Manapság a legnagyobb kihívás kikapcsolni az agyam. Talán átérzed. Iszonyú sok technika van rá, csak győzzük megtalálni a nekünk valót, ami kicsit elsötétíti a sok színt, vagy épp kivilágosítja a túlzott szürkeséget.
Kifújtam a füstöt az ablakrésnyi reggeli fényben és csak néztem a most születő, gomolygó kis fraktálokat, ahogyan rásimulnak a beszűrődő fénynyalábra. Na, ez kikapcsolt. Még akkor is, ha valójában nem történt meg, csak elképzeltem. Hát igen, ha másért nem is, ezért a látványért mindenképpen érdemes elszívni egy cigarettát. Azt hiszem, ebben a pillanatban csodálkoztam rá a tényre, hogy a szürke árnyalatainak száma pontosan végtelen.
Olvastam egyszer egy emberről, aki huszonöt éven keresztül, minden héten lottózott és amikor betalált a várva várt ötös, megfosztotta magát az élettől. Megijesztette volna a hatalmas összeggel járó felelősség? Nem hinném. Egyszerűen csak elvesztette szürkének hitt, ikszelgetős hétköznapjait, – amikor a nagy nyereményről ábrándozhatott – s ezzel együtt elvesztette boldogságát is. A cél felé vezető úton körülnézett és felfedezte az út színkavalkádját, szépségét, magát a bizakodást, a reményt, hiszen volt miért elaludnia este és felkelnie reggel. Mindez azonban a beteljesüléssel együtt véget is ért.
Abszurd világban élünk, abszurd színekkel körülvéve, olyannyira, hogy amikor természetes közegbe kerülünk, talán fel sem tűnik, hogy a fa ilyen sokféleképpen lehet zöld, hogy egy napjait csendben, szerényen élő ember ilyen sokoldalúan és bölcsen lehet egyszerű, hogy a bugaci homok a pasztell árnyalatainak milliárdjait produkálja. Abszurd világunk kellős közepe Kishazánk, ahol már-már kisiskolás emberi kérdések igen komoly politikai kérdéssé, a politikai kérdések, pedig érzelmi terroristává fajulnak társadalmi rétegek, ismerősök, munkatársak, barátok, vagy akár családtagok között is. Mint valami bizarr mutáció, amit láthatunk kicsiny szobánk kicsiny monitorján is. Na, ez minden csak nem agykikapcsoló körülmény, amire hajnal 1-kor, az ágyban forgolódva könnyen rá is jöhetünk.
„Ha nem tetszik, el lehet innen menni.” Ezt a mondatot biztos többen megjegyezték maguknak. És tényleg, így hát mennek is sokan, színesebb hétköznapok reményében, hiszen, mint mondják, itt, így nem lehet élni, megélni. Itt csak eléldegélni lehet, a szerintük egyféle szürkeségben. Az eléldegélők hazája lettünk. Ja, na nem most, már egy ideje. Amikor pedig az életet, a létezést becézni kell, az már majdnem olyan, mint mikor a hülyegyereknek kedvesen megsimogatják a fejét: „Jaj te kis butus.” Csakhogy élni és megélni a színeket bárhol lehet, ez nem térbeli dolog, annál sokkal több dimenziós. Vagyok én és a környezet, amiben élni szeretnék, ahol színeket szeretnék látni, minden nap mást, máshogy. Gondoljunk csak Candide-ra, amikor Eldorádó tökéletes társadalmába csöppent. Utópia, utópia hátán ma is, tévében, moziban, emberi szavakban, politikában, társadalomban, hétköznapi kisemberek fejében. Eldorádó tökéletes világa: egyenlőség, emberi erények, egészséges társadalom, civilizált élet, a kultúra és a tudomány nagysága, udvariasság, általános jólét, ja és nincs vallási, politikai, etnikai megkülönböztetés, nincs bűnözés. Ez a biztos altató, nem? Csakhogy a szerelem nem hagyja maradni. Abszurd? Az! El lehet innen menni! Hát ment is.
Egyébként, a leírtak után, bármily furcsa, szeretem az abszurdot, de csak kis abszurd módon, ez is ilyen magyar, nem? Lehet, ezért nem alszom mostanában. Ja, meg szeretem azt az érzést is, hogy nem menekülhetek mindig a színek természetes világába, hogy igenis kutya kötelességem a betondzsungel kellős közepén is, a munkám fölé görnyedve, boldognak lennem, anélkül, hogy arra gondolnék, unom a szürkét, hát elmegyek. Na nem!
Azt mondták, hogy ha nem tetszik elmehetek, de mi van, ha én nem akarok? A felnőtt kor legelején kezdem kapizsgálni a dolgot, a fásultságot nem a szürke hétköznapok teszik, hanem a színvakság. A szürkeségtől elmenekülni könnyű, de megélni minden egyes napon és ráébredni, hogy a legszürkébb szürke is tartalmazza az összes színt, csupán emberi tekintetünk csalókán pesszimista. Mert ez is olyan magyar, de nekem tetszik a maga minden színével együtt. Nos, nézzünk, lássunk, elemezzünk és figyeljünk, több oldalról, több forrásból, több szemüveggel, mert ez nem csak, hogy kihívás, de talán az életünk maga.
Aludni? Talán holnap! Addig meg gyönyörködök tovább a színekben.
/by csehoorsi on January 28th, 2014
