Érzésem szerint az utolsó napjainkat tapossuk egy testben, melyet valahogy minden történés csak megerősíteni látszik. A napokban éjjel, s nappal jelentkező furcsábbnál furcsább érzések, szúrások, megkülönböztethetetlen görcsszerű nyomások jelentkeznek és a fránya gravitáció, mely a pocakot a föld felé, engem pedig folytonosan a fotelbe, napozóágyra vagy kanapéra húz. Páratlan napokon alvás reggeli és ebéd után, vacsora után meg már említeni sem érdemes hogyan csapódik a hasonalvásra vágyó testem a pihe-puha ágyikóba, melynek most már kitörölhetetlen résztvevője az ölelőpárna különböző magamra tekert formája. Páros napokon energia van, a gravitáció ugyanúgy dolgát végzi, de legalább a nappal nappal lehet, az éjszaka pedig éjszaka. Egyelőre. Páros és páratlan napok közös halmazába egyedül a hűtő közelségének tudata és az ebből fakadó nyugalom emelhető. 9 hónap alatt annyit ettem, mint korábban, se többet se kevesebbet. Mára étkezés közben a következő étkezés elfogyasztandó alanyáról álmodozom, hiszen tudom, nincs sok idő az előállításra, hiszen a pocakban lakó főnökasszony kíméletlenül kiadja az utasítást. Ha enni kell, hát enni kell. Ha napi hétszer, hát... eszünk. Eleinte nem értettem, és talán zavarba is jöttem magamtól, amiért eszek és alszok, mint egy kisbaba, de úgy döntöttem, harcos, irányítást nem kedvelő személyiségem most a kamrába akasztom egy jó időre, hiszen az én időm lejárt. Átvették a hatalmat, így, amit a test kíván, hát megkapja. Korábban az egy helyben ülés kimerült egy mozilátogatással, melynek utolsó félórájában az én ficánkolásomtól és térdrecsegésemtől volt hangos a terem. Most rekordok könyvébe illő módon tudok egy pózban feküdni zsibbadás nélkül órákig. Jelenleg ez az egyik főmutatványom. Jah meg a fekvő pózból való felgördülés hörgéssel.
További jel, hogy Apuka 3 napot kapott szabadnap gyanánt, ráadásul ebből kettő hétvégére esik, ami az ő munkáját tekintve a nagybetűs világcsúcs. A közeledő hétvége pedig pont egy olyan, ami felettébb érdekes nyarunk, még érdekesebb lezárásaként a legmelegebb, majd hirtelen 12 fokkal hűvösebb iskolakezdős napot produkál. Tökéletes frontgyanú, tökéletes születésbeindító együttes. Baba vagy nem baba?
No és hát el ne feledkezzek a legfontosabbról: n e k e m l e g y e n i g a z a m. Mikor doktorunk belőtte szeptember végére a kis nyári leány érkezését, már akkor is mondtam: Nem marad bent addig. Majd annak rendje-módja szerint ki is derült, hogy minimum 3 héttel el lettem számolva, amin természetesen igazságérzetem különösebben nem lepődött meg. A várandós létezésem felétől mondtam, ideér augusztus végére. Nos, hétfőn augusztus 31. Mi lesz a világommal, ha az irányítás elvesztése után, még az igazam is oda?
Mikor álmodoztam róla, milyen lesz, ha egyszer a 9 hónap engem ér el, nagy mellénnyel beszéltem meg magammal, mit hogyan fogok csinálni, milyen egészségesebbnél bióbb kajákat eszek majd és minden egyes falat maga lesz a megtestesült szentség, hiszen nem adhatok ennek a kis életnek bármit. Mindez arra legalább jó volt, hogy a gyerekneveléssel, vagyis eleinte inkább a gyermek életben tartásával kapcsolatban nem szövögetek nagy terveket. Cumi vagy nem cumi, anyatej vagy tápszer, gyerekágyi időszak szigorúan ágyban töltve és hasonló lehetetlen elképzelések. Ahogy nem álmodozom a tökéletes szülésről, úgy a tökéletes szülő képéről sem és nem is izgat már az egész, csak annyiban, hogy legyek elég jó. Tegyek meg mindent, amire képes vagyok. Törekedni tudok rá, kényszeresség nélkül. Jelige: rugalmasság. Szóval elég jó, hogy egy életrevaló lány megkapjon a puttonyába mindent, ami csak kellhet ahhoz, hogy egy mentálisan egészséges, életvidám és a saját, tévedéseivel és szárnypróbálgatásaival teli útját járni tudja. Aztán meglátjuk, hogy ehhez mennyire kell a következetességem, nagy pofám, vagy Vuk. Hányszor csapom oda az ajtófélfához, mert nem tudom kimérni kettőnk személyes terét rendesen és a többi.
Egyébként a kismama csoport, mely vidámságot és gyötrelmet egyaránt okozott, zavarba ejtően sulykolta, hogy rettegni kell a szüléstől, melyet ahogy az első x hónapban, úgy pár nappal előtte sem vagyok képes megtenni. A kíváncsiságom, a saját erőm és fájdalomtűrő képességem, a történések gyorsasága és azok igazi megélése jobban foglalkoztat, mint a tövig rágott köröm egy olyan miatt, amit még soha nem éltem át. Persze, mondja mindenki, de a mindenki nem én vagyok, nem az én testem, nem az én magabiztosságom és hitem önmagamban, az akaraterőmben és ebben a kis életben, akivel majd jól összejátszunk most és mindörökké.
S visszatekintve, hogyan telt ez a 9 hónap? Boldogan. És ezt őszintén vagyok képes kijelenteni. Összesen 2x riasztottam csak dokit ijedelem miatt, azon kívül még 2020 koronájára sem lehetett panaszom, hiszen az egyik legnagyobb erényt kaphattam meg és az bizony a tökéletes alkalmazkodás képessége egy új helyzethez. S mi következik idén, ha nem egy még újabb helyzet, mely új embert kíván, aki képes felhagyni korábbi életével, szokásaival, s azzal, aki ő maga.
A trimeszterek közül a 2. és 3. magasan vitte az imádat prímét. Az utolsó 2 hét tűnik csak egy kicsit kacifántosabbnak. A gyomorégés már életem mindennapjának társa, mely sokszor már fel sem tűnik menetrendszerű érkezésével. Aludni pedig sosem sikerült ennyit és ilyen minőségben. Mondjuk pisilni sem. Nem panaszkodom.
Vagyis de.
Talán, mégis lenne egy dolog, mely az egész állapotot és gyanítom a gyermek érkezésétől számított életem végigkísérő eleme marad, s nem belőlem fakad, nem én generálom, ezt csak kapjuk, ha kérjük, ha nem.
A kotnyelesség, a kárörvendés, az orvossá avanzsált szkeptikusok jelenléte, melynek zsongása talán az egész nyugodtnak mondható időszak legtöbb stressz élményét építette az életembe.
A gyermektelen ismerős, vagy ismeretlen kiáltotta „úristen mekkora a hasad”, „most aludjál, mert utána egy jó ideig semmi esélyed”, „használd ki az időt, amit még magaddal tölthetsz, mert utána felejts el mindent mi szem-szájnak, léleknek, elmének ingere”, s ezek kis- illetve nagytestvérei, melyek kézen fogva járnak majd a „miért kapott cumit”, „miért nem adsz többet enni”, „miért nem csináltatsz fülbevalót, így olyan mint egy fiú”, „miért nem lett más a neve”, "lesz kistesó??" drága mondatokkal.
Kész, vége az életednek és a tested is oda van!!! Hát nem érted? Érezzed már rosszul magad végre!
Így tehát, ha eddig nem lett volna világos, van egy egyetemesen elfogadott táblázat, mely tartalmazza egy anyává váló egyed paramétereit a tökéletes hasmérettel kapcsolatban, mert hogy mi emberek teljesen egyformán hízunk, alakulunk és reagálunk az élet okozta történésekre húszonévesen és negyvenévesen. S egy 3 kilós gyermeknek is minden anyai testben ugyanannyi helyre van szüksége. Tehát a sok szakértő megszakértette, hogy kinek mekkora a nagy, hogyan kellene előre aludni és kihasználni minden pillanatot, ami még szánalmas életünkből maradt mielőtt tönkreteszi valaki, aki maga lesz a sátán. A sátán, akinek a nevelése utána mindenki köz- és szívügye a tökéletességre törekvés zászlajával. Mert ha Te nem úgy csinálod majd, ahogy ő csinálta, netalán csinálná, az már kizárólag rossz lehet. Természetesen a gyereknek. Egyszerűen tönkre fogod tenni, de előtte ő tesz tönkre téged!
A gyermekesek közül tapasztalatom szerint elrettenteni csak az akar, akinek egyébként egy boldogtalan háttér miatt annyira siralmas életet kell élnie, hogy kívánja, másnak is ez legyen a jussa. A kismama csoportok csordultig vannak példákkal. A gyermekteleneket csak nem értem. Honnan e milliónyi megosztásra váró tapasztalat, melyet szavakká szükséges formálniuk? Mondd uram teremtőm, honnan?!
Nos, csak a tisztázás végett. Boldog, kiegyensúlyozott, végre tényleg a saját útját járó felnőtt nő vagyok. Gyermeket azért vállaltam, mert akartam, annak minden nehézségével és kínjával együtt. Hiszen, véleményem szerint, ha az embernek saját családja van az a legfelsőbb emberi tett, melyet ebben az életben elkövethet. Ha ez nagy pocakkal, nem alvással és lefosott függönnyel jár, rendben. Siralmas képnek élném meg, ha ezek kimaradnának, ha nem lehetnének karikák a szemem alatt, ha nem szenvedhetnénk az összesen napi 2 órás alvástól és attól a tudattól, hogy valóban vége az életnek, legalábbis a korábbinak, azért, hogy sokkal jobb, és sokkal több örömet adót kapjak cserébe. Olvasni, internetezni, önmegvalósítani meg ráérek legkésőbb a temetésem előtt. Meg amúgy 33 évig ezt csináltam.
Mi a bánatos istennyilát csinálnék mást ezután, ha nem vagyok egy karrierista és igazi hedonista, adrenalinvadász beállítottságú nő? Nekem fontosabb a vasárnapi húsleves, melyet én teszek az asztalra és a családom örömmel fogyaszt el. Fontos, hogy valaki Anyának szólítson, valaki, akinek jó ideig én fogom a nagyvilágot jelenteni. Félreértés persze ne essék. A munka is fontos, hiszen ugyanolyan társadalmi szerepet, a hasznosság érzését biztosítja a nőnek, mint maga az anyaság. Mit tegyek, ha nekem kell mind a kettő? Vissza fogok térni a munka világába is, de mára, közel 15 évnyi munka világában is eltöltött év után, úgy érzem, új szerepre értem meg, melyhez nem kértem a magyar kárörvendő valóság sziporkáit. Úgy látszik ez a bónusz. Jár, kész.
Köszönöm tehát, tisztában vagyok vele, illetve talán sejtem az előttem álló kihívások nehézségeit, ugyanis elég sokat is olvasok a témában felkészülés gyanánt, foglalkoztat a kérdés minden rétege, erre külön nem kell a figyelmem felhívni, mert nem tudom mentesíteni magam tőle, s a vége az lesz, hogy elkezdek én is olyan nem kért tanácsokat osztogatni, melyeknek senki nem kimondottan örülne. Hiszen vannak dolgok, amiket egyszerűen nem illik kimondani, mert tapintatlanság. Drága magyar emberek, reméljük egyszer ezt a koloncot is levetitek magatokról, mert szükségtelen és idegesítő.
Bár azt is világosan látom, hogy lerázni magamról csak én tudom. Viszont, mikor az ember leánya olyan helyzet előtt áll, ami önmagában sok kérdést felvet és bizonytalanságokat tartogat, a bátorítás jobban elkel, mint az ijesztgetés és markunkba röhögés. Hiszen szükségtelen olyanba beleszólni, amihez valójában semmi közünk nincsen.
Nos, visszatérve az eredeti fonalhoz, a boldogsághoz és problémamentes 9 áldott hónaphoz, melyért örökre hálás leszek Anyámnak, Apámnak a génekért és magamnak a korábban megtett egészségtudatosabb és preventívebb szemléletemért. A szerencséért külön pacsi jár, mert persze ez sem elhanyagolható szempont. S talán a testemnek és a 9 hónapnyi hozzáállásomnak tartozom még köszönettel, amiért nem hagytam el magam. Nem vált központi kérdéssé az orvoslátogatás, hipochondria tüneteit produkálva, mikor is az én várandósságom A történés 2020-ban és ezen kívül aztán senki és semmi nem is érdekel. Viszont nem jár dicséret, amiért hagytam magam a 35. hétig nem kicsit, hanem kőkeményen dolgozni, amiért sokszor bűntudattal küzdöttem, hiszen volt nap, ami úgy telt el a 10 órányi munkába mélyedéssel, hogy azt is elfelejtettem, ketten vagyok. Vajon milyen szükségletei lehettek a kis lurkónak, amire nem figyeltem...
Tény, a 9 hónap utóbbi 2 hetét töltöttem a gravitációs kanapémon, a pocakom rengését, rángását, csuklását, lengőborda feszítését, hólyagtaposását, szervek vándorlását figyelve. A köldököm amorf átalakulásáról meg inkább nem is ejtek szót, hiszen a testemen ő az egyetlen, akivel 30 évnyi ittlét után sem sikerült barátságot kötnünk. 2 hét, mikor sem ügyintézés, sem rohangálás nem színesítette a napokat. Összességében minden úgy volt jó, ahogy jónak éreztem ez alatt a megismételhetetlen időszak alatt. Igazi csapatmunka volt, hármónk együttműködése, mely Családdá formált.
Talán a legnagyobb hálával mégis annak az embernek tartozom, aki hamarosan Apává válik, hiszen életem legnagyobb ajándékát kaptam meg tőle. Köszönöm, hogy átélhetem.
Réka, azt hiszem megvagyok mindennel. Jöhetsz! Látni szeretnénk!
