Amikor pár éve megfogalmazódott a gondolat egy blog indítása kapcsán, gyorsan el is vetettem. Tartottam a véleményektől és egyáltalán attól, hogy senki nem fogja elolvasni. Aztán láttam pár sikeres példát, így elkezdtem először visszafogott mosollyal, majd bátrabban is barátkozni a gondolattal:

Miért is ne?!

Kedd óta a visszajelzéseknek se szeri, se száma, aminek száraz hitelt ad a követési statisztika is, amit vérrel, verejtékkel, de végül nem én állítottam be. Több ízben kaptam utalást korábbi cikkeimre, amiket még az egyetemi újságban olvastak, illetve olyan is van, aki már ebből a pár postból talált szemezgetnivalót bátorításképp vagy magyarázatképp az aktuális élethelyzetére. Öncélúan, a saját szórakoztatásodra elindítasz valamit, ami másnak is ugyanolyan örömet okozhat, hát van ennél jobb érzés?!

Hát van. Maga a bátorság, hogy elindítottam.

Sok emberrel vagyok kapcsolatban nap, mint nap, már-már nem is mindig lehet normális a szemedben, hiszen fennáll a felületesség veszélye. Igaz! Inkább kevesebb napi história és több figyelem. Mit tegyek, ha mégis erre van igényem? Körbenézve jó látni, ahogy a kis emberek bontogatják szárnyaikat és teszik meg egyik lépésüket a másik után, hiszen igényük van a szebbre, a jobbra. Az igény megléte nem magától értetődő, e törekvés nem mindenkiben lakozik. Ezért úgy fogalmaznék, hogy szeretem az érdekes embereket. Szeretem azokat az embereket, akiknek igényük van magukkal jót tenni! A jó mindenkinél mást jelent. Sokszor, ami másnak jó, nekem egy érthetetlen tett. Azért érdekes, mert csodálkozásra, gondolkodásra késztet és a hihetetlen nagy erőbefektetéssel járó, kritizálás nélküli megértésem kell előkaparnom a mélyből. A héten két eltérően érdekes ember is elhatározta, hogy olyan bátor lépést tesz előre, amire nem sokan lennének képesek, sőt! Kiléptek a komfortzónájukból, mert felismerték, bizony kinőtték azt. Az összes tartófalat – lassan vagy gyorsan – lerombolva, maguk mögött hagyva, elindultak felfedezni a félelmetes, kiszámíthatatlan ismeretlent. Óriási taps és tisztelet nektek Lányok! Miért?

Jót tenni magaddal nagy bátorság! Ha pedig tartófalat rombolsz, akkor valami hiányzik, ezért fel kell kerekedni és megkeresni, mi is az. Előre! Ma jót kell tenned magaddal!

Sokan buggyantnak nézhetnek azért, mert van úgy, hogy hetente váltogatom a lakás bútorainak helyét, melynek elszenvedője életem egyik legkedvesebb tartópillére. Ha boldogan nem is húzogat-tologat-emelget-nyög-majd elölről, de tudja, hogy egy hétig békén hagyom és segítséget színlelve, nem vezényelek tovább a szoba közepén. Legalábbis ezért nem… Sejti, hogy minden egyes szekrény kihúz a lelkemben egy fiókot, amit akkor kiürítek és elengedem a tartalmát. Amíg áttolja a szobán egy számára teljesen irreális helyre, az pont tökéletes idő nekem ahhoz, hogy a lelkem azon szekrényének kulcsát eldobjam, mert már nem fontos. Mi nők, mikre nem vagyunk képesek? Beszél a szánk, de mást szól a lelkünk. A férfi meg csak csinálja, amire kérjük és ha már ismer, nem tesz fel hülye kérdéseket sem. Gyönyörű. Nem fognak megérteni bennünket soha, hála az égnek! Mindenesetre 1-2 hónapja viszonylagos állandóság lakozik nálunk és nem azért, mert sokat dolgozik. Megoldom, ha akarom, mert ismerek még egy buggyantat, akivel volt már vasárnap esti közös programunk is a tilitoli. Isteni!

Távol álljon tőlem, hogy örök igazságokat, hatalmas filozófiai eszmefuttatásokat tegyek itt közzé, csak leírok ezt-azt, amit igaznak vélek. Mondjuk, távol álljon tőlem a szabadkozás is, ez nem az a felület. 17 éves korom óta foglalkoztat a lélek működése. Beadtam pszichológia szakra, de nem vettek fel, így gyakorlom az életben, aztán vagy megdobálnak, vagy nem, egy vállrándítással elintézem, really don’t care. Azt hiszem ez is a bátorság egy fajtája, ajánlom gyakorlásra, nekem jót tett.

Számot vetni az életeddel, a kis fiókot kihúzni, majd átpakolni, magaddal szembenézni és átlépni a falat. Meglépni olyat, ami tudod, hogy esetleg ellenszenvet szül, de ennek ellenére megléped, mert neked jó. Bátorság jót tenni magaddal!

Ha önvizsgálsz, akaratlanul is vizsgálod környezeted, mert a sok-sok tükör nélkül nincs konzekvencia. Minél több az érdekes ember körülötted, annál könnyebben elemezhető a tükörkép. Persze ez csak akkor működik, ha van legalább egy olyan ember, aki belevágja a képedbe, azt amit kell, vagy csendben marad, amikor kell, esetleg kiröhög, ha kérdezel egy olyat, amiről ő már rég tudja, hogy rohadtul semmi értelme. Neki bátornak kell lennie, hiszen bevállalja és bátor vagy te is, mert hosszú évek kínkeserves pofonjai után, állva a sarat, megtaláltad azt az embert, aki veled szemben ülve tanúbizonyságot tesz őszinte barátságáról. Elég bátor ahhoz, hogy őszinte legyen veled.

Sokat tanulok, magamról, rólad, a világ működéséről, emberi viselkedésről régen és ma, na meg arról, hogyan alakítsam át a tulajdonságaimat, melyek mindamellett, hogy nekem rosszat tesznek, még a környezetemben is pusztító hatásúak. A nálam sokkalta okosabb ember szerint úgy kell élni, hogy bírálat nélkül tudj hallgatni, akkor tanácsot adni, ha kérik és akkor lekeverni egy büdös nagy pofont, ha már tényleg nincs más út, tartva a helyes sorrendet. Olyan ember mondta ezt nekem, akinek a temperamentuma vetekszik az enyémmel, csak ő kezdi megtanulni, hogyan lehet úrrá rajta. Neki ezt egy még nála is okosabb ember tanította, így most tudja, mert volt annyira bátor, hogy kérdezzen és megvárja a választ is.

Életed tartópillérei folyamatos változásnak vannak kitéve, melyet főként te magad idézel elő – gondolhatnád, hogy véletlenül, de szerintem nincs igazad. Ha szépen lassan hordod el a téglákat vagy ha hirtelen rúgással pillanatok alatt összedől, lényegében ugyanoda jutsz, csak az egyik esetben jót teszel magaddal, mert időt spórolsz, ha épp olyan típus vagy, bár nem szeretek tipizálni. Embere válogatja, ki mire képes, ki mennyire viseli el a drasztikus váltást, kinek mi a jó, mennyi idő, mennyi felkészülés, mennyi tolerancia, mennyi bátorság meglépni azt, ami még nem volt.

Ahogy írtam, nem szeretek tipizálni, de be kell látni, hogy néhány esetben működik. Érzésem szerint a következő klisés tábort erősítem kisebb-nagyobb hibaszázalékkal: szeretem magam és megérdemlem, hogy úgy éljem az életem, ahogy én akarom, amiért erőfeszítéseket is teszek. Aztán van az “ez is-az is csapat”: az egyik pillanatban kis ingadozó, gyenguszka, a másik pillanatban hős, aki látja a fényt, de még erős azért a sötétség is. Aztán meg jön a nagy, fekete lyuk a totál vaksággal, ami a legnagyobb rejtély nekem. Mindhárom kategóriában látok példát, bírálat, kritika és minden rossz gondolat nélkül. Nem foglalkozom vele ennél többet, mert nem az én dolgom. Mindenki úgy csinálja, ahogy jól esik neki, hiszen egyik sem bizonyítottan jótevő életstílus. Egyetlen gondolat, amiért mégis komolyabban veszem a saját hitvallásom, az a tény, hogy a spiri-századba belepottyantott kis életemnek én vagyok a kapitánya!

Amit magadért teszel, abból más is gyarapszik. Ha te mosolyogsz, a világ is visszamosolyog. Ismersz még ilyen banalitásokat? Szuper! Akkor válogass köztük, aztán, ha megtetszik valamelyik, bátran vedd komolyan, mert nem mindegyik üres frázis!

Ja, amúgy te mennyire vagy bátor?

/by csehoorsi on January 31st, 2014

De mire vagy jó?

Oraveczközhelynóra módra, mondhatnám, anyáim, nagyanyáim, dédanyáim, s megannyi ősöm nem tapasztalt annyi impulzust élete során, mint ami a mi generációnkra zúdult a világháló megjelenésével. Ja nem! Igazán plágiumkirálynős az lett volna, ha azt írom: világunk színes! Éljen! Ismét elkelt egy könyv!

Így vagy úgy, mindez megannyi lehetőséget magában rejtve, sok veszélyt is tartogat, ha nem vagyunk felkészülve fogadásukra, kezelésükre, nem tudunk ügyesen szelektálni, s kialakítani a saját rendszerünket az egyéni közlekedéshez a világban. 27 évem során, mikor akadályba ütköztem több ízben eszembe jutott, mennyivel könnyebb volt nekik, majd ráébredtem a saját mérhetetlen szabadságomra ellentétben az akkori, akár fiatalkori lehetőségeikkel.

Túl vagyok az olyan kötelező körökön, mint tanulás és a felesleges végzettség szerzés. Szerencsés helyzetemben anyám-apám soha nem várta, hogy az ő álmaikat kergessem, hagyták, hogy megkeressem a sajátomat. Most már úgy látom, kezdenek megnyugodni, mert megbizonyosodtak arról, hogy életképes kölköt engedtek a nagyvilágba nézelődni.

Jó 7 éve már szevaszt kiáltottam a családi fészeknek, majd üdvözöltem első, második munkahelyemet, a harmadik főnököt még szeretem is. Kisebb-nagyobb szerelmeket hagytam a hátam mögött, a mostanit pedig óvom mindentől. Így alakítgatom a kis kereteimet, hiszen ráébredtem, a tervezés már csak rólam szól. Felelősséggel, következményekkel.

A ma felnőttje olyannyira szabad, amivel megbirkózni is nehéz. Azt csinálok, amit akarok! Bocs Nóra, ilyet te is leírtál, meg előtted még páran, asszem. Akkor ezt most hivatkozzam?!

Keressük azokat a tevékenységeket, melyek akár pihenésként, akár önfejlesztésként, akár az első lépcsőfokként funkcionálnak a céljaink eléréséhez. Színes, választási lehetőségekkel teli az önkifejezési palettánk. Fotósok, zenészek, művészek, dj-k, kulturális kreatívok a saját stílusukban, önkifejezési módjukon szólítják meg a nagyközönséget, hiszen ha ügyesek figyelmet, teret kapnak, többségében a média óriási hatalma által, kénye-kedvére. Bloggerek lehetnek a totál ismeretlenségből napi szórakoztatóink (ld. Demény, a kötsög, aki az én kedvencem), igazi magas kultúrát nyújtó önzetlen gondolat-adakozók, vagy hobbijukat kiterjesztő és érdeklődési körükkel csoportokba hívó, egybeolvasztó, szintetizáló kezdeményezők.

Most már tudom, az idő a legnagyobb értékünk! Hányszor kívántam, hogy bárcsak 36 órából állna egy nap. Ha nem aludtam azért, ha a Szerelmemmel végre nyugalomban együtt lehettünk azért, ha tovább maradtam volna barátnőmmel bort ízlelgetve, világot megváltva azért, ha egy kellemes családi ebéd után menni kellett, mert hívott a kötelesség, ha túlóráztam, ha nem tanultam eleget a különórámra, ha nyaraltam, új világot fedeztem fel… Egy örökmozgónak végtelen ez a sor. A nap 24 óráját ésszel beosztanom az elégedett napzárás érdekében baromi nehéz, így megtanultam, a tökéletes nap egy felesleges illúzió. Már nem a maximalizmusra törekszem, – ami bravúros győzelem a magammal vívott csatában – inkább a pillanatra koncentrálok, ami valamiért épp ott és akkor nagyon fontos nekem, ami épít, jó érzéssel tölt el, később eszembe juthat.

Úgy kialakítani a napodat, hogy igazítsd a lehetőségeidhez, az aktuális hangulatodhoz, a számodra épp aznap fontos emberekhez és közben önmegvalósíts, önkifejezz, nekem a világ egyik legnehezebb dolga. Sok helyen olvashatod, hallhatod, élj a pillanatnak, Oravecz is biztos leírta legalább egyszer, puff egy milla. A pillanatnak élni viszont csak akkor tudsz, ha úgy osztod-szorzod a drága időd, hogy a szabadidődben ténylegesen azt csináld, amire szükséged van, ami jól esik. Egy időben örök készenlétben voltam, ha bármi közbejön, bárkinek szüksége lenne rám, semmit nem mondtam le, mert mi van, ha nem lesz több ilyen pillanat. Ma már nem. Ma már mindez nem érdekel, ha valami a jelenemet máshogy alakítja, lehet az a hangulatom, vagy egy mérlegelten fontos teendő, azt próbálom a tőlem telő legnagyobb nyugalommal elfogadni és eszerint továbblépni.

Lassan 30 éves leszek, – bár Anyukámmal és kicsiénemmel, aki természetesen a Tesóm, még mindig naponta kb. 2-3x beszélek – a napi kedvenc 24 órám pedig egyre szűkösebb. Kevesebb az energiám, pedig még mindig mindent akarok csinálni egyszerre, bár ez már csak gondolatban megy, ami meg is látszik a helyes kis szemkarikáimon. Egyre fontosabbak a szeretteim, fontosabb a kultúra, egy vasárnapi ebéd elkészítése, közös, igazi élmények a barátainkkal (!), egyszóval a minőségi időeltöltés. A veszteség, ami azzal jár, hogy életünkben is szelektálunk, nem csupán a ránk zúduló információ szintjén, eleinte fáj, majd elkezdjük értékelni, azt, amink van, mert az ténylegesen a miénk, mellőzve a felszínt, az érdektelen kérdéseket, amikor a válasz már hótra nem izgat, a kínos csendet, ha rájövünk, hogy már csupán a megszokás tart egyben, rég nincs közös témánk. Ez így megy, belátom, bár nehéz ügy volt, páran tudják mennyire.

Világunk talán mégis inkább abban különbözik nagyszüleink világától, hogy az emberek elhiszik magukról, hogy képesek valamire. Tudatosan építik önbizalmukat és az életet. Azt a valamit, amit csinálnak, ami bennük van, elsősorban hagyják megszületni, másodsorban elhiszik, hogy mindez még más számára is érdekes lehet. A többi meg lepereg, mert nem fontos, vagy nem fontos ember mondja. Erre rájönni pedig szerintem a világ legjobb dolga!!! Elfelejtettem azt csinálni, amit más vár tőlem. Azt csinálom, amit én várok magamtól, amit nem kell mással összeegyeztetnem, csak magammal, így pedig időt beosztani is sokkal könnyebb, szabadon! Idézve Ákost, a kedvencemet, akit mindenki úgy utál, vizsgáld meg „Mire vagy jó?”, keresd meg magad az életedben! Ja és, ha neked ezt a közhelyek adják, engem az sem zavar! Just try to be happy with yourself!

/by csehoorsi on January 30th, 2014

Manapság a legnagyobb kihívás kikapcsolni az agyam. Talán átérzed. Iszonyú sok technika van rá, csak győzzük megtalálni a nekünk valót, ami kicsit elsötétíti a sok színt, vagy épp kivilágosítja a túlzott szürkeséget.

Kifújtam a füstöt az ablakrésnyi reggeli fényben és csak néztem a most születő, gomolygó kis fraktálokat, ahogyan rásimulnak a beszűrődő fénynyalábra. Na, ez kikapcsolt. Még akkor is, ha valójában nem történt meg, csak elképzeltem. Hát igen, ha másért nem is, ezért a látványért mindenképpen érdemes elszívni egy cigarettát. Azt hiszem, ebben a pillanatban csodálkoztam rá a tényre, hogy a szürke árnyalatainak száma pontosan végtelen.

Olvastam egyszer egy emberről, aki huszonöt éven keresztül, minden héten lottózott és amikor betalált a várva várt ötös, megfosztotta magát az élettől. Megijesztette volna a hatalmas összeggel járó felelősség? Nem hinném. Egyszerűen csak elvesztette szürkének hitt, ikszelgetős hétköznapjait, – amikor a nagy nyereményről ábrándozhatott – s ezzel együtt elvesztette boldogságát is. A cél felé vezető úton körülnézett és felfedezte az út színkavalkádját, szépségét, magát a bizakodást, a reményt, hiszen volt miért elaludnia este és felkelnie reggel. Mindez azonban a beteljesüléssel együtt véget is ért.

Abszurd világban élünk, abszurd színekkel körülvéve, olyannyira, hogy amikor természetes közegbe kerülünk, talán fel sem tűnik, hogy a fa ilyen sokféleképpen lehet zöld, hogy egy napjait csendben, szerényen élő ember ilyen sokoldalúan és bölcsen lehet egyszerű, hogy a bugaci homok a pasztell árnyalatainak milliárdjait produkálja. Abszurd világunk kellős közepe Kishazánk, ahol már-már kisiskolás emberi kérdések igen komoly politikai kérdéssé, a politikai kérdések, pedig érzelmi terroristává fajulnak társadalmi rétegek, ismerősök, munkatársak, barátok, vagy akár családtagok között is. Mint valami bizarr mutáció, amit láthatunk kicsiny szobánk kicsiny monitorján is. Na, ez minden csak nem agykikapcsoló körülmény, amire hajnal 1-kor, az ágyban forgolódva könnyen rá is jöhetünk.

„Ha nem tetszik, el lehet innen menni.” Ezt a mondatot biztos többen megjegyezték maguknak. És tényleg, így hát mennek is sokan, színesebb hétköznapok reményében, hiszen, mint mondják, itt, így nem lehet élni, megélni. Itt csak eléldegélni lehet, a szerintük egyféle szürkeségben. Az eléldegélők hazája lettünk. Ja, na nem most, már egy ideje. Amikor pedig az életet, a létezést becézni kell, az már majdnem olyan, mint mikor a hülyegyereknek kedvesen megsimogatják a fejét: „Jaj te kis butus.” Csakhogy élni és megélni a színeket bárhol lehet, ez nem térbeli dolog, annál sokkal több dimenziós. Vagyok én és a környezet, amiben élni szeretnék, ahol színeket szeretnék látni, minden nap mást, máshogy. Gondoljunk csak Candide-ra, amikor Eldorádó tökéletes társadalmába csöppent. Utópia, utópia hátán ma is, tévében, moziban, emberi szavakban, politikában, társadalomban, hétköznapi kisemberek fejében. Eldorádó tökéletes világa: egyenlőség, emberi erények, egészséges társadalom, civilizált élet, a kultúra és a tudomány nagysága, udvariasság, általános jólét, ja és nincs vallási, politikai, etnikai megkülönböztetés, nincs bűnözés. Ez a biztos altató, nem? Csakhogy a szerelem nem hagyja maradni. Abszurd? Az! El lehet innen menni! Hát ment is.

Egyébként, a leírtak után, bármily furcsa, szeretem az abszurdot, de csak kis abszurd módon, ez is ilyen magyar, nem? Lehet, ezért nem alszom mostanában. Ja, meg szeretem azt az érzést is, hogy nem menekülhetek mindig a színek természetes világába, hogy igenis kutya kötelességem a betondzsungel kellős közepén is, a munkám fölé görnyedve, boldognak lennem, anélkül, hogy arra gondolnék, unom a szürkét, hát elmegyek. Na nem!

Azt mondták, hogy ha nem tetszik elmehetek, de mi van, ha én nem akarok? A felnőtt kor legelején kezdem kapizsgálni a dolgot, a fásultságot nem a szürke hétköznapok teszik, hanem a színvakság. A szürkeségtől elmenekülni könnyű, de megélni minden egyes napon és ráébredni, hogy a legszürkébb szürke is tartalmazza az összes színt, csupán emberi tekintetünk csalókán pesszimista. Mert ez is olyan magyar, de nekem tetszik a maga minden színével együtt. Nos, nézzünk, lássunk, elemezzünk és figyeljünk, több oldalról, több forrásból, több szemüveggel, mert ez nem csak, hogy kihívás, de talán az életünk maga.

Aludni? Talán holnap! Addig meg gyönyörködök tovább a színekben.

/by csehoorsi on January 28th, 2014

A valóságot, azaz magunkat, másokat, az életet értelmünk szemein keresztül fogjuk fel és értelmezzük, méghozzá igen különbözőképpen. Mindnyájan másféle szépségben gyönyörködünk és másféle igazságban hiszünk. Ez a kép egyik nap tisztább, majd elhomályosul, hogy aztán más oldalról tükröződjön vissza a szemünkben.