Szóval volt valami olyasmi az előző bejegyzésben, hogy az „én időm lejárt”. Nem is sejtettem, hogy az én időm igazán csak akkor kezdődött! Az idő, amikor megmutathatom magamnak és egy közel 5 kilós tamagocsinak, ki is vagyok igazán. Azt mondják, addig nem tapasztalhatjuk meg mire is vagyunk képesek, míg anyává nem válunk.
Hadováltam arról is, hogy a nappal nappal lehet, az éjszaka meg izé… na úgy a helyes, hogy nappal. Mert valahogy a nappal a nap 24 órájában jelen lehet mostanság, hol lámpafény, hol természet adta módon. És ennek most nincs köze a nyavalyás óraátállításhoz. Firkáltam valamit a gravitációról is, mely húzott ide-oda. Húz most is, főként a szemhéjamat zárt pozícióba olyan napszakokban, mikor egy átlag ember nem alszik.
Igen, szóval azt kellene most írnom, hogy mindenben igaza volt a riogatóknak, nem alszom és szörnyű az életem, nem erre számítottam, meg ilyenek, de hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem baromira. Egyrészt nem dolgozom, mégis pénzt keresek. Nem kell kimennem a hidegbe, csak ha én akarok. A ráadás pedig: egy kis manócska „éjjel” - nappal engem akar mindenféle formában.
Persze van, ami kimaradhatott volna, de most tekeredjünk már vissza az elejére!
Először is, vallanom kell! N e m l e t t i g a z a m. Nem az augusztus volt a mi hónapunk. Még kínzott engem 2 teljes hétig.
Szeptember 13., vasárnap délután. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Azt hiszem, be kellene mennünk a Klinikára, szólaltam meg, már csak azért is, mert a mi családunkban igen sok a vasárnapi gyerek, többek közt engem is akkor pillantott meg drága Mucikám először. Hazaküldtek. Ugyan 2 órát vizsgálgattak, de hazaküldtek. 40. vagy 41. hetet zártuk akkor. Nem tudni, össze-vissza számolták az érkezést.
Szeptember 14., hétfő reggel. Az aktuális dokis kontrollomra azért gondoltam elmegyek, bár úgysem lesz semmi. Hajnal 4-kor pattant a szem, majd tesz-vesz nyugalomban, irány a Klinika, haj csimbókban, szülős cuccok össze-vissza. Nem szülünk úgysem, tegnap megmondták. Mondtam is a dokimnak, mikor beléptem, hogy bocsi-bocsi tegnap balga módon riadót fújtam, aztán tessék, félreéreztem. Majd lehet a doki lézerszeme babrált valamit, mert hogy szültünk mégis.
Na jó, lehet a tökéletes szülésről mégis álmodtam néha, picit füllentettem a múltkor. A vonzás törvénye erős, hiszek neki, így nem is gondoltam másra, csak hogy minden milyen csodálatos lesz. Az viszont nem volt belekalkulálva, hogy váratlanul érint a hír. „Orsolya, ma szülünk!” – ezt mondta, nem felejtem. Isteni pillanat volt!
A vajúdás már bőven a kontroll előtt beindult, valószínű a hajnali ébredésem is jelezte, csak nekem nem szólt róla senki. Mint írtam, hajam csimbók, így nem szülhetek, haza kell mennem! Igazából nagyon nem is foglalkoztatott más. Jeleztem a szülésznőnek is, hogy ez nem állapot, így Rékát türelemre intve, hazabumliztam a legnagyobb dugóban a város másik felére egy 20 perc otthon létért, szendvicsért, gyors bepakolásért a 49 fokban, majd visszabumliztam már rendeződött görcsökkel, de frissen mosott hajjal a város másik felére. A dugóban. Persze. Ez Budapest. De utálom. Szegény Apukát meg a frász kerülgette közben. Nincs az a görcs, ami indokolja a zsíros hajat, nem?
Viccet félre téve, szerintem ebbe kapaszkodtam, hogy ne kapjak sokkot a hír hallatán: „Orsolya, ma szülünk!”
Amúgy nyugalom volt, tudtam, csak tán nem az az ember vagyok, aki fényes nappal az Üllői úton fog megszülni. Aztán minden felgyorsult, pikk-pakk megvolt mindössze 5 óra alatt, a világ legtermészetesebb és legsérülésmentesebb módján, kegyetlen és csodálatos fájdalmak közepette, fájdalomcsillapító nélkül. Szerencsére Apával, aki aztán mindent elmesélt, mi volt, hogy volt, mert nekem azon kívül, hogy a szemem a labdán volt, nem sok minden maradt meg a történésekből. Aztán jött 3 nap igazi kínzás egy 6 ágyas szobában 6 csecsemővel, ahonnan 0 azaz nulla alvással estem haza egy végtelen nyugodt kis csomagot hozva magammal. Inkább minden nap szülés, mint az a 3 nap újra…
Aztán meg most lett. Hét hetünk úgy repült, mint 2020 valója összesen.
Jelentem, alszunk. Bocsánat, amiért csalódást okozunk, de ellenben a tapasztalatokkal, hallomásokkal, híresztelésekkel és horror sztorikkal, nincs hatalmas bömbölés és éjszakai harakiri. Kétszer ébredünk, eszünk, pocakot tornáztatunk és alszunk. Bizonyára eljön a mi „szenvedésünk ideje” is, de ez még nem az. Nem mondom, hogy az első 2 hét maga volt a leányálom, de az inkább szólt a szülés és a klinikai 3 napom kipihenéséről, mint Réka jelenlétéről és szokásairól.
Azóta is azon gondolkodom, a vajúdás-szülés és 2 zabálással teli aranyóra után rendben volt-e, hogy azonnal mennem kellett Rékáért, hogy utána 3 napig 0-24-ben velem legyen? Lehet adtam volna magamnak mondjuk 5-6 óra alvást vagy valami, de a csecsemősök ezt felesleges pihenésnek gondolták. Végül is azt mondják, egy szülés felér 3 maratonnal energiavesztés és izomláz szintjén. Kinek kellhet ezek után az alvás?! Te kis butafejű.
Lassan a 7. hét is eltelik, s még csak egyszer kérdezték: Mikor jön a kistesó? Valahogy úgy érzem, egy várandóst egyelőre többet basztatnak, mint, ha már megvan a babóca. Akkor az már nem olyan érdekes. Akkor már le is vagy tojva. Mondjuk valószínűsítem, ennek ahhoz van köze, hogy igen ritkán fordulok meg emberek között, aminek nem az az oka, hogy itt van egy mancifej, hanem hogy a járvány és a közelgő tél igencsak megnehezíti a mozgásunkat. Jelenleg néhány szívemnek kedves emberrel tudok csak rendszeresen találkozni. A rendszer is relatív mint tudjuk. Találkozunk most, aztán félév múlva. Jól van na, szeretem a túlzásokat. Az viszont tény, hogy a közeli erdő élővilága felől több impulzus ér, mint amit emberi lények szolgáltatnának irányomban egy személyes kontakt alkalmával. Egyelőre nem érzem ennek negatív hatásait, de azért készülhet az a vakcina.
Híreket nem olvasok, nincs rá időm. Említettem is, olvasni, internetezni, önmegvalósítani ráérek a temetésem előtt. Lealjasodtam odáig pár napja, hogy RTL híradót nézek kisebb-nagyobb megszakításokkal, hogy ne legyek annyira kívülálló a mindennapokban. Inkább tudjak mindent rosszul, mint semmit se tudjak, nem? Hiszen feltett szándékom nem csak a kakis pelusokról beszélgetni a barátnőimmel. Tudniillik, hosszabbtávra tervezek baráti kapcsolatok szintjén. Erre még gyúrni kell asszem. A bejegyzést pl. 3 hete tervezem elkezdeni, de eddig mindig volt fontosabb. Ugyanis idő van, a prioritás viszont tök más, mint korábban. Leszarom a szennyest, a főzést, a sminkelést, a vásárlást. Helyette csillogó szempárokkal múlatom az időt, aki némi monotonitást ad ugyan a napokhoz, de nem tudom elképzelni, lehet-e annál fontosabb, mint hogy az ő igényei ki legyenek elégítve. Ez egyre jobb lesz, hiszen néha a sok fáradozásért kapok már mosolyt is gügyögéssel, olyan tudatosat tudod, amitől azonnal odacsapod magad a földhöz örömödben. Sőt mi több, megtudtam azt is, hogy a hangom szerethető annak, aki persze másét még nem hallotta… Mindezen örömködés közben sokszor délután 2-kor eszmélek, mikor sétálni indulnánk, hogy még mindig pizsamában vagyok, a hajam fésűt, fogaim kefét nem láttak még aznap, de egyébként a rend viszonylagos és a bébi is elégedettnek tűnik. Ja és mintha ma már ettem volna én is.
A szüléstörténetem csodálatos élmény, semmit nem csinálnék máshogyan. Az orvos-szülésznő páros és az Apai asszisztálás álomszerű volt. Viszonylag kis sérülésekkel megúsztam a bulit és a korona adta helyzet miatt egy kis hólyagsérvecske helyreállítása is megoldható online gátizom tornával.
No, de a szoptatás. Nem lennék én én, ha csak a rózsaszín buborékban lebegésről írnék, hiszen igenis akarom, hogy majd évekkel később visszaolvasva újra felidézhessem a küzdelmet, amit vívtam magammal és a büszkeség érzését, a boldog Baba-Anya párost, mely mindenért kárpótolt. Hiszen most már tudom, miért örömteli szoptatni.
Szoptatás. Hát azt ugyan miért nem mondta senki, hogy ez egy szar dolog az elején? Mindenki csak a szüléssel riogat, meg hogy a sátánt hordod a szíved alatt, nem lesz nyugtod, stb. A mellgyulladás, a bleb, a tejkő, a mellszívó helytelen használatából adódó rettenetes kín, a szoptatási tanácsadó órabére. Ezek legalább olyan fontos dolgok lettek volna felkészítés és riogatás szintjén. Nem csupán szülésfelkészítőre lenne ajánlatos elküldeni a párost. Nem. Anyukát el kellene küldeni egy előzetes szoptatási tanácsadásra, hogy megtanulja, mit ne csesszen el, mert belehal, mit ne tegyen, különben hetekig sírva szoptat és átkozza a pillanatot, mikor a kisded éhes lesz. Tudod te mennyi idegvégződés van a mellbimbóban? Tudod, hogy minden fájdalmat ezáltal ezerszeresen élsz át? Életemben olyan kínokat soha nem éltem még át, mint az első 4-5 hétben. S őszintén szólva 1000%-ig megértem azokat az Anyákat, akik feladják. Komolyan. Nem is vetem meg őket érte, nem. Gyengébbnek látom, de megértem miért tették.
Olyan ez mintha a megvágott kezedet nem hagynád gyógyulni, hanem vágdosod tovább 1-3 óránként. Párdon a szemléletes példáért, de ez semmi ahhoz képest, amit átélsz.
Szóval ezúton üzenem minden szülés előtt álló, még babócát nem életben tartó társamnak, aki maga szeretné előteremteni kisbabája mennyei mannáját, menjetek tanácsadásra szoptatásból, mert az életeteket fogja megmenteni. Vagy látogass meg engem, mert elmondhatok mindent, amit ne tegyél, hiszen én megtettem és nem sült el jól. Mindent is csináltam, amit nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna. Szüléskor elmondják, mit csinálj, ha fáj, ha nem, nincs visszaút. A szoptatással viszont egyedül hagynak, az már egyéni biznisz, aztán próbáld meg nem elrontani.
Az, hogy a 7 hét alatt egyszer sem tudtam leülni blogolni ezért is volt. Ha az ember keservesen a könnyeivel küzd, mit küzd, bömböl, mert a világ állítólagosan legszebb tevékenysége a pokol bugyraiba visz, nehéz a szép dolgokra is koncentrálni. Nehéz nem dobálózni, kiabálni, az őrület érzésével küzdeni a nap 24 órájában. Mikor fáj minden pillanat, ha a póló hozzáér, ha tusolás közben túl erős a sugár, ha egyik oldaladról a másikra fordulnál és még sorolhatnám. Hogy nem ölelhet meg a férjed. Életem legnagyobb kínját éltem át, ami a legdurvább szülésnél is durvább lehet. Hiszen a fájdalom hetekig folyamatos. Kijött belőlem a legrosszabbik énem, melyet senkinek, pláne egy kis életkének nem szabadott volna érzékelni. Az meg, hogy Apuka nem szaladt messzire plusz pirospont.
Jól vagyok. Most már jól vagyok. Réka eddig is jól volt, ami kész csoda, hiszen én kb. 2 hete vagyok jól újra.
Valahogy a babák éreznek, tudják mit kell tenni a túlélés érdekében. Hogy segítsék Anyát, ahhoz, hogy túlélhessetek együtt. Ehhez a túléléshez pedig ő kellett és én. Amit végigcsináltunk, amilyen együttműködéssel vette hol a különböző eszközök váltakozását, hogy megmaradhasson 100%-os anyatejes baba, hol az én lelkiállapotom és fájdalomtól görcsben lévő testem közelségét. Megfordult többször is a fejemben, hogy feladom és azt is tudom, milyen tejapasztó módszerek szabadíthattak volna meg a szenvedéstől, viszont tudom, sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha megteszem.
Hiszen megmondtam, nem tökéletes szülő akarok lenni csak elég jó, vagyis tegyek meg mindent, ami telik tőlem. Megtettem kérem és rohadt büszke vagyok magamra. Így most már azt is értem, miért az egyik legcsodálatosabb dolog a világon szoptatni a kislányom. Mikor azt, hogy Anya, még csak a szeme mondja nekem, de most már látom is, mert nem a könnyeim törölgetem, ha rá koncentrálok. Szóval elkezdtük élvezni az életet együtt, és hisztis is már csak akkor leszek, ha kimarad a napi séta, mint egyetlen mozgásformám, hiszen a sport még nem ajánlott sajnos. Élvezzük egészen addig, míg el nem kezdődik az anyaság nevű verseny, mikor is elképesztő elvárásokat támaszt a környezet a szülők és ezáltal a picik felé vélemények formájában, melynek igen kevés köze van a tudományokhoz, sőt a valósághoz. Élvezzük, amíg még hárman vagyunk és nem szól bele mindenféle intézményesített forma a kapcsolatunk alakulásába.
Aztán úgyis megint megyek az árral szemben, mint mindig, ha megszívom, ha nem. Nem kisebb út áll előttem, mint az anyává érés, melyet hagyok majd a továbbiakban is az ösztöneim által irányítva alakulni.
Imádom az egészet a maga itthon ülésével, és monoton napjaival, pedig soha előtte nem mondtam volna, hogy ezt valóban nekem találták ki. Próbáljuk hát kiélvezni minden cseppjét és minden nap várni haza valakit, aki legalább annyit küzdött velünk és ami a legfontosabb, a bajban nem hagyott magunkra. Család született, a sajátunk, ami az én világom legnagyobb csodája marad.
