Apu mindig azt mondja, az a jó a télben és a hidegben, hogy tudunk védekezni ellene, izzadni meg szar, nem tudsz 5 percenként tusolni, ami kellemetlen, ha a napi 8 órádat nem egy légkondis kis irodában vagy kénytelen eltölteni. Kisebb koromban utáltam izzadni, lelapult az ember haja, meg egyébként is, uncsi volt egész nap terpeszkedni a forróságban, a nyári szünetben. A tél volt a kedvenc, nem tagadom, Mikulás, szülinap, Karácsony, micsoda trió, micsoda jövés-menés, történés. Tény, Apu látásmódja erőteljesen befolyásolt. Most már utálom a hideget, egyfolytában fázok és nincs az a ruhamennyiség, takaróréteg, ami elég lenne. Már a nyarat szeretem, méghozzá akkor, ha perzsel. Libbenhet a nyári ruha, gyöngyözhet a homlok, barnulhat a bőr, roskadásig a strand, ömlik a sör. Az ember lánya érzi, hogy él, van miért kimozdulni, bárhová elmenni. Semmi korlátozás. Szabadtérre biciklivel vagy a hűs moziba nachosszal, teraszos kávézóba barátnővel, ejtőzni a fűzfa alatt. Szupi a nyár, de a bánatnak esik ennyit! Unom!
Ahogy így visszagondolok, már fiatalabb koromban is az unalom problematikájával küzdöttem…
A tavaly augusztus a 2014-es év legszomorúbb hónapja volt. Sok volt a rossz hír, a boldogságtervezésem napról napra dőlt dugába, kifogytam az ötletekből a magam szórakoztatását illetően, semmilyen motivációm nem volt, csak lebegtem és szenvedtem, mindezt pedig egyedül akartam tenni. Alapvetően sok minden foglalkoztat, a sort fektetett nyolcassal zárhatnám, ha egyáltalán elkezdeném. A fektetett nyolcas létjogosultsága pedig a következő ténynek köszönhető: gyorsan ráunok mindenre. Az évek során megfigyeltem, hogy létezik egyfajta magam generálta körforgás. Egymás után következik - függetlenül évszaktól, hangulattól, anyagi helyzettől - a nyelvtanulás iránti vágy, az utazástervezés, konyhatündérkedés, testmozgás, bulizás, szépészeti újítások, lakberendezés, egészségesebb életmód, állatok iránti rajongás, a zene szerepe a mindennapokban, még a blogolás is időszakos. A túlzások embere vagyok, félvállal nem megy semmi. Ha bulizni van kedvem sem vagyok képes 2-kor hazamenni, mint a jókislányok, nem, én 6:30-kor még bandukolok a körúton, élményektől jóllakottan. (Utána meg 3 órát alszom, nehogy már elmenjen a másnap egy kis duhajkodás miatt.) Ha valami felkelti az érdeklődésem, akkor beleesek és a téma kimerítéséig foglalkozom vele, óriási erőbedobással, egészen addig, míg fel nem kattan a kislámpa: áá unom.
Tavaly augusztusban a havi gyász tárgya nem más volt, mint az, hogy a lámpakattanás után nem volt következő lépcsőfok, amibe beledúrhattam volna a fejem, ami tovalendített volna, ami értelmet adott volna a reggeleknek, fűszert szórt volna minden napba. Egyszerűen szükségem van a rajongás érzésére, máshogy nem érzem, hogy létezem. Nekem kevés a középszerű, kevés a napi rutin, kell valami több. Magam miatt.
Pár hete elfogott a haszontalanság érzése, a rutinszerűség átka. A „jó dolgába azt sem tudja…” tipikus eseteként, nyugodtan mutogathatnának elrettentő példaként! Pedig nem vagyok az az örök elégedetlen típus. Vagy az lennék? Úristen, ezt Ti biztosan jobban tudjátok. Szeretem a családom, barátaim, nem cserélgetem a társaságaim havonta. Inkább úgy mondanám, hogy élethelyzettől, tapasztalástól, élménytől vagy sérelemtől függően épp mást húzok közelebb magamhoz, de ezt mindenki így csinálja nem? Nem hiszem, hogy ez szívtelenség lenne, ha belegondolsz Te is ilyen vagy.
Az utóbbi időszakban annyira mélyre sikerült leásnom magamban, hogy rájöttem, valószínűleg valami nincs a helyén, vagy én nem vagyok jó helyen. Vagy csak egyszerűen elment az eszem. Ami meg elveszi, az lehet például a munka. Unom! Valószínűleg személyiségemből fakadóan szükségem van arra, hogy nap, mint nap kihívások elé állítsam magam. Ezért keresem mindig az újat, a többet, a színt, amiből tanulhatok, többé válhatok, ami izgalmas és lehetőséget ad a tervezgetésre. Hülyén hangozhat, de azt az izgalmat érezni, ami valamilyen feladatmegoldásból, teljesítésből fakad, szerintem igenis jó, mindazzal együtt, hogy nem bírsz enni, vagy megy a hasad, mint magyar érettségi előtt. (Belegondolva, egy pszichiáter könnyen diagnosztizálhatna a blogom alapján…)
Arra már rájöttem, hogy a világot megváltani én ugyan nem fogom, nincs is kedvem hozzá, de a magam határait feszegetni megint más tészta. Nem szeretnék elnöki babérokra törni, a hírnév sem mozgat, valahogy inkább a magamnak való megfelelés. Nem akarok unalmas emberként meghalni. Egy olyan játékban, ahol őrült történetekről rá kell ismerni az emberre, ha nem is ismernek rám, legalább legyenek példáim, még ha némelyik szégyenletes is kissé, hahaha.
Kutatom és beépítem az életembe azt, ami teljesebbé és boldogabbá teheti minden nap. Hiszek abban, hogy semmi sem véletlen, hogy van életfeladatunk. Korunk jellemzője az elmagányosodás, a tárgyfókuszáltság, a pénzhajhászat, a stressz és a káros élelmiszerek. Próbálok mindezeknek nem hatása alá kerülni, védekezni, kiszűrni a családom és számomra hasznos elemeket. Van egy hétkilós röfögős kiskutyánk és mostanra úgy alakult, hogy mi hárman lelki társakká váltunk és családunk megmunkálásán dolgozunk. Gyönyörű, de kell még, kell még sok minden emellé is. Óriási mákom van, hogy 3 éve megismertem valakit, aki képes kezelni az ingadozást magammal kapcsolatban, képes elviselni az egyedüllét iránti vágyam néha, képes elengedni majd visszahúzni, ott lenni, amikor kell, letépni a fejem, amikor kell, akarattal keresztülvinni rajtam mindent, vagy hagyni magát belevinni a hülyeségbe, túlélni, ha toporzékolok és ilyen linkeket küldeni, amikor épp vágyom a megerősítésére, hogy minden rendben lesz, szeret, mert ez az, amit nem lehet megunni.
Szóval éljenek az erős nők, meg azok, akiknek semmi nem elég, mert velünk élni valóban nem egyszerű!
Olvassátok Lányok!
http://www.oldalborda.hu/evak/178-9-dolog-amit-tudnod-kell-mielott-elveszel-egy-eros-not
