A nagy közös projekt, a saját otthon, fészekrakás realbe, már nem főbérlővel, már nem csupán „megtűrt” bútorokkal, falszínekkel, már nem egy elképzelt üres lakás egy üres házban, hanem egy megfogható, rendezhető, tervezhető valóság.Három hete még azt sem tudtuk, hogy lakást akarunk venni, aztán jött egy szellő, mi meg engedtük elfújni magunkat.
Aztán mikor kellőképpen nagy forgószéllé alakult, rájöttünk, van, ami nem változik. Anya segít. Bele is szól. Tudni illik, jót akar a cuki. Apa büszke. Amúgy Mostohaanya keverte ilyen csuda mód helyesre nekünk ezt a tájfunizét. Tesó nem kritizál, ami furcsa, tetszik neki, ami még furcsább.(<3) Mindenki segít. Felnőttünk, éljen a család! A tényeket szavakká formálva, barátoknak elmondva, úgy éreztem, nekik ez nagyobb dolog, mint nekünk. Pedig egyszerűen idő kellett, míg tudatig hatol. Talán pár napja vagyok gyermekien izgatott. OMFG, a mi lakásunk!!! Már nem idegen, már vannak ott cuccaink, már csak pár éjszaka máshol. Már ott vagyunk gondolatban.
Amikor a „rózsaszín felhők között lebegő, üres lakás az üres házban” című film kockái repkedtek a szemem előtt, csupán magunkat és az egyéniségünk kifejeződését láttam a helyiségekben. Az élénk piros, vintage stílusú komódot, ami majd jól feldobja az egyébként imádott, de kissé unalmas bükk bútorokat. Az étkezőt, ahol az egész család kényelmesen hangoskodhat, ahogy szokott, mikor összejön a három grácia. A csodás szőtt tárolóbútorokat, melyek a felesleges dolgainkat gyönyörűen elnyelik majd. Falon az afrikai maszkokat, számunkra rendezetlen összhangjukban. A rattan bútort az óriási erkélyen, melyre pálmalevél lóg. Feng shui, mindenképpen. A letisztultságot, a nyugalmat és a melegséget. Magunkat. Egymást. A balatoni ház meg későbbre marad: egy ház a dombon, mindigtavasz, madárcsicsergős jóreggelt, kakaskukorék, gyere Mása, menjünk a partra sétálni, miután behoztam az érett paradicsomokat a kertből, és a többi.
Már-már megkönnyezem olyan rózsaszín szappanbuborék még.
Két lábra huppanva a felhők közül a földre azonban fényesen villogni kezdett a tábla: a pénz nem terem magától. Illetve nincs olyan, hogy valaki eleget tett félre. Szóval az egyéniség nem baj, sőt jó, ha van, kifejezése, kifejeződése egy lakás esetében egy hétköznapi életet élő, viszonylag hétköznapi munkával rendelkező párnak valószínűleg évek kérdése. És akkor most mi újság? Szertefoszlik a nagy álom? Veszekedések? Kiderül, valójában tökre mást akarunk? Mást tartunk szépnek, fontosnak. Csak azért, mert a „most” nem lesz csak „később”?
Úgy tűnik, mi nem az a pár vagyunk. A habos-babos álom legcukibb része talán inkább a mondat, melynek elhangzásával egy időben láttam hátralévő életünk irányjelző tábláját: „Válaszd ki az étkezőgarnitúrát nyugodtan, úgyis tudod, mi az, ami tetszik.”
És most nem gondolok arra, hogy nő vagyok, nem gondolok arra, hogy akaratos vagyok, meg arra sem, hogy „gyorsabban szabadul, ha nincs véleménye”, „meg csak nővel ne kezdjen az ember” és minden ilyen, férfiak által kedvelt egybehangzó gondolat. Csak arra gondolok, hogy tényleg így gondolja, meg arra, hogy valójában tényleg ugyanazt tartjuk szépnek, otthonosnak és hozzánk valónak.
Magától értetődően történt minden ebben az elmúlt pár hétben. Minden akadályt olyan könnyen vettünk, hogy már-már magamra sem ismerek. Közben koppant a homlokomon a felismerés: tökmindegy milyen lesz. Lehullik-e a csempe a falról, ha nyilvánvalóan kiesett a fuga. Mása felszedi-e egyébként azt az ótvarronda linóleumot, melyet valószínűleg a 70-es évek hagyott ránk oktatócélzattal. Képes leszek-e idegroham nélkül bejutni a lakásba, megküzdve az egyelőre ismeretlen óriás méretű kulcscsomómmal, no meg az ajtónk fölötti világítás teljes hiányával.
Szerencsétlen módon személyiségtípusom a „most azonnal, ide nekem mindent, amire szükségem van” mottó szerinti, ha szeretném, ha nem. Bár ezt a gyári beállítást jó ideje igyekszem felülvizsgálni és javítani. Talán elérkezett az idő, hogy rájöjjek: mi az, amit magunk miatt siettetünk és mi az, ami mások véleménye miatt egyszerűen kell nekünk!
A mi lakásunk a mi tulajdonunk, sőt már azt is eldönthetjük távol a szülői háztól, kit engedünk be, kit látunk szívesen. Ha édes kettesben akarunk életünk végéig lebegni szappanbuborékban a kedvenc kutyánkkal, igazából abban sem akadályozhatna meg senki. Ilyen alapon viszont, ha úgy gondolom magamról, hogy van időm még ebben az életben és más véleménye sem különösebben zargat, akkor nyugodtan vehetünk piros wc ülőkét, mert szerintünk az a szép. Sőt azt a gusztustalan linóleumot is addig nézhetem, amíg nekem megfelel. Talán ez a legfelszabadítóbb ebben a saját lakás dologban. Nekünk mindenhez van jogunk, neked meg semmihez, hahaha. Hányszor mondta Apa: az én házam, az én szabályom. Még, ha a szülők úgy is viselkednek néha, mintha 14 éves, saját keresettel és élettapasztalattal nem rendelkező, minden karakánságtól és céltudatosságtól mentes, pislogó fogalmatlanságkupacok lennénk. Mindenki nyugodjon le a csudába, asszem tudjuk mit hogyan akarunk.:P
Valójában ennek az egész postnak egyetlen célja lett volna, de sikerült túlbeszélni, mint mindig, szóval ennyi csak:
Köszönjük!
A gondolatokat, véleményeket, a tanácsokat, a gyűjtögetést, az idegeskedést, féltést, a kérdéseket és az idegesítő kérdéseket, a kritikákat, a cipekedést, a mosolyokat, az öleléseket, a biztatást, a szeretetet! Minden csak hozzátett a mi kis orkánunkhoz. A segítőknek nem lehetünk elég hálásak, majd igyekszem finomakat főzni az első lakáson belüli randevúinkra. Hahóóó, hétfőn költözés!
Addig is, érzem, élvezem a csendet tovább a másik, még teljesen ép szappanbuborékomban.
Asszem a legfontosabbat mégis kifelejtettem: Köszönöm, hogy belevágtál velem ebbe az új kalandba, tulajdonostársam!
/by csehoorsi on February 11th, 2015
