Sok-sok korábbi blogbejegyzés szólt arról, hogy dolgok, terek, szituációk, érzelmek lecsupaszítása, a minimalizmus elérése, a gyűjtögető életmód elhagyása egyfajta jövőképként lebeg a szemem előtt, amiért nap, mint nap sokat igyekszem tenni. Kis lépésekkel, de érezhetően jól haladok. Vannak területek, ahol brutális fejlődésen mentem át, vannak területek, ahol csiszolásra szorulok és van egy terület, ahol teljes a kudarc, totális a bukás. Ennek ugyanúgy része, hogy nem veszek már századik gyertyát, kis dobozkát, noteszkét, vagy nem töltöm meg a hűtőt olyan dolgokkal, amit úgyis kidobok, mert egyszerűen nem lesz lehetőségem megenni. Tudatosítani próbálok sok-sok mindent annak érdekében, hogy mind világméretben, mind a kis személyes terem tekintetében az ökológiai lábnyomom ne érje el a kritikus pontot, vagy lehetőleg meg se közelítse azt. Tudatosan hagyok el dolgokat, dobom ki, adom vagy ajándékozom el stb. Egy valami viszont egyszerűen tudom, hogy hibázik és talán életem legnagyobb kihívása mind a mai napig. A picinyre összezsugorított lábnyomomat ez teszi kiábrándítóan hatalmassá. Ezért annak érdekében, hogy rájöjjek pontosan mi áll az útjában annak, hogy letérjek a helytelen útról és végre ezen a szinten is tudatosítani tudjam a szükségleteimet… nos nagy fába vágtam a fejszémet. Azt viszont nem gondoltam, hogy az eredmény ennyire fájdalmas lesz, az arconcsapás létjogosultsága sajnos nyilvánvaló.
Ma összeszégyeltem magam önmagam előtt, hiszen szuper, hogy nem veszem meg a századik gyertyát, de az ezredik felső bizony csak becsúszik.
2013 januárjában ért az elhatározás: költségvetést fogok vezetni. Bevétel-kiadás a lehető legrészletesebben, különböző színekkel jelölve a tételeket, hogy a végén, mikor talán egyszer összeszedem magam és megnézem mit is vettem ezidáig, könnyebben összeszoríthassam a saját gyomrom. Teszem ezt mind a mai napig, és az az igazság, hogy életem egyik meghatározó döntése volt.
Gyorsan-frissen túllépve a lakhatás adta kötelességeken (lsd.: rezsi) vannak az embernek bizonyos szükségletei, amiről nem érdemes lemondani: ilyen például a minőségi étkezés. Ennek igazából nem is állt szándékomban utána számolni, hiszen minden egyes vásárlásom az egészségünket szolgálja a Tokással. Szintén kielégítésre váró szükségletem a szórakozás utáni vágyam. Nem kell óriási dolgokra gondolni, egy koktél, egy pohár pezsgő, egy jó kis indiai étterem, egy jó könyv megvásárlása, egy mozi, egy utazás, egy szelet süti, gombóc fagyi, a jatéban egy jager, vagy egy pizza. Ja merthogy egyébként minden olyan ételt és italt, mely nem szolgálja szervezetem hosszútávú, rizikómentes működését azt a szórakozás kategóriába sorolom. Alkohol, dohánytermék, egészségtelen étel, amire néha napján egyszerűen mindenkinek szüksége van. Te is eszel a Mekiben egy évben egyszer, nem? Na, hát nem, ezekről sem kimondottan szeretnék lemondani a jövőre nézve.
És aztán jön itt valami, amit csak mi, nők érthetünk, ebből is kimondottan azok a fajták, akiknek betikkel a szeme, ha meglát egy ízléses kirakatot. Nos, nekem ebben a kirakatban végül is mindegy, hogy ruha/kiegészítő/cipő/táska vagy lakberendezési cuccmucc van, tikkelek és kész. Egészen a mai napig nyugtattam magam azzal, hogy nekem nincs sok ruhám végül is, csak annyi lehet, mint egy átlagos magyar nőnek. Illetve talán még annál is kevesebb, hiszen igen nagy gondot fordítok arra, hogy a nem használt ruháimat kategóriájuknak megfelelően eladjam, elajizzam vagy elvigyem a rászorulóknak. Mindez nem kevés időm és energiám emésztette fel, amit ugyanolyan boldogsággal tettem, ahogy a vadi új ruhát leakasztottam a h&m fogasáról.
Nos.
A költségvetésem.
Pár napja ért bennem a gondolat, hogy ha majd lesz időm, átszámolom már mit produkáltam az elmúlt 3 évben, hátha rájövök, hogy már-már beteges vásárló vagyok, haha. Pedig hát dehogy vagyok, ugye?
Na, tegnap még ott volt a haha, ma pedig lefagyott a mosoly az arcomról. Jah, meg kaptam egy migrént is hirtelen. Eskü. Szerintem tudat alatt idegesíthettem fel magam, mert külsőre egészen mosolygósan tudtam konstatálni a kolléganőimnek megdöbbenésem. Miután kimondtam az összeget, rájöttem, ez megér egy misén kívüli azonnali blogbejegyzést, hiszen az életem része, és egy változtatásra váró helyzet, amit nem lehet csak úgy beseperni a szőnyeg alá. Nem mintha beseprős típus lennék.
Visszagondolva úgy láttam, kb. 2 havonta mentem el egy-egy „jaj szabad a délutánom időeltöltős” vagy „meg fog jönni basszus kivagyok” vagy „felidegesítettek miért hagytam” vásárolgatásra. Igazából sosem költöttem úgy igazán sokat. Persze volt olyan, hogy hazaérkezés után mondtam a Tokásnak, hogy „jaj, lehet nem kellett volna elmennem, de hát mit csináljak, ha ennyire szeretem a ruhákat és a szépet”. Jah, meg aztán volt még olyan gondolat, hogy „ezt most azért is megérdemeltem”, „ennyi igazán járhat az életben”, a bűntudatosabb résznél gondoltam olyat is „külön kasszázunk, még szerencse, hogy nem tartozom elszámolnivalóval senkinek”. Aha!
Ma mégis eljött a nap, hogy elszámoljak, méghozzá magammal. Sürgősen!
Nagy valószínűséggel hasonló gonddal küzd nap, mint nap az a millió meg egy lány, akik a gardróbcserén és mindenféle használtruhás oldalon próbálják elpasszolni a megvásárolt, de nem hordott, vagy megvásárolt, de megunt gönceiket. Ahogy teszem én is, hiszen ha belegondolunk, ennél jobb módszert nehezen lehetne találni a bűntudatunk enyhítésére, még akkor is, ha ez nem feltétlenül tudatos és hát... sikeres... Ezáltal több emberrel kerültem kapcsolatba, akik tudják magukról: boltkórosak.
Egészen máig teljesen elutasítottam ezt a bélyeget, hiszen úgy gondoltam boltkórosnak az számíthat, aki akár minden héten is megy. Úristen minden héten! Vagy nem tudom mit gondoltam.
Az összeg kijózanított. Függetlenül attól, hogy a számításaimban minden olyan ruhadarab, kiegészítő szerepel, ami szükséges a munkámhoz, szükséges a mozgásos tevékenységemhez meg bármi egyébhez, ami az életem részét képezi, az összeg így is elképesztő, már-már csillagászatilag vizsgálandó. Átgondolva az eredeti tippemet is, a reális végösszeg az eredeti összeg harmada lett volna, 3 évre nézve. Még szép, hiszen ebből az összegből már készen lenne a cirkó a lakásban… Sőt, lehet utána ki is tudtunk volna festeni. Hm, ebből már a Húsvét-szigeteken lennék. Vissza nem jutnék, de akkor is...
Szóval baj van, méghozzá igen nagy.
Próbáltam úgy is megvizsgálni a kérdést, hogy volt a Másenka előtti és alatti életem. Változtatott-e bármit a vásárlási szokásaimon egy kutya, akihez öröm hazamenni, akivel öröm időt tölteni, ha a Tokás éppen dolgozik, valahol a nagyvilágban. A kép semmivel sem árnyalódott, sőt meg kellett állapítanom, hogy Máska előtt többször vásároltam kevesebb pénzért, később kevesebbszer mentem, de többet hagytam ott, így mindösszesen a belefeccölt időn változtattam, máson az ég világon semmit. Sajnos.
Azt gondolom, van olyan a blogom olvasói között, aki érti a problémát, hiszen akár hasonló cipőben is járhat, bevallottan vagy sem. (Az olvasottsági adatok alapján mindenképp így hiszem.) Ezért is érzem létjogosultságát ennek a bejegyzésnek, hátha másnak is tudna segíteni.
Cikinek érzem-e? Nem, semmi esetre sem! Sőt, abszolút büszke vagyok arra, hogy az elmúlt három éves költségvetési vizsgálatom alapján, fel tudtam ismerni, hogy ez a probléma, valóban probléma, ami megoldásra vár. Természetesen meg is fogom oldani. Büszke vagyok magamra, amiért ilyen magabiztossággal tudtam tükörbe nézni és viszonylag nyugodtan vettem tudomásul, hogy épp ég a ház, csak sajnos visszamenőlegesen nem lehet oltani.
Hogy mi a konzekvencia?
- Abból a pénzből, amiből én élek, bár nem kimondottan nagy lábon, mégis mocsok dolog ennyit ruhára költeni! Főleg, ha másra is lehetne.
- Az Árkád, a Pláza és egyéb ruhaüzletek komplexuma ország-világban, mint olyan, felvételre kell, hogy kerüljön az elkerülendős listámra. Ilyenem még nincs, de mától lesz. Ők az ősellenségeim, míg világ a világ. Így nem, nem akarok ott találkozni, hogy megigyunk egy kávét és ne haragudj, de nem, nem foglak elkísérni kiválasztani, hogy melyik blézert vedd meg, hiszen én látom, melyik áll jobban a szemed színéhez. Az Árkád Posta pedig zárjon be!
- Abban a pillanatban pedig, mikor hirtelen a semmiből terem egy szabad délutánom ki fogom verni a fejemből a „de szuper lenne megnézni, milyen az új kollekció” gondolatát. Növeszteni fogok egy vijjogó stop táblát a szemem elé, ami akkor jön elő, ha leszáll a köd. Marinka, azért a h&m magazinokat továbbra is szívesen látom, a lapozgatásról nem kívánok lemondani.
- Vasalni fogok és végre mosóport használni! Igen mosóport Tokás és ezért ne haragudj, de akármilyen szupidupi csúcs dolog a mosódió-mosószóda-ecet kombó, sajnos a hófehér ruháimat gyönyörűen elszürkíti, ami pedig alátámaszthatja a „nincs egy göncöm sem” gondolatspirált, melynek a végcélja ismételten egy butik lenne. Remélem megérted, bár már pedzegettem ezt Neked.
- A költségvetésem vezetését pedig folytatom az eddigi elveim szerint, s meglátjuk tudom-e majd összpontosítani az erőmet ténylegesen, hogy gyorsan kigyógyítsam magam ebből a mai brutálisan gáz, de annál valóságosabb divatbetegségből.
Bár a konzekvenciát megszültem, a migrénem két fél Saridon sem tudta elmulasztani… Megdöbbentő, hogy mi emberek milyen módon vagyunk képesek önmagunk áltatására. Szóval Isten hozott nálam öcsém ez a való világ! Ma kezdődik életem hátralevő része.
