30. életévemben járok. Ez az év valahogy annyira más, mint a többi. Változtam, megint, és nem keveset, aminek a fele tudatosan elindított folyamat eredménye volt.
A változás legnagyobb hozadéka pedig ismételten csak az, hogy ezernyi dolgot megtudtam magamról. Gondolkodtam, hogy ha egy szóban akarnám kifejezni valahogyan mi is történt az elmúlt fél évben, akkor talán az életmódváltás lenne a legtalálóbb, hiszen ezt rá tudom húzni a testem és lelkem, elmém átalakulására is.
A száraz tények: Elhagytam a péktermékek, és tésztafélék, illetve a növényi alapú margarinok fogyasztását olyannyira, hogy heti egyszer kóstolok bele valamibe, ami kicsit is gluténszagú vagy köze van a húshoz…, a tehéntejet kiűztem a Faragó utcából, amit a Tokás is üdvözölt, a cukorral meg már jó 4 éve, csak méz és csoki* formában élek együtt; címkenézegető lettem én is, főleg, ha mindenmentes zabpelyhet keresek meg joghurtot; a mozgást a mindennapjaim részévé tettem, az alkoholt pedig már csak különleges alkalmakra tartogatom. Bár most hirtelen egyet sem tudok mondani, amiért innék egy pohár valamit…
*Van, amiről egyszerűen nem mondhatunk le. Például ilyen még a Cheetos. A Sajtos. Hm. Meg a csoki, amit már említettem. A csoki mindenek felett áll!
Hogy mi mindent hozott mindez az életembe? Azt mindig is tudtam, hogy alapvetően pozitív ember vagyok, és képes vagyok fókuszálni, látni, mi a lényeg. Azt is tudtam, hogy mindig és mindig többet akarok, ezért pedig szívesen hozok áldozatokat. Képes vagyok időt szakítani arra, ami igazán fontos nekem. Tudom, mennyire vagyok független, amiről fura mód sokan azt gondolják, önzés, pedig kurvára nem. Bár minden ember önzőbb lenne, sokkal több egészséges tudatú, fizikumú humanoid járkálna az utcákon. Rájöttem, viszont, hiszen nem egy hete élek már így, hogy mindeközben hihetetlen elszánt is vagyok, meg önmotivált és nagyon lelkes. Napi szuperprodukcióm pedig: a közeledő negatívabb gondolatok könnyűszerrel elhessegethetők, méghozzá a sejtjeim egészséges működése érdekében…
Ha ennyi pozitívum épül magától vagy inkább magadtól be az életedbe, akkor csak jókedvűen ébredhetsz, nemde?
Valójában a jeleket nagyon is az élet küldözgeti, a kérdés az, hogy képes vagy-e meglátni, mi az, amire szükséged van. Nem volt semmilyen kirívó történés, egészségügyi zavar, amiért elkezdtem ezeket az apró változásokat beépíteni az életembe, talán csak annyi, felismertem: sokáig szeretnék élni. Ehhez viszont vigyáznom, figyelnem kell magamra, a testemre, szeretnem kell a testem, amivel szerencsére igazán nagy probléma sosem volt. Viszont megismerni is szeretném mind jobban és jobban. Mindig és állandóan: amit sokan egyszerűen képtelenek felfogni, orvoshoz járni, rendszeres kontrollvizsgálatokat végeztetni hosszútávú befektetés önmagadnak, családodnak, hahó!
Miért szeretnék sokáig élni? Szeretek magammal lenni, szeretek a világomban létezni, szeretem a körülöttem lévőket és szeretnék a kisbabám Anyukája lenni nagyon-nagyon sokáig.
Érdekes, tényleg minden megszokás kérdése. Volt, hogy hetente több alkalommal is benyomtam egy jó nagy pizzát és milyen állati jól esett. Ma már mintha az íze is más lenne, meg talán jobban feltűnik, hogy puffaszt és nem érzem jól magam. Régebben simán toltam egy harminckettest, ma 2 szelettel bőven megvagyok, köszönöm.
Már mérlegelek, megéri az a 2 szelet egy kis hasfájásért cserébe? Hát nem tudom.
Ahhoz viszont, hogy ezt a kérdést feltehessem magamnak, meg kellett tapasztalnom a másik oldalt. Mikor pehelykönnyűnek és energikusnak érzed magad. Nincs kóma, nincs agyhalál, ágyvágyás, semmi, csak tiszta kép, mozgékony test, tervek az idő hasznos eltöltésére. Orsi barátnőm szerint, valahol az evést, mint olyat túlértékelik, nem a helyén kezelik. Jó kis e-mailt váltottunk ezzel kapcsolatban, amit azóta ízlelgetek és be kell vallanom egyre több pontjával értek egyet. Tapasztalom magamon a változást.
No de visszatérve a mozgásra, mikor sportolsz, tisztul a kép. Minden olyan sima lesz, olyan egyszerű és világos. Mintha belekerülnél egy teljesen más dimenzióba, ahol a dolgok csupaszon léteznek és az összefüggések egyszerűen kivehetőek. Jót teszel testtel-lélekkel. Nem dagad rajtam az izom jelenleg sem, de erősödtem, az állóképességem pedig a csúcson van. Hogy máshogy készülhetnék életem legnagyobb feladatára, a gyerekvállalásra, mint ép testtel és tiszta fejjel, tudatosan megtervezett mindennapokkal, rendezett, rendszeres étrenddel és viszonylag tág látókörrel, nyitott világlátással?
Szóval ismét megvilágosodtam méghozzá vasárnap reggel! Gyorsan magamhoz is ragadtam egy tollat, papírt és már firkáltam is. Máska nem is értette mit szöszölök még annyit, hiszen kint olyan csuda dolgok várnak bennünket, miközben sétálunk. És tényleg!
Szóval a következő a konzekvencia:
(Jóval) kevesebbet közlök, többet figyelek.
Mintha a közlésvágyam egy időben azért működött volna bennem oly intenzíven, mert valójában a közléstartalmamra vonatkozó reakció iránti igényemet fejezte ki. Orzsolya és a ködös fogalmazás. Igen, Andris, ez is olyan mondat, amit kétszer kell elolvasnod!
Szóval rájöttem!
A külső reakcióra való igény valamiféle megerősítésként létezett. Szükségem lehetett volna a külső megerősítésre azzal kapcsolatban, hogy „igen Orsi, jó úton jársz”, „Igen, Orsi, sokan szeretnek”, „Igen, Orsi, neked egyébként elég jó.”
Fú, de pocsékul hangzik ez így, de hát így működnek az emberek amúgy, nem?
Hogy miről beszélek?! Orsi barátnőm egyszer utalt rá, nem tudom elmékszel-e? Közléskényszernek nevezted, talán. Nekem nagyon megragadt és szerintem most fogtam fel miről beszéltél. (Látod mennyivel előrébb jársz?) Szóval, hogy miről beszélek? Oldalas levelek a facebook-on, g-mailen, kényszeres találkozó szervezések, mikor azon gondolkodtam, hány pont is van, amiről beszélni szeretnék, amit el szeretnék mesélni, mert húha velem aztán olyan sok minden van ám. Órás telefon és skype beszélgetések. Hiányérzet, ha valamit nem mondtam el. Soroljam még? Netalántán magadra ismertél?
Aztán egyszer csak kezdtem ezeket elhagyni, ahogy többet figyeltem a belső hangokra és fontosabb volt, hogy magammal megbeszéljem, mert minden más már fárasztott. Nem volt kedvem hozzá, meg igazából mit rágódjak rajta, úgysem tudsz rajta segíteni, a véleményed meg úgyis kikérem, ha érdekel. Írhattam korábbi bejegyzésemben, ha van valami rossz az életedben éld meg azzal, aki szintén kap belőle és nem kell többet foglalkozni vele, mesélgetni fűnek-fának, részleteiben stb. Minek fárasztanád vele a környezeted? A jóra ugyanez igaz, hiszen mennyi időt is spórolhatsz ezzel? Magadnak és annak az embernek, akivel épp idődet töltöd a jelenben, és nem a múlt elmesélésével bajlódva, minden apró-cseprő dologról külön szót ejtve… Persze az megint más, ha valaki megkérdez valamiről.
Amúgy, itt akár bőven belemehetnénk, az építő, óvatosan kritikus, mégis ítéletmentes baráti kapcsolatokba, mert akkor nem igazán azt mondtad nekem, amit hallani akartam, s látod, eltelt 1-2 év és megértettem, miről beszélsz, pedig akkor tök rosszul esett ám. Ösztönző, őszinte barátság, amiről időről időre tanúbizonyságot teszel. Ma ezért is foglak megölelgetni, ha már 30 lettél Babám! Jó hogy itt vagy ezen a világon a rohadt életedbe!
Na túl a nyelvcsapásokon, az, hogy kevesebbet közlök, vagyis a belső elcsendesülés elégedettséget jelenthet vajon? Mindenem megvan, amire csak szükségem lehet, ami nincs, majd lesz, de hiányérzetem nincs, ahhoz pedig, hogy mindezt a helyén is értékeljem nincs szükségem a külső megerősítésre, nincs szükségem mások véleményére. Hiszen az életem, mindennapjaim nem ők élik, hanem kizárólag én. Magammal. A mindennapok megélése adta élményeim pedig már nem kívánják, hogy feltétlenül kinyilatkoztatásra kerüljenek. Úgy jók, ahogy vannak, akkor és ott, magammal megélve, szívemben-lelkemben elraktározva, jót, s jót. Mást minek raktározzunk?!
Jobban érzem magam így, és jobban figyelek rád, mert nem azon gondolkozom, mit akartam még mesélni. Nyitva az elmém, rád fókuszálok, a beszélgetés fonala meg úgyis alakul, ahogy akar, nemde?
