Süti-nem süti

  Igen divatos napjainkban arról cikkezni mindenféle női oldalakon, hogy manapság a női egyenjogúságra való törekvés következményeképpen valahogy a nők elvesztették otthonos mozgásukat a konyhában (is). Amennyire felfújt és túlbeszélt témának érzékeltem ezidáig, sok példát látok, ami bizony ezen cikkeket támasztják alá. Azonban azt is gondolom, hogy ahogy most élnek olyan nők a világban, akik szeretnek főzni és tudnak is, akik elboldogulnak a konyhai teendőkkel több-kevesebb sikerrel és akik nem tudnak vagy nem szeretnek főzni, úgy régebben is éltek hasonlóan bekategorizálható módon. Talán annyival vagyunk hátrébb, hogy megjelent a "nemfőzök, punktum" típus. Az, hogy a felpörgött, karriert építő, álmokat álmodó és azokat megvalósítani akaró, határozott, magabiztos nők rohangálnak az utcán nem feltétlen kell, hogy igazolják a sok antifeminista tant.
  Tény, időnk kevesebb, de ez nem jelenti azt, hogy ne tennénk eleget a háziasszonyi és egyéb kötelességeinknek. Mi ezt valahogy inkább úgy éljük meg, hogy azokat a terheket, amiket egy régi elvek szerinti klasszikus háziasszony cipelt, ma már két vállon megpihenve hordozunk magunkon a világban. (Optimális esetben.) Profi időbeosztók és stratégák lettünk. Minden teendő el van végezve csak a technika fejlődése által gyorsabban és kevésbé kötött módon. Mindösszesen annyi változott, hogy a nők is dolgoznak, mert szeretjük érezni, hogy ha akarnánk, akár függetlenek is lehetnénk, sőt mi több, azt szeretjük, hogy egy teljes értékű párkapcsolat egyik teljes értékű, önálló, saját, döntéssel és véleménnyel rendelkező felei vagy egészei vagyunk. A lényeg: nem függni senkitől. Szerintem ez szuper.

Szuper akkor, ha a két fél-egész emberke hasonló elveket vall, így nem érheti szó a ház elejét, ha épp egy nyanvadt, túlstresszelt, borús hétfő estén, munka után fáradtan hazaérve nem kerül vacsora a férfiember elé.

  A női és férfi szerepek erőteljes keveredéséből sikerrel profitáltam: ha nincs kedvem, nem főzök és nem fogom magam össze-vissza szégyellni, ha akár három napig sem megyek a tűzhely közelébe sem. Viszont van az a pillanat, nem kevésszer, mikor egyszerűen a házias ízekre vágyunk, arra a csirkepaprikásra, ahogy én csinálom és nem úgy, ahogy a szomszéd kifőzde. Általában akkor főzök, ha van hozzá kedvem, ezáltal a főzés szeretetét van esélyem hosszú távon is megtartani. Hogy szégyellem-e magam amiatt, hogy van, egy héten csak 1-2x főzök? Nem kimondottan, mert nálam az egy főzés minimum 2 napi étkezést jelent. Ciki, nem ciki, így van. Mi szeretjük több napig ugyanazt enni. Ahogy a fejfájás nem hungarikum, ez annál inkább, olyan magyar dolog.

Nekem ezt adta ez a mai modern világ: semmi kötelezés, majd azt én tudom.

  Na, pont tegnap elért egy gondolat, mondtam is azonnal a Tokásnak: "Holnap nincs semmi dolgom, képzeld! Ha nem lesz kedvem semmit sem csinálni, akkor kitaláltam mit fogok csinálni." Erre a mondatra hangos felnevetéssel érzékeltem is a konstatálást, megint nem tartanak normálisnak. Valaki elmagyarázhatná végre, milyen az, ha valaki nem csinál semmit! Elképzelésem nincsen róla.

  Hihetetlen módon a semmit nem csinálás gondolatkörbe ezennel egy olyan teendő ette be magát, amire félévente egyszer, ha van példa: sütit fogok sütni! Elterveztem, bevásároltam, megvolt minden. Majd mikor eljött a másnap, gyorsan leszaladtam még egy nagy tejfölért a boltba, ugyanis...

Rájöttem miért nem sütök! Milyen már, hogy egy tepsi piskótához 6-8 tojást kellene felhasználni?! Hát még mit nem. Hogy megegyük azt a sok cukrot és még csak jól sem lakunk vele? Tudom-tudom, a sütit nem ezért eszik. Vagyis csak sejtem, mert nem vagyok édesszájú, egy hangyabokányit sem. Szóval mentem tejfölért a boltba és összedobtam egy jó kis tojáspörköltet, hogy na már mégis na, legyen már értelme is ennek a rengeteg tyúktojta pazarlásnak.

Ez vagyok én, nem sütök, nem éri meg, mert tök önző vagyok. Hiszen ha ezt megesszük vacsira és mondjuk másnap ebédre, akkor utána pont el tudunk slattyogni a cukiba megenni egy incsi-fincsi sütit, amit olyan ember készít, aki ért is hozzá, ugyebár. Ott csak egy szelet cukorbombát eszünk, míg itthon egy tepsivel. Valószínűleg ez az önzés is az egyenjogúságra való törekvésünkkel alakulhatott ki, de akkor sem pöcsölök vele, mert az a tojáspöri sokkal pofább ott a lábasban! Sőt még kevesebbet is kell mosogatni, így több időm lesz mindenféle "semmit nem csinálok" programra. De nem? Nálam jól laksz rendesen, aztán mehetsz sütizni. Jájj Orzsolya, itt a bibi. A klasszikus háziasszony ilyet valószínűleg nem nagyon engedett meg magának soha. Nagyikámnál mindig volt finom leves, finom husi és alap volt, hogy utána jön a finom süti. Nem sztrájkolt, főzött, minden áldott nap. Elvárás volt. Asszonyi kötelesség. Ma ez úgy néz ki, hogy ha vendégek jönnek, elgondolkodunk a 3 fogáson, amúgy nem hiszem, megállok kettőnél, a süti nálunk csak a receptkönyvben létezik, meg Karácsonykor. Mondjuk Nagyikámnál mindig jött a kóma, mindenki aludt ebéd után, vagy kábán kavargatta a kávét. Isteni volt, nem kérdés. Vajon, ha kiscsaládunk bővülni fog, elszórakoztatom-e majd magam én is délelőttökön át a konyhában, hogy 8 féle fogást csináljak, mint Anya, mikor úgy válogattunk, hogy annál szebbet kitalálni sem lehetett volna? Ezt már most meg tudnám válaszolni, de esélyt adok magamnak a változásra. Ho-ho-ho-hoppá!! Anyunál már nem volt süti, csak negyedévente, micsoda ív... Micsoda jövő...