"Hahó! Hát… blablabla és hát Budapestre költözöm. Megiszunk egy kávét?"
Valahogy így kezdtem bele a régi kedves, kb. 5 éve nem látott barátnőmnek címzett üzenetbe, mikor eszembe jutott, szívesen felkeresném, ha már életem útja újra felé vette az irányt.
Blablabla.
5 év történése egyetlen rövid, tömör és igen velős szóban. Mi fér bele, ha az ember új életet szeretne kezdeni? Mi fér bele a gondolatokba? Mi fér bele a kimondott szóba?
Mi fér még bele a fejedbe?! Semmi, így a csend után végre ki tudod írni!
Hogyan lehet feldolgozni egy magánéleti traumát, az élet több területén bekövetkező és elszenvedett veszteséget, a rosszindulatú pletykálkodást, a sorozatos csalódást, melyet embereknek okozhattál és melyet ők okoztak neked? Hogyan lehet újra úgy kilépni az utcára, hogy az eget van merszed pásztázni, nem a földet bámulni? Mikor nem fogsz már rettegve sétálni, hisz félsz, olyannal futhatsz össze, aki felé nincs mondanivalód, mert nincs benned szó. Felé biztosan nincs. Vagy akinek mondandója lenne neked, de gyengült állapotodban nem tudod, hogyan lennél képes végig hallgatni. Vagy olyannal, akinek semmi köze semmihez, de épp akkor is úgy tesz, mint akinek van. Mikor tudsz úgy végig sétálni a napsütötte szegedi utcákon, hogy mélyen az emberek szemébe vagy képes nézni újra? Hogyan szűnik meg az üldözési mánia? Hogyan szűnik meg a szégyenérzet? Mikor nem fogod hibáztatni önmagad sorozatos vakságodért, a hibákért, amit elkövettél. Hogyan lehet düh nélkül gondolni a magánéleti turkálóra, azokra, akik sivár, szenvedélyt nélkülöző életük miatt más szenvedésében lelik örömüket? El kell-e magyarázni tetteid előzményeit olyannak, aki még rád sem néz, de már tudja, hogy mi miért, mikor és hogyan történt? Következtet, történetet sző és beszél, beszél, lehetőleg sokat és sok emberrel. Emberekkel, akik korábban bár ellenségek voltak, akik ellen hergelni lehetett másokat, de most, hogy új utálnivaló lépett színre, már gyorsan baráttá avanzsálódik újra. Hiszen most Te lettél, aki ellen hergelnek. Neked kérdést egyet sem tett fel a miértekről. Hogyan lehet továbblépni felesleges emberi kapcsolatokon sérülés nélkül? Vajon az Élet, ahogy nekem, úgy nekik is megfizeti hibáikat? A másoknak okozott károkat? Karma, te kurva. Vagy a szemedben az most én vagyok? Ha meghozol egy döntést, miért evidencia, hogy ezáltal te szenvedsz kevesebbet? Hogyan tudnám magam úgy letörölni a facebook-ról, hogy az eseményekről, melyekről ott értesülök ne maradjak le? Minden másról meg lemaradhassak. Nem tilthatom le az összes embert, aki bizonyította (vagy nem) lojalitását az utóbbi 3 hónapban felém. Vagy mégis? Emlékeztetni kell-e egy embert a mögöttetek hagyott évekre, ami szerint ismer téged, mikor a pletykát komolyan akarja venni. Hogyan tesz egy ember tanúbizonyságot őszinte jóakarásáról, mikor ellenségnek hitted? Hogyan lesz egy barátból rosszakaró álszent? Úgy, hogy mindig is az volt, csak nem te voltál a célpont. Vagy inkább nem tudtál róla, ha az is voltál. Újabban jól alszom, ő viszont szerintem továbbra sem fog, mert fogalma nincs róla mit jelent: lojalitás. Kell bántanod csodás hajkoronáját vagy az Élet intézi helyetted?
A magánélet mikor vált közüggyé?
Mikor egy erkölcsileg és társadalmilag kevésbé elfogadott döntést hozol, akkor a magánéleted hirtelen közüggyé válik és te nem tehetsz ellene semmit! Hagyod, hogy találgassanak, mindent rád kenjenek, mindenkit az ágyadba fektessenek, mert nőként ez jár neked!
Tehát, ha tovább szeretnél lépni, akkor azt kizárólag mindenki szeretőjeként teheted. Más lehetőséged nincs. Ha kicsit akarsz koszos lenni, más tesz róla, hogy totál retkessé tegyen. Hogy pletykából tény legyen. Kész.
Ha teszel valamit, ami szemet szúr, rád raknak még párat, hogy biztos, ami biztos megmagyarázhatóan lehess közutálat tárgya. Hiszen végre újra van pletyka a városban. A szeretett, de ezer sebből vérző Egyetemen. A sohatöbbetvisszanemvágyott közegészségügyi és köznevetségügyi intézményben, ahol főmádám uralkodik alattvalón, s szakmailag kifogásolható tekintélyek életen, halálon, borítékon, bíróságon.
Számítottál rá, hisz nem egy embert láttál ez idő alatt szájról szájra lebbenni. Elvérezni. Kivéreztetni. Másik városba üldözni. Idő kérdése mikor leszel te a következő. Bárhol, bármikor, bárki által. Hosszú még az élet!
Arany szabály: amint kiállsz a sorból, felfüggesztve asszisztenciádat a nem kívánt történések felett, megdobálnak.
Te döntesz, akarsz-e kiskirályok kénye-kedve szerint élni.
Addig míg csendesen csinálod a napokat érzelmi szegénységben, addig nem vagy közügy, miért is lennél. A boldogtalanságod nem érdekel senkit. Szenvedj csendben! Erre neveltek a korábbi generációk. A mi generációnk viszont kimondja, ha fáj és le is lép, nem számolva azzal, mit illik és mit nem. Boldogtalanul, csendben tenni a dolgod illik. Ha deklarálod és lépsz egyet a remélt boldogság felé, akkor hopp, kapod az ikszeket arról, hogy soha többet nem kíváncsi rád senki. Hiszen döntést hoztál, szerintük hibásat és mehetsz isten hírével, mert innen tényleg el lehet menni. Minket nem érdekel a továbbiakban milyen módon szeretnél boldog lenni. Pá.
Ez a csoda tart 2,5 hónapja, fene gondolta, hogy az ember ekkora érdeklődésre tart számot...
De vajon hogyan lehet újjáépíteni magad 3 hónapnyi kín keserves önismereti lecsupaszítás után?
Blablabla.
Millió kérdés. Millió felismerés, ráeszmélés.
A feltétel nélküli barátságról. A felesleges idő pazarlásáról. Tetteid következményeiről. Az őszinte érzések felvállalásáról. A szar kapcsolatokban való dagonyázásról. Mások dagonyázásáról és ész osztásáról. A szex és a jó párkapcsolat összefüggéseiről. Önmagunk sárba tiprásáról. Mások sárba tiprásáról. Álszentségről. Őszinte gonoszságról.
A tiszteletreméltó főnökről. Szívesen végzett munkáról. Az el nem adható lelkekről. A nem pótolható munkaerőről. S arról, hogy a munkahely is lehet a nyugalom szigete, egymást megbecsülő, nem furkálódó emberekkel.
S közben rengeteg jó ért. A szerető család, tapintatos és támogató kollégák, az igaz barátok horgonya. A hátba veregetések, melyek a bátor lépés megtételére vonatkoznak, hiszen hányan nem mernek kilépni, lelépni, felmondani, lemondani, tenni azért, hogy végre megszűnjön a rossz érzés, mely a lépés hiányából fakad. No meg közben ki is hullott a férgese, több idő jut annak, ki érdemes, érdekes.
Lehet, hogy rossz arc vagy mások szemében, azok szemében, akik továbbra sem kíváncsiak a történetedre. Csak arra az oldalra, aki körbe utazta a világot, míg a másik fészket csinált otthon és várt. Már nem baj, már látni a fényt.
Nekem egyetlen megbocsájtás, ami számít jelenleg, és az a biológiai órámé.
Egy kis Oravecz a végére: A bármilyen módon elpazarolt időt sosem fogja vissza adni neked senki! Élj és ne várj a másik változására. Változz Te! Új esélyt kaphatsz, ha adsz magadnak! Vedd a cuccod és indulj is!
Valójában, ha ki akarnám fejteni ezt az egyetlen rövid, tömör és igen velős szócskát a kávé mellett, akkor csak ezt mondanám: Mivel telt az elmúlt 5 évem? Tanítani próbált az élet, és végre értem mit akart mondani.
Hálás vagyok minden igaz barátom támogatásáért.
