A következő téma jó ideje motoszkál bennem. Legfőképpen bosszantani szokott, mert nem vagyok jó benne, abszolút a gyengeségeim közé sorolnám. Izélget. Elméletben minden olyan sima, imádom a dolgok pszichológiai részét boncolgatni, magyarázgatni, rágcsálgatni, ízekre szedegetni, aztán mikor rá kell térni az ügy gyakorlati részére, a megvalósításra, mikor ott vagyok élesben, akkor 70%-ban elbukok. Aztán jön a felismerés, majd a gondolat: holnaptól új életet kezdek. Megint.
Figyelmeztetlek, ez tömény cucc lesz. Rágd meg te is, aztán vagy lenyeled vagy nem. Fontos a téma, hiszen tudunk hova fejlődni, magunk számára jobbá válni, helyzetünkön könnyíteni. Magadra venni felesleges, hiszen nap, mint nap megtörténik veled is, velem is. Értsd jól, nem neked szól, csak ennek a mai önző világnak és az elmúlt 29 évemnek.
Nézzünk csak bele abba a tükörbe.
Szóval… minden érzelmileg jelentős emberi kapcsolatban tudattalanul működik két mechanizmus. Mindkettő a másik személy jelenlétéhez fűződik: az azonosulás és az elvárás. Az azonosulás azt a kívánságunkat fejezi ki, hogy „Olyan akarok lenni, mint te!”, az elvárás pedig:
„Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok!”.
Izélgethetnek például ilyen gondolatok: „legyél olyan pontosan érkező, mint én, ha mégsem, szóljál légyszike, legyél olyan érdeklődő, mint én, ellenkező esetben nímandnak érzem magam, legyen fontos, ami nekem fontos, ha elvárod, odafigyeljek a te fontosságaidra és kérdezz meg hogy vagyok, mert engem is érdekel, hogy veled mi van, s mindeközben nem árt, ha arra is emlékszel, hogy pár nappal ezelőtt miről meséltem neked, mert én képben vagyok veled.” Tapasztalataim szerint ezek azok az általános gondolatok, amik izélgethetnek néha-néha. Na jó, a pontosság-késés részét kisajátítanám, az az én vesszőparipám, fújmár. Az irigység témakör most nem ide tartozik, azzal most nem foglalkozunk. Ez a felsorolás inkább a kölcsönösség és a kapcsolatok egyensúlyban tartására vonatkozik, ami hajlamos megborulni, mi meg hajlamosak vagyunk unni a szeretetszolgálatot. Tudod miről beszélek, nem? Szoktál bosszankodni ilyeneken te is? Töltekezni egymásból is tudunk, de ha csak szívják az energiát, az hosszútávon nem kivitelezhető kapcsolatfenntartás szempontból.
No, de vissza a száraz tényekhez.
Két ember természetesen semmilyen tekintetben, soha nem lehet egyforma, maximum gondolkodhatnak hasonlóan, rendelkezhetnek közös vonásokkal. Ezekre a közös vonásokra épülhet a barátság. A másik jelenléte, személye viszont kisebb-nagyobb mértékben mindig magában hordozza a különbözőséget, amit idegenként, tőlünk eltérőként élünk meg. Mikor erre fény derül, általában nem tölt el bennünket jó érzéssel, így ha ezt a különbséget nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, vagy „egyszerűen” (haha) elfogadni, akkor mindez számunkra jelentős feszültséggel jár. Tudattalanul megindul a nyomásgyakorlás a másikra: változzon, legyen más, gondolkozzon úgy, ahogy én, érezzen úgy, ahogy én, viselkedjen úgy, ahogy én stb. Ez a nyomásgyakorlás tulajdonképpen védekezés: a különbözőségből adódó feszültség csökkentését szolgálja. Minél kevésbé tűri valaki a kapcsolataiban a másik különbözőségét, annál erősebb részéről az elvárásai miatti nyomás kifelé. A nyomásgyakorlás mindenkinél máshogyan nyilvánul meg, van, aki leszarja, vagy egyszer csak elmondja, van aki duzzog, van aki leordítja a hajadat is, s van aki egyszerűen elkezd távolodni tőled. Személyiségtípusa válogatja vagy szituáció vagy hangulat vagy idegállapot vagy...
Több helyen olvastam, hangsúlyozták általában pszichológusok, hogy az elvárás az emberi természetből adódó tudattalan folyamatként mindig jelen van, ahogy az azonosulás is. A mértéke az, ami egyénileg változó lehet. Mindez szerintem nem jelenti azt, hogy érzelmileg fontos kapcsolatainkban csak tudattalan elvárásaink lennének. Tudatosan vonzódunk a hasonlóhoz. Tudatosan keressük a hasonló típusú embereket és van egy pont, mikor tudatosan kerüljük azt, akivel egyre több a különbözőség. Önismeretünk mértéke határozza meg azt, mennyire vagyunk tudatában saját elvárásainknak, ezért értelemszerűen minél szélesebb körű valakinek az önismerete, annál inkább tudatában van saját elvárásainak. Egyébként szerintem az elvárások nagyban összefüggenek az elvek jelenlétével. Van, amiből nem engedni pusztán emberi ostobaság, de hát mit tehetünk, ha ilyenek vagyunk. (Ebben nőttünk fel, ezt tanultuk, ezt valljuk stb.)
Valahogy úgy értelmezem (néha érzem) mindezt, hogy a túl sok elvárás elégedetlenséghez, végül boldogtalansághoz vezet. Ebbe a hibába viszont simán belepottyansz te is, én is.
Egész életünkben folyamatosan elvárásoknak felelünk meg. Néha már észre sem vesszük, annyira az életünk részévé vált. Az elvárások görcsössé tesznek, s a spontán cselekvést görcsös akarat váltja fel. Tudjuk jól, ez a világ teljesítménykényszerben él, egy kicsavarodott értékrenddel. Amit szem előtt kell tartanunk: nem kötelező nekem is részt vennem ebben az őrületben, mert el kell hinnem, hogy a belső nyugalom, egy kedves mosoly, egy lágy mozdulat, egy meleg érintés még ebben a felfordult világban is sokat ér. Az elvárások tesznek beteggé, az elvárások szívják el az energiádat, az elvárások miatt válsz talajtalanná, olykor elveszetté. Az elvárásaid miatt érezheted, egyedül maradtál. A szeretet és az elvárás két ellentétes dolog. A szeretet nem vár el semmit. Az elvárások mögött haszon húzódik. Megjegyzendő: vannak, akiknek sosem elég fényes a napsugár; illetve vannak, akik életük végéig kizárólag saját magukkal lesznek elfoglalva. Fogadd el. Rosszabb napokon ez is előfordulhat veled is, velem is.
Az egyik legfontosabb dolog a harmonikus élethez: el kell felejtenünk az elvárásokat! Még néha napján önmagaddal szemben is, hümmhümm. Ha az embert olyannak fogadják el, amilyen, és nem várják el tőle azt, hogy mások elvárásaihoz igazodjon, akkor önmagát is könnyebben elfogadja. Minden ember arra törekszik, hogy megvalósítsa a benne rejlő egyedi lehetőségeket. Ugyanakkor minden ember arra is vágyik, hogy szeressék, elfogadják. Ezek olyan alapvető emberi szükségletek, amelyek nélkül elképzelhetetlen az egészséges fejlődés. Ám a két törekvés gyakran kerül összetűzésbe: sokszor megesik, ha azt akarjuk, elfogadjanak és szeressenek, meg kell tagadnunk alapvető hajlamainkat, vágyainkat és sajátosságainkat. Ezért viszont gyakran súlyos árat fizetünk: szorongás, depresszió, magatartászavarok. Még szerencse, hogy nekem a blogom a pszichológusom…
Megtanulhatnánk, hogy nem szabad elvárásokat megfogalmaznunk másokkal szemben, hisz és most a bejegyzés kulcsmondata jön, terhet teszünk rájuk és csalódást okozhatunk magunknak. Valószínűleg ideje lenne inkább az utóbbival törődni, s ezért ezen a ponton mégsem rátérni az ügy gyakorlati részére, hiszen úgy érzem, kibeszéltem a kibeszélhetőt. Most befejezem a bejegyzést, s én is levetkőzöm a levetkőzhetőt, azaz például megtanulok késni végre, vagy egyszerűen nem haragudni érte. Hirtelen nem tudom melyiket is fogom választani. Megtanulni csendben maradni, ha sokszor ordítani támadna kedved és megtanulni, hogy az életet elsősorban magaddal kell élvezhetővé tenned, amihez csak becsatlakozhatnak mások, ha szeretnének, de nem várhatod el, hogy mindig veled tapsoljanak.
