletesen látja a lényeget. Azt a lényeget, amit elméletben látok, de gyakorlatban, jelenleg pisis kis zöldfülű vagyok.
Ha kizárod, ami idegesít, nem hagyod, hogy feszülésig pattanjon benned valami, ami régóta az idegeidre megy, egész egyszerűen nincs konfliktus. Hát ez tök egyszerű. (Aha.) Viszont már látom a lépcsőfokokat is, de nincs kedvem leírni, haha. Vérmérséklet kérdése, aztán vagy őt építed le vagy magadat mellőle. Igaz ez barátságra, párkapcsolatra. Van, amit érdemes elfogadni és van, amit már nagyfokú hülyeség, mert csak időfecsérlés. Elég komplex a dolog, de legfőképpen mindenki magánügye, hogyan kezeli, hála istennek.
„Nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.” Ez a gondolat óriási, életeket, lelkeket menthet!
Mintha az embernek fiatalként még lenne szíve mindenhez, mindenkihez, mert nem látja tisztán, kinek hol is van helye az életében, ha van egyáltalán. Igazából egy nagyobb veszekedésig nem is agyaltunk rajta, kell-e ez vagy az a feleslegesség nekünk. Fiatalként segélyszervezet vagyunk, telefonos pszichoterapeuta, azonnal ugrasztható őrangyal. Mert kell, hogy sokan számítsanak rád, mert akkor érzed, hogy fontos vagy, fontos az életed, fontos a léted a másiknak, mindenkinek. Aztán valahogy minden megváltozik. Fontos leszel annyira magadnak, hogy megvizsgáld, mikor mit csinálsz szívesen.
Meryl Streep csodálatos nő lehet, kimondja, amit mindenkinek tisztán kellene látnia. Milyen szép is lenne, ha csak azok az emberek állnának igazán szóba egymással, akik őszintén érdeklődnek, szeretetet táplálnak és jót akarnak. Mindenki más helyett, magunkkal foglalkoznánk és az a rövid/hosszú kommunikáció is, ami lezajlana köztünk a húzós időbeosztásunk mellett, nem az áskálódásról szólna, hanem az őszinte érdeklődésről, az építő kommunikációról, a mosolyról és a bátorításról, a jó szóról, mely a másik életére vonatkozik. Gyönyörű utópia.
De hát főzzünk azzal, amink van.
Életünkben viszonylag könnyen rendet tehetünk, ha az említett hitvallást követjük, már ha magunkénak érezzük. Hagyjuk az embereket maguktól helyezkedni és hagyjuk magunkat dönteni egy kis önfigyeléssel, a viszonyok vizsgálatával, érzelmeinket pedig vegyük komolyan. Írtam már korábban: csak azt tegyük, ami jól esik, minden mást mondjuk le, vagy meg se szervezzük, nem kell!
Csakhogy…
Elszomorít a politika, elszomorít az igazságszolgáltatás és emberi életek tiszteletének hiánya. Igen, elszomorít a Rezesova-ügy, a stadionépítés és az, hogy az egészségügyet közelről láthatom leépülni. Szomorú vagyok, ha az emberek idióta módon öntögetik magukat vödör vízzel a semmiért, amit aztán nézhetek azon a rohadt közösségi oldalon és szomorú vagyok, ha az éhező, szomjazó gyerekekre gondolok. Szomorú vagyok, ha családon belül nem világosak bizonyos szerepek és még szomorúbb, ha ezt el sem lehet magyarázni, hogyan működne mindez egy egészséges világban. Néha, mondjuk úgy 4 évente szomorúan tekintek azokra a képes újságokra, melyek politikusok jobbnál jobb képességeire hívják fel a figyelmet. Olyat raknak a postaládámba a pénzemből szerkesztve, nyomtatva, ami engem egyébként hótra nem érdekel. Kérdezem, miért? Viszont nem muszáj szomorúnak lennem! Nem muszáj háborognom, ha nem úgy működik a világ, ahogy azt a kis kobakomban gondolom. Sőt, már egyre kevésbé érint meg bármi. Bármi, amit nem érzek a saját bőrömön. Mert nincs türelmem a politikához, nincs az igazságtalansághoz. Persze, mindenki elképzeli magában, hogy mit tenne, ha az ő családja ült volna abban a kocsiban és ez a szlovák őt károsítja meg. Elképzeltem én is, amire gondolni sem akarok többé, mert a haragom és bosszúvágyam óriási lenne.
Ekkor pedig rádöbbentem, hogy miért van annyi dühös és csalódott ember ebben a világban… Mert nem érezzük a felelősségünket! Ahogy a szlovák, úgy a bíró, ahogy a szomszéd cigány, mikor arrébb lök az utcán, minden előzmény nélkül, mondván az az övé. Nem érezzük a felelősségünket a világban. Lehet az az ökológiai lábnyomom vagy csak egy rosszul elhangzott mondat egy esti telefonbeszélgetés során.
Egyedül a kutyám látja a lényeget. Eszik, mikor ehet, sétál, mikor mehet, alszik, mikor éjszaka van és szereti azt, aki viszont szereti. Más meg nem is érdekli. Nem lihegi túl a dolgokat, s az, hogy a jelenben él, jó hatással van rám is.
Ennyi lenne? Hol a dráma?
Szuper az idézet, tökéletes iránymutatást ad nekem. Se konfliktus, se túlzás, bár a cinizmust kifejezetten szeretem, de talán nem ártalmas dolog, azt is levetkőzni… A gazsulálás szót nem nagyon értettem, ismertem, hízelgést, kedveskedést jelent, tudtátok? Nem kell időt pocsékolni ezekre sem, ha nem szívből jön, ahogy a megfelelésre sem, kizárólag magam miatt. Egyébként a konfliktusról, vita formában továbbra is tartom, hogy frissítően hat, előre vagy hátra mozdít egy kapcsolatot, viszont nyilvánvaló, hogy kultúrája van, ami néha engem igen messziről elkerül. Tudom. Arrogáns vagyok? Bizony. De már értem, miért. Fogy a türelmem.
Az egyik kedves barátnőm múlt héten egy szép történetet a következőképpen zárt le: „Ugyan Orsi, hiszen Téged mindenki szeret.” Azóta rágcsálom a mondatot, de mindig oda lyukadok ki, hogy ez korántsincs így. Bőven kivívtam az unszimpátiát. De kit érdekel? Már nem vagyunk kapcsolatban vagy nem leszünk a jövőben. Tök mindegy! Inkább vettünk taebo bérletet a Böndörkompjúterrel’ annak érdekében, hogy csírájában is elfojtsuk az incifinci, nem kívánt gondolatokat, ha szabadidőnkben véletlenül a szemünk elé szöknének. Hátha több türelmet ad a napi, kivédhetetlen hülyeségek ellen, na meg egymáshoz…
/by csehoorsi on September 18th, 2014
