A kutyatartás trendje ma már úgy hódít a városi társasháznegyedek köztes háromszögmászókás terein és 50 négyzetméterein, mint a hatalmas kertes házak frissen vágott gyönyörű gyepén. Kár lenne vitára bocsájtani, hogy az említett két lehetőség közül ebünk melyiket élvezné jobban, ha választhatna. Nos, sokkal többen szeretik a kutyákat, mint ahányan kertes házban élnek. Volt szerencsém megtapasztalni több ízben, azaz több méretben, fajtában és színben, nemben előnyeit és hátrányait, méghozzá azért valamivel több, mint 50 négyzetméteren.
A kényelem fontos az életemben, szeretem, mindenben, mint mindenki, törekszem is rá. Kényelmes a bicikliülésem, amin minden reggel dolgozni suhanok a konvojommal, kényelmes a filmezős kanapém, a sok párnával, kényelmes szememnek az esti derengő fényáradat a szobákban, kényelmes a konyhám berendezése a minden vacsoraidő alkalmával kialakított harmóniához, a párnám is, amin éjszaka újabban óriásikat alszom és a rend, tisztaság, amit fenntartok és élvezek. Munkahelyem közelsége a kényelem újabb fejezete, a munkaidőm lejárta után pedig még kényelmesebben el tudom tölteni a délutánomat a kedvenc barátnőimmel a kedvenc helyeimen, ebben az igen kényelmesen kialakított kisvárosban. Szépséges zöld övezet közelében lakom a belvárosban, ahonnan még kényelmesebben közelíthető meg az Anyukám minden szombaton. Az időbeosztásom, bár sokaknak kissé hektikus, nekem mégis a legkényelmesebb a világon, mert valahogy mindig van időm mindenre. Kényelem. A bennem lévő harmónia ennek köszönhető. Kivétel azt a pár hiszti napot, ami minden lánynak jár egy hónapban.
Kényelmesen így vagyok önmagam. Kényelmemben pedig rájöttem, „jó dolgába azt se tudja, mit csináljon” alapon, bizony, sok pislogó kisgyerekhez hasonlóan, kutyára vágyom.
Kérdésem már csak az lenne, belefér-e ebbe a hihetetlen komfortba egy nyáladzó-horkoló-vakkantó-öntörvényű kis szőrkupac? Van-e annyira jó érzékem továbbra is az időm beosztásához, hogy minden nap minimum kétszer kényelmesen kimozgassam az egész nap alvó, szomorú szemű cukorbogaramat. Belefér-e mindez az alig 40 négyzetméteren zajló kényelmes kis életembe? Tudom-e kezelni a lakótársam igen erőteljes vihogó hangján többszörösen elismételt szavakat: megmondtam, hogy ez lesz… Vajon felnőttem annyira, hogy vállaljam egy kis élet sorsának rendezését és végtelen szeretetemmel való támogatását? A kényelmetlenebb napokon a felelősség át nem helyezését arra a szerencsétlenre, aki kénytelen-kelletlen osztozni egy másik hímmel rajtam. Képes leszek a napi ötszöri sétát bevállalni a szobatisztaság eléréséig?
A több ízű megtapasztalás során rájöttem, nincs állattartás konfliktus nélkül. Ha nem a Húgommal vitázunk azon, épp ki legyen az aznapi áldozati sétáltató, akkor a szőrkupaccal osztom meg napi feszültségem, mikor hazaérve szétrágott szemétdarabok és kiborított kuka vár. Bár, ez még mindig a jobbik eset, hiszen kevesebb szellőztetéssel jár. Mindkét esetben a hazaérő Anya és Apa rosszalló megjegyzéseit és bűnbánatát kell hallgatni arról, milyen nagy hiba is volt idehozni egy kutyát, mert nem érdemeljük meg. Egy zacskó Negró eltüntetése, egy egészmogyorós Milka elfogyasztása, – ami addig szent és sérthetetlen volt – a szaloncukor kibontásának tökéletesre fejlesztése pedig mindösszesen már csak kínos kacajok kiszűrődését eredményezik belőlünk.
Tudjuk, annyi minden felhozható ellene. Tudjuk. No de mégis. Nincs annál nagyobb boldogság, mikor egy nehéz munkanap után belépve a lakásba, átlépve az aznapi kópéságán, örömmel üdvözöl valaki, aki szíve minden szeretetével 8 órája csak téged várt. Eszemben nincs a párkapcsolatokat általánosságban leminősíteni, félreértés ne essék, de helyzetemben gyakorta tátong ürességtől a 40 négyzetméter. Egy ilyen alvótárs csere pedig, ha nem is minőségi, mindenképp megnyugtató, ja és persze közerkölcs megsértése nélkül is bőven megengedett. Olvasataim szerint pedig szeretettel, odafigyeléssel és törődéssel teljessé tehető a városi kutyák élete is.
Kérdések sora felmerül a kutyus átlagéletkorától a gyerekvállaláson keresztül egy esetleges költözésig, munkahely változásig. Az anyagiakról nem is beszélve: „mennyit eszik egy ilyen?” Mi lesz, ha megbetegszik? Mi lesz, ha nem vigyázok rá eléggé? Lesz 4 órám megvárni, hogy birkásan szépre nyírják? Ja és felháborodott kérdésem az is, miért kell Pest bármely kerületébe elutaznom ahhoz, hogy egy nagyobb séta alatt megéhezett szegény vándor, kutyabarát kávézót találjon, beülős formában persze? Könnyen elképzelem, milyen lenne a szegedi kutyapresszóztatás. Be is fektetnék, ha nem lennének nagyszabásúbb terveim. Mmmm. Visszatérve a valóságba, Muci letiltana kb. mindenről, ami kicsit is felelősséggel jár, így véleményét nyilván kérdezés nélkül is ismerem. Bár azt nem értem, miért kezdett el babaruhákat nézegetni múlthét pénteken… Lakótársam is könnyűszerrel biztosított arról, hogy semmiben nem fog segíteni nekem, kizárólag szeretni fogja, babusgatni, simogatni, de többet tőle ugyan ne várjak. Miért is tenném, hiszen ő nem akar kutyát, legalábbis az említett 40 négyzetméterre semmiképp. Igaza lehet. Pláne, hogy szeretünk utazni. Le tudjuk majd tisztázni előre, kinek milyen feladat jut a kutyanevelést illetően? Főbérlő? Szomszédok? Jaj.
Sok múló szeszély kíséri végig életünket. Mindre alszunk párat. A Húsvét-szigetek felderítésére már sokat aludtam, de még mindig nem eleget, hogy összegyűljön a rávaló. Emellett sok-sok elérhető, izgalmas kis álmot dédelgetek, gyűjtve az alvással töltött éjszakáim számát. A szőrösrevaló miatt túl sokat nem kellene aludnom, erre másért kell aludnom. Itt kevés a siófoki „másnap indulunk is” bulik spontaneitása, ahol főként magamért vállalom a felelősséget, de azt is elég nagy hibaszázalékkal.
Hosszú évekig kell élnem valakivel, akiért én leszek a felelős.
Lakótársam bombázva van információval minden oldalról, az összes magyarországi munkahelyén kapja a munkatársaitól. Mily érdekes, hogy mindenütt cuki kiskutyák születnek, nem? Kapja a világhálón keresztül kutyanév és kutyakép formátumban. Otthon pedig már csak elő kell vennem azt a nézésem és már sasszézik is ki melegszendviccsel a kezében a konyhából. Nem csoda, a képzeletbeli kutyánknak már neve is van. Ha spániel, akkor Dömötör, azaz Döme vagy Soma, ha törpetacsi, akkor Elemér lesz. Beteg és ezutóbbi komolytalan is. Tudjuk.
Barátkozunk. Alszunk. „Beszéljünk róla!” Összenézünk. Alszunk. „Szerintem a black and tan a legszebb!” Alszunk. Alszunk. „Hol fog aludni?” „Jaj Kistokás, ugyan aludjál már!!” Alszunk. Már nem beszélünk róla. Várunk. Várunk. Gondolkozunk. Alszunk. „Aludjunk, most még tudunk sokáig!”
„Jaj! Mi lesz, ha Szemi nem szereti majd?”
Valaki tegnap azt mondta, a kutya jobb, mint a gyerek. Előbbit el lehet adni… A reakciókat nem idézném, mert pukkasztaná a népet oda-vissza, így maradjunk annyiban:
Aludj csak, én álmodom…
/by csehoorsi on April 24th, 2014
